Borzontorz éles szemmel megfigyelte, hogy
az évek előrehaladtával az emberek folyton-folyvást nőnek;
ugyanakkor azt is észrevette, hogy az egyre nagyobb és nagyobb
emberek járgányainak egyre kevesebb és kevesebb kereke van. Ő
maga például éppencsak hogy megtanult valahogy totyogni máris
a 4-kerekű, nyerítő műanyag paripa nyergében termett; nem
sokkal később folyamatosan átnyergelt a 3-kerekű triciklire;
történetünk idején pedig már sóvárogva figyelte a család
legújabb tagját, a kis 2-kerekűt. A nála pár évvel idősebb
Gyöngy nővérének már sikerült megzaboláznia a csodálatos,
csillogó-villogó szerkezetet. Ebben az egészben nemcsak a
tűzpiros, illetve vakítóan csillogó, fémszínű alkatrészek
jelentették a „csodát”, hanem az is, hogy Gyöngy nem vágódott
a biciklivel akkorát, hogy csak úgy porozzon. Pedig a biciklit
egyáltalán nem támasztotta menet közben semmi oldalról.
- Azt nem értem, hogy menet közben a
bicikli emberrel a nyergében hogyhogy nem borul el, ha
egyhelyben állva (méghozzá úgy, hogy ember sincs rajta),
eldől, kivéve, ha megtámasztják!? - vetette fel kérdőn
Borzontorz nővérének. - Te hogy csinálod? - tette még hozzá.
- Ügyesen - felelte Gyöngy, de
szemlátomást ő sem értette teljesen a dolgot.
„Végül is, lehet, hogy a biciklizés
tudománya egyszerűen a korral jár” - okoskodott magában
Borzontorz, merthogy azt is megfigyelte, hogy a város
telis-tele van bicikliző felnőttekkel és a biciklizésen -
rajta kívül - szinte senki nem csodálkozik.
Azt egy kicsit hiányolta, hogy 1-kerekűn
nem lát senkit sem közlekedni, pedig ez teljesen logikus lenne
a 2-kerekű után. És azt is tudta, hogy 1-kerekű is létezik, s
hogy azt meglovagolni sem lehetetlen. Nem is egy 1-kerekűn
parádézó embert látott egyszer a tévében egy cirkuszi
produkció közvetítésekor. Na most, azok vagy „nagyon
felnőttek” voltak már, vagy valami egészen másban
sántikáltak....
- Apa, te tudnál 1-kerekűn bicajozni? -
kérdezte meg egyszer óvatosan Borzontorz.
- Még sohasem próbáltam - felelte Apa.
„Akkor jó” - nyugtázta magában Borzontorz
és az járt a fejében, hogy Apa egészen biztosan tudna
1-kerekűzni, ha megpróbálná, mert ha valaki „nagyon felnőtt”,
akkor Apa az aztán teljesen az. Még az is megfordult a
fejében, hogy titkon néha az ő szülei is 1-kerekűznek
(szétszedve a nagy kerékpárt két egyenlő részre).
Aznap, az év első, igazi meleg nyári
napján (tehát a nagy kalandokra éppen a legalkalmasabb időben)
Borzontorz az udvaron ücsörögve mélázott: miközben hasát
süttette a napon, elgondolkodva nézte a ház előtt elsuhanó
autókat, buszokat, egyéb csodákat. Egyiknek nagyon sok kereke
volt, a másiknak meg éppencsak hogy. Ezeket a kerekeket
azonban Borzontorz nem
számolta meg, úgy gondolta azoknak semmi közük nem lehet a
járművezetők életkorához, miután ezek a gépek -
ellentétben a lovacskával, a triciklivel, a biciklivel és az
1-kerekűvel - „maguktól” mennek és nem ember hajtja őket.
„De jó lenne száguldani a napmelegtől
átforrósodott aszfalton, szelni a jó meleg nyári levegőt!” -
gondolta éppen, mikor Apa - különös mosollyal ajkán -
megkérdezte tőle, hogy:
- Borzontorz, nincs kedved megtanulni
biciklizni a kis kétkerekűn?
Pont Borzontorznak ne lett volna kedve?
Természetesen pillanatokon belül kezdetét vette a nagy kaland:
Apa nagyszerű eseményhez illőn, méltóságteljesen tolta ki a
kerékpárt a garázsból (a hátsó sárhányó és a nyereg közé
szerkesztett seprűnyéllel), Borzontorz pediglen - aki hirtelen
úgy érezte elérkezett a férfikor kapujához - komolyan
baktatott utánuk.
- Most hová megyünk? - kérdezte
izgatottan.
- Keresünk valami alkalmas helyet.
Apa válasza ünnepélyesnek, ugyanakkor
titokzatosnak is tűnt. „Vajon milyen és mire alkalmas az a
hely?”.
Az „alkalmas hely” egy hosszú, széles és
sima ösvény volt az erdő szélén, a játszótér
tőszomszédságában, nem messze Borzontorzék lakásától. Egy
árva lélek sem járt arra. Körben hatalmas tölgyfák zöld
lombjai bólogattak bölcsen, nyári szellő szaladgált ágaik
között, mintha pusmogott volna valamit a fáknak. Ezekben a
fákban lehetett bízni, még soha nem nevettek ki senkit, rossz
hírét sem keltették senkinek, pedig ki tudja mennyi
elhasalásnak voltak tanúi! Nem hiába hívták őket az Erdő
Fáinak, nem pedig hajítófát sem érő fa-batkáknak vagy
sinkó-fáknak.
Szóval a hely alkalmas volt... no, nem
mintha szégyen lenne az esés egy kezdő kerékpárosnak, de azért
jobb, ha nem látja senki, akire nem tartozik.
- Nos, Borzontorz - jelezte Apa, hogy
elérkezett a pillanat -, pattanj gyorsan a nyeregbe!
Borzontorz szíve nagyot dobbant, s tán
még meg is gondolta volna magát, ha nem nyugtatta volna meg
rögtön a tudat, hogy vele van a világ nyilvánvalóan egyik
legerősebb embere: Apa. „És különben is - öntött erőt magába
Borzontorz - nem vagyok én kis pisis, akinek állandó társa
Kakszi-Makszi, Pisó-Misó és a többiek!” Óvatosan
felkászálódott hát a kis kétkerekűre, ami persze nem is volt
olyan kicsi, s melynek nyergében ülve azon nyomban csúnyán el
is vágódott volna, ha egy erős kéz a seprűnyél végén
szakavatott mozdulatokkal egyensúlyban nem tartja őt és a
kerékpárt.
„Ez egyszerűen képtelenség - gondolta
Borzontorz, miközben kétségbeesetten kapálózott -, nem igaz,
hogy ezen meg lehet maradni!” És valóban: ha hirtelen jobbra
dűlt, akkor balra rántotta a kormányt, mire hirtelen balra
dűlt, akkor meg hirtelen jobbra rántotta a kormányt és így
tovább...., tán még most is rángatná a kormányt, ha Apa meg
nem szólal:
- Csigavér, Borzontorz! Csak semmi
kapkodás. Majd én megtartalak; tedd szépen a lábad a pedálra
és lassan, óvatosan indulj előre.
És a kerékpár elindult. Lassan, kicsit
zötyögve, de pontosan arra, amerre Borzontorz a kormányt
fordította.
- Apa, fogod a rudat? - kérdezte félve,
mert egyelőre ahhoz nem volt mersze, hogy hátra is forduljon.
- Hát persze - jött a megnyugtató válasz,
mire Borzontorzot különös nyugalom szállta meg.
„Tulajdonképpen én már biciklizek, még ha Apa egyelőre fogja a
rudat, akkor is” - gondolta és még mindig kicsit félve
felnézett a kormány mögül. Csodálatos érzés volt onnan fentről
szétnézni! Magasnak, kicsit felnőttnek érezte magát. „Na, majd
ilyen lesz, mikor felnövök” - futott át kobakján a gondolat,
furcsán kicsinek, távolinak érezte a kerekek mellett elszaladó
kisebb bokrokat, fűcsomókat. Onnan föntről nem is biztos, hogy
észrevette volna a bennük lakó tücsköket, szöcskéket,
kabócákat, a katicákról nem is beszélve.
- Borzontorz! Nem kell folyamatosan
tekerni, ez már nem a kis háromkerekű, ez gurul magától is -
lihegte Apa. - Ha így száguldozol... hhh... hhh... hhh... nem
bírlak követni!
„Szóval már száguldok!” - nyugtázta
magában és Apa tanácsát megfogadva abbahagyta a pedálozást....
Hirtelen csend lett. A kerékpár nesztelen
suhanással gurult; a kisebb-nagyobb bukkanókon lágyan ringatva
lendítette át utasát. „Ez csodálatos!” - ujjongott magában
Borzontorz és egyszeriben úgy érezte, hogy már nem is gurul,
hanem repül. Olyannak érezte az utazást, mint amilyennek
képzelte a pongyolapitypang szárnyas magvacskáinak repülését.
Egyszeriben észrevette, hogy nem sokkal előtte lassan lebegve
éppen ilyen gyermekláncfű magok szálldogálnak. Borzontorz e
piheszárnyon repülő magvacskák nyomába eredt, villámgyorsan,
akár a képzelet. Csak párszor kellett megtekernie a pedálokat,
s máris hangtalanul suhanva szállt. Egy nagyobb buckán
megugorva el is emelkedett a földtől, már nem volt gond az
egyensúlyozással, lazán, könnyedén siklott a levegőben,
nyílegyenesen a repkedő pihék után.
„Most legalább megtudom, hogy hová
repülnek” - gondolta a repüléshez már teljesen hozzászokott
Borzontorz, aki (repülve-repületlen) mindenképpen nagyon
kíváncsi emberke volt.
Addig nem is gondolta, hogy ilyen gyorsan
repülnek ezek a kis pihék, csak azt tudta, hogy ábrándos lelkű
emberek kívánság üzeneteit viszik. Elég ráfújni egy ilyen kis
bolyhos virágzatra, s az elgondolt üzenet máris szárnyra kel.
Ráadásul ezek a kis pelyhek szerteszálltak, ami persze magától
értetődő, hiszen senki sem kívánja, vagy üzeni ugyanazt és
főleg nem ugyanoda. Volt hát bajban Borzontorz, csak úgy
kapkodta a fejét a szerteiramló vágyak után. Az egyik pihe
rózsaszín árnyalatokban tündökölt, valószínűleg egy szerelmes
ifjú küldte szíve hölgyének; a másik pihe pepita volt,
versenyautót kérhetett segédletével egy kisfiú neve napjára
ajándékba... de volt ott tűzpiros, citromsárga, királykék,
bíbor pihe is. Borzontorz ügyes mozdulatokkal kerülgette
repülő biciklijének nyergében a fák lombját és hol egyik pihe
nyomába eredt, hol a másikat vette üldözőbe.
A vágyakat azonban nehéz utolérni, főleg
egy olyan kezdő biciklista számára, mint amilyen Borzontorz.
El is fáradt hamar.
„Épp ideje lenne lelassítani, majd
megállni” - gondolta és hirtelen eszébe jutott Apa, aki a nagy
száguldozás közepette talán már el is engedte a seprűnyél
végét.
- Apa, hogy lehet lassítani?... Apa,
hallod, amit mondok? - kérdezte és valami megérzés azt súgta
neki, hogy ilyenkor visszafelé kell tekerni a pedált. Hamar
lelassított: hirtelen, szinte észre sem vette, olyan hamar
termett a földön, zötykölődve, gurulva a kerékpár nyergében.
- Apa, itt vagy egyáltalán?....
Mivel válasz nem érkezett hátranézett.
Apa ott mosolygott nagyon messze, az erdei ösvény másik végén.
Biztatóan integetett. Egyéb se kellett Borzontorznak: nyomban
akkorát esett, hogy még az erdei ösvény földjében szorgoskodó
giliszták is megemlegették „azt a csirkefogó Borzontorzot, aki
elővigyázatlanul, ész nélkül akkorát esik, hogy szegény
gilisztákra a szívbajt hozza!”.
Borzontorznak kutya baja sem esett, az
ijedtségen és azon kívül, hogy az állát a kormányba beütötte.
- Katona dolog! - vigasztalta Apa,
miközben a kerékpár első kerekét térdei közé szorítva
gyakorlott mozdulatokkal kiegyenesítette a kormányt, s azt
(mielőtt a saját állát simogató Borzontorz elkámpicsorodhatott
volna) fia kezébe nyomta, majd közel hajolt hozzá és saját
állára mutatva csak ennyit mondott:
- Ide süss!
Apa állán egy apró, de még jól kivehető
heg látszott, egy réges-régi kerékpár elgörbült kormányának
nyoma.
Borzontorz bátran és büszkén ült fel
ismét a kerékpár nyergébe.
Ha majd nagy leszel, s már minden kerék elfogyott alattad, így
saját lábadon kell megállnod (rá se ránts a hegekre) fogd meg
te is a seprűnyelet!
