Borzontorz Árnyéka

Bozrontorz nagyon szerette a háromkerekű kerékpárját, amiben nincs is semmi különös, a nevezetes kerékpár ugyanis maga volt a csoda. Kényelmes, strapabíró, ugyanakkor gyönyörű szerkezet. Olyasvalami, amire méltán lehet büszke a huszadik század szülötte.

Egy ilyen csodamasina előtt nem jelenthet akadályt a térdig érő avar sem. (Itt persze a hároméves Borzontorz térdéről és nem a „nénik”, főleg nem pedig a „bácsik” térdéről van szó.) Sőt! Kifejezetten élvezetes dolog belegázolni a platánok, tölgyek lábánál heverő színes, zörgő levéltakaróba. Azon sem csodálkozhatunk hát, hogy ősszel ez volt Borzontorz egyik kedvenc foglalatossága. Uccu neki! Nyomta a pedált lerugdalt orrú cipőjében, s csak úgy hasította a levegőt a zöld mackós, vagányul félrecsapott sityakos Borzontorz. Recsegett-ropogott a csodamasina kerekei alatt a káprázatos bíbor-barna-sárga avar, s közte a száraz gallyak. Ezt a mutatványt bizony nem lehetett volna mással megismételni, csak a háromkerekű biciklivel. Borzontorz másik kedvenc járgánya a négykerekű lovacska ilyenkor a szoba sarkában kucorgott (mióta bal hátsó kereke elrepedt, s azt Apának kellett megbarkácsolnia). Ne gondoljátok azonban, hogy a „nyugállományba vonult” lovacska bármit is veszített volna becséből. Borzontorz ugyanis - bármennyire is kerülte a fésűt - igencsak hűséges emberke volt; akiket szeretett, azokat mind nagyon meg is becsülte. S hogy kiket szeretett? Hát mindenkit! A háromkerekűt és a lovacskát pedig különösen. Aki pedig ilyen szeretetreméltó, azt még akkor sem lehet torzonborznak hívni, ha borzos a haj buksi kobakján - legfeljebb csak Borzontorznak.

Ez a kis mese tulajdonképpen ugyanúgy szólhatna arról is, hogy Borzontorz a szobájában hogyan karikázik körbe-körbe lovacskája hátán (óvatosan vigyázva a bal hátsó kerékre), s hogy a bordó, műanyag táltos milyen hálás hangon nyerítve köszöni meg kis gazdájának a gyöngéd bánásmódot (mikor Borzontorz meghúz egy a paci sörénye tövében lévő pici narancssárga karikára erősített madzagot). Miután azonban Borzontorz szobájában soha nincs avar, bármekkora ősz legyen is, nem erről szól a mese. Az is igaz viszont, hogy a három­kerekű bicikli meg nyeríteni nem tud. Sebaj! Nyerített helyette Borzontorz:

- Juhijjj!!

Kandi szemek bukkantak elő e kiáltásra. Egy tölgy kényelmes odvába fészkelődött béka gülü szemei; egy bokros teendőit pillanatra megszakító, bozontos farkú, fürge mókus mandula­szemei; a szomszéd házban lakó zoknit stoppoló néni pápaszemes, szarkalábas, pisla szemei és végül a borongós őszi felhők mögül kikandikáló Napocska szemei.

Fényes és csillogó lett minden. A tölgylakó béka jólesően simogatta citromsárga hasát, az elfoglalt mókus is megcsodálhatta szép, sötétvörös árnyalatú bundáját teljes pompájában, a pápaszemes néni is elmerenghetett - szemüvege fölött nézve a napsütötte tájat - olyan szép és régmúlt dolgokra gondolva, melyeket öreg szemei szemüveg nélkül is tisztán, élesen láttak.

A Napocska nagyot nyújtózva kitörölte szeméből a csipát és rámosolygott Borzontorzra. A kisfiút jóleső melegség öntötte el, lehunyt szemmel arcát a Nap felé fordította. „Szia Napocska - gondolta - A te tiszteletedre most abbahagyom a zörgést az avarban. Lásd, milyen nagyra értékellek!” Aztán kinyitotta szemét, hogy megcsodálhassa a fényben megszépült világot. Amint gyönyörködve körbenézett, hirtelen szemébe ötlött saját maga és a nagyszerű háromkerekű hosszú, éles és koromfekete árnyéka. Ez a különös sötét folt valóban félelmetesnek tűnt a színpompás avar girbe-gurba felszínén.

„Hűha, jó lesz vigyázni!” - villant át az agyán és fél szemmel mindig az árnyékra sandítva, lassan, óvatosan megpróbált odébbállni. Egy pisszenés alig hallatszott a száraz avaron... De az árnyék mindig résen volt, egy tapodtat sem mozdult Borzontorz mellől, szorosan a nyomában maradva követte őt a lopakodásban.

„No, megállj!” - jutott eszébe ismét valami és teljes sebességre kapcsolt. Csak úgy porzott az avar, s egy perc múlva, mikor lihegve megállt, egy pillanatra, valóban úgy tűnt, hogy a vastagon felkavarodott por leple alatt sikerült elinalni a félelmetes feketeség elől. De amint leszállt a por, megint pontosan kirajzolódott mellette az árnyék. Borzontorz szívét félelem töltötte el. „Most már soha nem tágítasz mellőlem te arctalan, hangtalan feketeség?” - töprenkedett kétségbeesetten és leszállt a kerékpárról. Vele együtt az árnyék is leszállt az árnyék-kerékpárról. Borzontorz óvatosan felemelte az egyik lábát... nagy örömmel vette észre, hogy attól a lábától eltávolodott az árnyék lába. „Na, ez az - okoskodott - most már csak a másik lábamat kell ügyesen felemelnem, s ha majd teljesen a levegőben leszek, úgy elszaladni!” A terv remek volt... csak egy kicsit nehezen megvalósítható. Borzontorz bizony a fenekére huppant. Hirtelen begurult és még mielőtt jobban meggondolhatta volna a dolgot, lekevert egy jó nagy csattanós pofont saját árnyékának. Valóban gyorsan ütött, az árnyék alig bírta követni, de azért követte, s ő is ütött árnyék-kezével.

- Úúú... jajjjajjj!! - sopánkodott fájdalmasan Borzontorz sajgó jobb kezét lapogatva - de megütöttél!

Aztán kicsit elszégyellte magát, miután igazságosan számot vetett magával: „Persze a színtiszta igazság az az, hogy én ütöttem meg őt és nem ő ütött meg engem”. Lelkiismeret-furdalása pedig csak nőtt, mikor félresandítva észrevette, hogy az árnyék is pontosan olyan fájdalmasan simogatja az öklét, mint ő maga. (Annyi különbség azért volt, hogy míg ő a jobb öklét, addig szegény árnyék a bal öklét dörzsölgette.) „Szegényke - tűnődött Borzontorz - biztosan neki is úgy fáj, mint nekem!” Aztán eszébe jutott az a különös, mókás kisfiú, aki a nagyszoba szekrényének tükrében mindig ugyanazt csinálja, amit ő maga, csak fordítva, s aki - leszámítva, hogy soha nem engedi át őt magához abba a másik szobába - egészen rendes emberke. Vele már egészen össze is barátkozott; Anya azt mondta neki, hogy azt a kisfiút Tükörképnek hívják és, hogy az a kis Tükörkép bujkál a csillogó karácsonyfa díszekben is és gyakran teli torokból nevetve mutogat Borzontorzra, (pedig a díszekben éppen neki van olyan nagyon furcsa tömpe orra). „Miért ne lehetne ő is a barátom?”- gondolta és szívből kezdte remélni, hogy nem fáj már az árnyék keze. Borzontorz keze már nem fájt, de azért úgy gondolta nem árt kiengesztelni az árnyékot. Lehajolt hozzá és megsimogatta az árnyék fájós bal kezét.

És lám! Az árnyék szemlátomást már egyáltalán nem haragudott, gyengéden megsimogatta ő is Borzontorz tenyerét.

- Szia, már nem félek tőled - mondta az árnyéknak és látta, hogy az árnyék nem szól ugyan semmit, de szelíd mozdulatai elárulják, hogy az árnyék is szereti őt.

Borzontorz vidáman hazakerekezett és első dolga volt, hogy megtudakolja: ki is az ő új, hűséges barátja.

- Kis Pocok - így is szólította néha Anya - őt úgy hívják, hogy Árnyék... a te Árnyékod, aki egész életedben mindenhova elkísér majd jóban, rosszban. Viselkedj mindig úgy, hogy méltóak lehessetek egymás barátságára!

Eztán, ha megcsiklandozza orrotok hegyét a napsugár, figyelmesen nézzetek körül. Ha megpillantjátok árnyékotokat, ne mulasszátok el megbarátkozni vele!