A Fiú

Mi tagadás, az öreg Lembozó Lengubozó akkor már kisebb lopásokból élt. Nem akarok a bírája lenni, ítélkezzen fölötte az, akinek ez a dolga. Én csak elmondom, hogy mi történt. Lembozó Lengubozó valamikor világhírű bohóc volt. Amikor megjelent a porondon, égig törő bruhahák, öblös hahahák és lenge, szívsajdító mosolyok keringtek a durva szövésű ponyva alatt. És állítom nektek, egyetlen nézője sem volt, aki egyhamar elfelejtette volna őt. Hetek, hónapok múlva is fölsejdült bennük valami megfoghatatlan érzés, amitől másképpen érintették meg a tárgyakat, s szelídebb lett a szívük.

Tudja minden gyerek, hogy a bohócsághoz nagy testi erő és átlagon felüli ügyesség kell - enélkül nem lehet ügyetlenséget mímelni. Csakhogy az erő és ügyesség fogyatkozik a korral. Lembozó Lengubozó is megöregedett. Igazából ügyetlen lett, és igazából gyönge. Szép csöndesen kikopott a cirkusz világából, már ajtónállónak se kellett, jegyszedőnek se. Egy rozzant, elhagyott lakókocsiban lakott, ráadásul nem is cirkuszi lakókocsiban, építőmunkások feledték ott egy dudvával benőtt tér sarkán. Egy darabig eléldegélt megtakarított pénzéből, de aztán ott állt egy vas nélkül, támasz nélkül, egy falat kenyér nélkül. Hiába ment Szakszer­vezethez, Tanácshoz, Nyugdíjintézethez. Mindenütt kinyitottak egy nagy könyvet, keresgéltek benne, és a fejüket csóválták. „Ön itt nincs följegyezve - mondták -, nagyon sajnáljuk, de nincs módunkban segíteni.” Így aztán amikor már majd kilukadt a gyomra az éhségtől, kenyeret lopott egy pékségben. Nem is gondolta, hogy ilyen könnyű lopni. Egy karnyújtás, egy kabátlebbentés és faarc. Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lopni. Hogy ennyire porig alázóan szégyelli magát érte az ember.

Hosszú ideig élt már így, amikor egy őszi délutánon belépett egy idegen ház nyitva hagyott konyhaablakán, mert odabent egy darab kenyeret látott az asztalon, és neki éppen egy darab kenyérre lett volna szüksége. Az egész nem tartott öt másodpercnél tovább, már kilépni készült az ablakon, amikor nyöszörgést hallott a lakás belsejéből, de olyan szívszorítóan segélykérőt, hogy Lembozó Lengubozó - egyik lába kinn, másik lába benn - mozdulatlanná merevedett. Most mit csináljon? Újra a nyöszörgés, mintha valaki a halálán volna. Lembozó Lengubozó nem tétovázott tovább, visszalépett a konyhába, és óvatosan nyitogatva az ajtókat, elindult a hang felé.

A szobában egy csecsemőt talált. Tompa fényű szemmel nézett az öregre, beesett arcán látszott, hogy alig-alig él. Lembozó Lengubozónak soha életében nem volt dolga csecsemővel, mégis első pillantásra látta, az a baj, hogy a gyerek hosszú ideje nem evett. Most már, nem törődve a zajokkal, a konyhába rohant, tejporból tejet kavarcolt, almát reszelt, a tej hőfokát az alsókarja bőrén mérte meg, mintha örök életében csecsemőneveléssel foglalkozott volna.

Megetette a gyereket. Kibontotta a pólyából, hogy tisztába tegye. Két dolog derült ki. Egy, hogy védence kisfiú, kettő, hogy már napok óta nem tette senki tisztába. Lembozó Lengubozó úgy dolgozott, mint egy szakavatott anya. Megfürdette a Fiút, tiszta ruhába öltöztette.

A gyerek rámosolygott. Lembozó Lengubozó megbűvölten bámulta a mosolygó kisfiút, és abban a pillanatban úgy érezte, azért kényszerült lopkodásra, hogy ezt a mosolyt megismerje. Mert hiszen ha nem akar ebből a házból lopni, sose találkozik a Fiúval. Más szemszögből meg, ha nem kényszerült volna lopásra, lehet, hogy a Fiú már nem is élne.

Járt az agya, mint a motolla, hátha felmentést kaphat tolvaj életére. Betakargatta az alvó gyere­ket, ha nem szégyelli, meg is csókolja, de csak megsimogatta, s amerre jött - a konyha­ablakon át -, távozott.

Persze örökké a gyerek járt az eszében. Estefelé többször is elnézett a ház felé, vajon ég-e már benn a villany, otthon vannak-e a szülők. De a ház süketen, vakon állt a sötétben, a konyhaablak is változatlanul kitárva. Lembozó Lengubozó behajtotta az ablakot, nehogy huzat legyen odabent.

Másnap már kora reggel sietett a házhoz. Hallgatózott a konyhaablak alatt. Egészséges, követelődző gyereksírást hallott. Várt egy kicsit, hallatszik-e bentről másféle nesz is. De semmi. Beugrott a konyhaablakon. Mindent úgy talált, ahogy előtte való nap otthagyta. Lát­szott, nem járt a lakásban senki. Mi történhetett a szülőkkel? Baleset érte őket? Meghaltak? Lembozó Lengubozó megint megetette, tisztába tette a Fiút, és vitte magával a mosolyt. Aznap, amikor élelmiszereket lopott, egy parányi lelkifurdalást sem érzett, hiszen a Fiúnak lop, azért lop, hogy a Fiú ne haljon éhen.

A gyerek szülei napok múlva sem kerültek elő. Lembozó Lengubozó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. A bejárati ajtó felől közelítette meg a házat, mintha látogatóba jönne. Az ajtóra csavarozott névtáblán egy nő neve virított. Ez lehet az anyja - gondolta, és nyomta a csengőt. Nem azért, mintha arra számított volna, hogy ajtót nyit neki valaki, arra várt, hogy előkerüljön valamelyik szomszéd. A sokadik csöngetés után a szomszéd házból előjött egy öregasszony.

- Ott hiába csönget - rikácsolta -, keresse a barátnőjét valamelyik kocsmában. A Fekete Pillangóban vagy a Hörpentőben. Ott esetleg beszélhet vele. Ha még nem itta le magát a sárga földig.

Lembozó Lengubozó elment a fölemlegetett kocsmákba, a Hörpentőben meg is találta a Fiú anyját.

- Asszonyom - mondta neki szemrehányóan -, ön már napok óta nem volt otthon.

A nő kócosan, ködös tekintettel rámeredt.

- Na és, ha száz napja nem voltam otthon - mondta akadozó nyelvvel -, mi köze magának hozzá?!

- A fia éhen hal!

- A fiam? Szegény fiam! - Előreesett a feje, lekoppant az asztalra. - Nem érdekel a fiam, kérek még egy féldecit! - motyogta.

Lembozó Lengubozó kihátrált a kocsmából. Egyenesen a házhoz ment, bemászott a konyhaablakon, összecsomagolta a Fiú holmiját, karjára vette a gyereket, és vitte. Először maga sem tudta, merre menjen, aztán valami azt súgta neki, hogy arra kell menni, arra, arra!

Ha valaha is nyomoz utánuk a rendőrség, talán néhányan emlékeztek volna rá, hogy egy rongyos, borostás öregember, a hátán batyuval, a karján egy csecsemővel merrefelé ment. De tudtommal soha nem nyomozott utánuk senki. Így aztán zavartalanul gyalogolhatott az öreg éjjel és nappal, nappal és éjjel, amíg végre egy hatalmas erdőbe nem ért. Na, ez kell nekem - gondolta magában, és ment beljebb, egyre beljebb a rengetegbe. Egy kis patak partján talált egy embert. Először azt gondolta, elkerüli, de arról az emberről messziről is látszott, hogy nem árt a légynek se. Megszólította hát Lembozó Lengubozó:

- Mondd, emberfia, kié ez az erdő?

Egy nagy orrú, világszomorú arc fordult feléje.

- Hogyhogy kié? - kérdezte mélán. - Hát mindenkié. A tied is.

- És kik laknak errefelé?

- Nagyjából senki - mondta a nagy orrú, akiről persze mi már tudjuk, hogy Bab Berci volt, de az öreg bohócnak még sejtelme sincs róla -, ha engem meg Rimapénteki Rimai Péntekhet nem számítasz.

- Akkor én is lakhatok itt ezzel a fiúval?

Bab Berci most vette észre, hogy az egyik batyu tulajdonképpen kisgyerek. Földerült az ábrázata, és közelebb ment.

- Ne bámuld! - mondta Lembozó Lengubozó, és úgy fordította a Fiút, hogy Bab Berci ne láthassa. - Csak úgy vagyok hajlandó itt lakni, ha megfogadod te is meg az a Rimai is, hogy soha a közelembe se jöttök.

- Hát, ami Rimapénteki Rimai Péntekhet illeti, attól nem kell, hogy fájjon a fejed. Nagy ívben elkerül ő mindenkit. És mindenkinek ajánlatos, hogy őt is nagy ívben elkerülje... De én... ha nem tudnád, én Bab Berci vagyok... én a magam részéről szívesen játszanék néha a fiaddal.

- Nem és nem! Hogy aztán majd csalódjon benned! Nem fog találkozni senki emberfiával rajtam kívül. És így nem is fog csalódni senkiben. Ez úgy igaz, mint hogy Lembozó Lengubozó a nevem.

Így tudta meg Bab Berci az öreg nevét, és így szerzett tudomást a lehetetlen elhatározásról.

- Hej, te nekikeseredett ember, megbánod te még ezt a balga fogadalmat!

De Lembozó Lengubozó feleletre sem méltatta. Hátat fordított, meg sem állt egy távoli tisztásig. Körülnézett.

- Na, itt lesz a házunk - mondta a Fiúnak -, itt fogunk élni.

Így került az erdőbe a Fiú.

Bab Berci betartotta az egyezséget, a Fiúnak sem kicsi, sem nagyobbacska korában fogalma sem volt arról, hogy rajtuk kívül is van ember a világon, azt meg végleg nem sejtette, hogy a bokrok mögül gyakran kedvtelve nézegeti őt egy nagy orrú, bánatban pácolt ember, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha játszhatna egyet vele.