Borzontorz Gyöngy iskolájában tanul

Borzontorz azon kapta magát, hogy megint eljött az ősz, pedig még csak az imént kezdődtek Borzontorz meséi. Emlékezzetek, nem is olyan régen, az elmúlt ősszel láttuk őt csörtetni az avarban csodálatos háromkerekűjével.

Nos, ezideig még mindig úgy volt, hogy a nyár után ősz jött, eztán sem lehet másképp. Persze ez nem azt jelenti, hogy folyton-folyvást, unos-untalan minden ismétlődik. Valami mindig változik; ez a valami pedig mi magunk vagyunk. Ezen az új őszön is lesz Borzontorznak születésnapja, mégpedig hajszál pontosan ugyanazon a napon (még a születés órája és a születés perce is), igenám, de ezúttal már nem a negyedik, hanem az ötödik, úgyhogy az ünnepi tortára pontosan annyi gyertya fog kerülni, ahány ujja van Borzontorznak az egyik kezén, most már beleértve azt az ujját is, amelyik „elment vadászni”.

Mindez pedig azt jelentette, hogy jövőre már hat éves lesz és akkor bizony elkezdődik az iskola. Nagy talány volt számára a suli, nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy mi folyhat ott, mindenesetre az épület, amit egyszer látott már, nem nyerte meg a tetszését. Sehol egy mókás gyerekrajz, senkinek nincs ovis-jele, szigorú rendszabályok uralkodnak: padban kell ülni, nem lehet akármikor játszani. „Még aludni sem lehet délután” - méltatlankodott magában Borzon­torz, aki ugyan egyáltalán nem szeretett délutánonként aludni, no, de azért, hogy ne is lehessen aludni, azt mégiscsak soknak érezte.

Alighogy beállt az ősz, Borzontorz nővére: Gyöngy levelet kapott kis barátnőjétől.

- Jaj, de jó; jaj, de jó! - lelkendezett Gyöngy.

- Hogy kaptál te levelet - kérdezte egy kicsit epésen Borzontorz -, mikor levelet csak a felnőttek szoktak kapni, te pedig még gyerek vagy?

- Hát úgy, hogy én már tudok írni-olvasni, ilyen szempontból tehát már felnőtt vagyok.

- Na, add csak ide azt a levelet! - kérte el Borzontorz azt a valamit avégett, hogy alaposan meg­vizsgálhassa, nehogy valami rosszízű tréfának essen áldozatául. A levéllel azonban minden a legnagyobb rendben volt; pontosan ugyanúgy ott volt a jobb felső sarkában az a színes kis papírdarab, amit bélyegnek hívnak, s amiről az igazi levél a legkönnyebben meg­ismerszik, mint ahogy Anya és Apa levelein. - Na és mit üzen a barátnőd?

Gyöngy lelkesen felbontotta a levelet és sugárzó arccal felolvasta Borzontorznak, hogy a kis barátnő másnap megérkezik hozzájuk.

- Szerintem csak most találod ki az egészet - jegyezte meg Borzontorz -, hát honnan tudhatnád te azt, hogy holnap itt lesz a barátnőd, mikor nem beszéltél vele, csak az orrod elé tartottál egy papírt?!

- Onnan, hogy ide van írva.

- Mutasd csak!

És Gyöngy odaadta a levelet öcsikéjének, aki nem látott egyebet a papíron girbe-gurba, kacskaringós vonalaknál, köröcskéknél, apró pontoknál és vesszőknél. Se a barátnőt, se a holnapot nem látta. Viszont így első ránézésre ez a sok minden nagyon hasonlított azokra a levelekre, amiket Anya és Apa szokott olvasni. (Borzontorz tudta, hogy olvasásnak hívják azt, amikor valaki sokáig közelről néz egy papírlapot, kivéve Nagyapát, aki direkt távolról nézi, amit olvas.) „Na, majd holnap meglátjuk, akkor kiderül, hogy mi igaz ebből az egész dologból!” - gondolta és visszaadta a levelet. Az igazat megvallva Borzontorz még a felnőttek írását sem tudta teljesen komolyan venni (olyan hihetetlen ez az egész), nemhogy a nővére írás-olvasás tudományát.

Másnap nagyon résen volt, csak azon csodálkozott, hogy Gyöngy semmi jelét nem mutatta a leleplezéstől való félelemnek.

És délután megérkezett a kis barátnő! Pont az, akiről Gyöngy beszélt....

Borzontorz már csak makacsságból kétkedett, valójában ő sem gondolta komolyan, amit gondolt: „Ezek biztosan összebeszéltek!”.

- Na, látod, Borzontorz - fordult hozzá Gyöngy nyugodt magabiztossággal -, így teljesül az, ami le van írva!

Borzontorz nagyon sok mindenfélét tudott már. Az elmúlt ősszel szoros barátságot kötött Árnyékával; a télen meggyőződött a Mikulás kétségbevonhatatlan létezéséről; tudván-tudta már, hogy az elkövetett hibát, amint lehet, ki kell javítani; tavasszal rájött, hogy ami eltűnik szemünk elől, az még attól nem biztos, hogy el is múlik; felismerte, hogy embernek lenni jó; óvatosan bánt a szavakkal; szerencsésnek tartotta magát; szorgosan gyűjtögette csodatévő tarisznyájába a bölcsességeket; a nyár elejétől kezdve magabiztosan ült kétkerekű biciklijének nyergében; tudta, hogy az igazság magától nem létezik; szorgalmasan szőtte a magvalósulásra váró álmokat; nem akart már pénzért nem eladó dolgokat venni; kezdte kapiskálni, hogy miért is van ő itt a Földön; egyáltalán nem tartotta már jó ötletnek cirkuszt csinálni az egész világból; no, de azt még nem tudta, hogy az írott szónak varázsereje van!

„Amit leírok, az beteljesedik? - csodálkozott, hitetlenkedett, de azért reménykedett is egyszerre. - Hiszen ez káprázatos dolog!”

Egyszeriben úgy érezte, hogy neki nyomban meg kell tanulnia írni-olvasni. Az a vágy, hogy az elgondolt, vágyott dolgok leírva beteljesedhetnek, minden kétségét eloszlatta.

Gyöngy, ha szépen kérlek, megtanítasz engem írni-olvasni?

- Hát persze! - válaszolta a jó testvér és már helyet is csinált neki az otthon, játszásiból berendezett iskolában, ahol eddig csak Angéla baba, Borzontorz szőrös barna macija és a citromsárga, forgós szemű, műanyag maci tanult.

A nagyszoba egyik kristálypoharakat és edényeket rejtő vitrinjének elhúzható ajtaját ki lehetett fordítani, ez szolgált Gyöngy tanítónéni táblájául. Kréta egyelőre még nem volt (csak hurka­pálca mutató), úgyhogy a tábla azidőtájt pusztán arra szolgált, hogy a tananyag felvezetése előtt Gyöngy vizes szivaccsal akkurátusan letörölhesse azt. Borzontorz persze nem érthette mire való ez, de nem okvetetlenkedett fölöslegesen, elfogadta, hogy az írás tudományának elsajátításához hozzátartozik az efféle hókusz-pókusz.

- Most pedig megtanulunk írni! - kezdte Gyöngy, Borzontorz pedig nyugodtan és figyelmesen, csillogó szemmel hallgatott. - Vegyetek elő papírt és ceruzát! - és mindenki, még a citrom­sárga, forgó szemű maci is, elővett egy papírost és egy gondosan kihegyezett írószerszámot. - Tudjátok, gyerekek - folytatta Gyöngy, mint első osztályú tanítónéni - az írás betűkből áll, a betűk pedig karikákból, kunkori és egyenes vonalakból állnak. Ahhoz, hogy megtanuljunk írni, először is jól be kell gyakorolni rajzolni ezeket a karikákat, kunkori és egyenes vonalakat. Úgyhogy kezdjétek el szépen sorban, először egy sor karikával!

- Jaj, de jó! - lelkendezett Borzontorz, aki nagyon szeretett rajzolni és már el is kezdte a munkát (Gyöngy tanítónéni ezalatt az osztálynaplót nézegette gondterhelten összeráncolt homlokkal, majd pedig csendben, óvatosan, hogy a gyerekeket ne zavarja - meglocsolta a tanterem virágait.)

Az első karika egy kicsit ormótlanra sikeredett. „Sebaj - gondolta magában Borzontorz -, te leszel a krumpli” - és ezzel már be is zárt egy kis gondolatot abba a göcsörtös szélű karikába. A második karika már majdnem teljesen szabályos kör lett, nem kellett sokáig töprenkednie azon, hogy az mit ábrázol, hiszen az szakasztott a teliholdra emlékeztetett. A következő két karika is nagyon jól sikerült és (tetszés szerint) két egykerekűt, vagy egy biciklit jelentett.

Borzontorz nagyon élvezte az írást, pillanatok alatt teleírta a lapot pattogó gumilabdával, biliárd golyóval, autókerékkel, fagyi gombóccal, kupakkal. Szerencsére csak két tojás és a sor legvégén egy pocakos retek került a sorba.

- Nagyon ügyes vagy, Borzontorz - dicsérte meg Gyöngy tanítónéni és jutalmul adott neki egy szép nagy piros pontot. Nem mindenki járt ilyen jól, a citromsárga, forgó szemű, műanyag maci például, aki nem csinált semmit, kénytelen volt elszenvedni, hogy Gyöngy szúrós szemmel nézi őt és hozzá vészjóslóan rázza a fejét.

A következő feladat egy sorozat ferde vonal írása volt. Borzontorz ámulva figyelte, hogy miként lesz a sok apró vonalból egy szempillantás alatt kerítés, szélfútta rét, hadba vonuló sereg lándzsáinak sora, vagy éppenséggel Cukor Feri égnek meredő haja. „Ez káprázatos - gondolta - ez a pár vonal mennyi mindenfélét rejt magában, hát még, ha megtanulom az írás minden csínját-bínját, s tudni fogom az összes kunkori kacskaringó minden jelentését!”

- Sok van még? - kérdezte türelmetlenkedve Gyöngytől.

- Bizony nagyon sok, még csak most kezdtük az imént, s még évekbe telik, míg teljesen megtanulsz írni-olvasni.

- Micsoda? - fortyant fel Borzontorz. - Hát mi van ezen olyan sok megtanulnivaló? Egy pár perc alatt megtanultam leírni a krumplit, a teliholdat, két egykerekűt (vagy egy biciklit), pattogó gumilabdát egy biliárdgolyót, autókereket, fagyi gombócokat, kupakokat, két tojást, egy pocakos retket, kerítést, szélfútta rétet, hadba vonuló sereg lándzsáinak sorát és végül Cukor Feri égnek meredő haját!!! Ez már majdnem az összes dolog a világon.

Gyöngy megnézte Borzontorz füzetét.

- Tévedsz, Borzontorz. Ezek bizony csak karikák és ferde vonalak.

Borzontorz is megfigyelte alaposabban, amit csinált és be kellett lássa, hogy nővérének bizony igaza van.

- Ne keseredj el, Borzontorz - mondta Gyöngy az elszontyolodni látszó testvérnek -, a karikák és a ferde vonalak viszont nagyon szépek lettek. - Vigasztalásképpen adott Borzontorznak egy hatalmas, mosolygós, csillagos ötöst, ami éppen az ellenkezőjét jelenti a félelmetes, szőrös feketepontnak,mit ezúttal a citromsárga, forgószemű, műanyag maci kapott, amiért az egész órát végiglustálkodta.

Borzontorz örült a szép érdemjegynek, de azért csak bántotta a gondolat, hogy még hosszú évekig kell várnia, míg megtanulja, hogy hogyan kell írni valamit, hogy aztán az elolvasva megelevenedhessen.

- Sose bánkódj ezen, kisfiam - bátorította Apa - meglásd: a kitartó munkának meglesz az eredménye. Ha megtanulsz olvasni, bármit megtudhatsz a világról, elég csak leemelned a polcról a megfelelő könyvet.

- Bármit? - kérdezte lelkesen, bizakodva Borzontorz.

- Igen - helyeselt Anya -, különösen, ha ilyen nagyszerű tanítóid lesznek, mint Gyöngy.

Ekkor Borzontorz megértette, hogy nincs mit tartania az iskola zordon épületétől, hiszen az csak egy ház, tanulni pedig nem ettől a háztól, hanem mindig egy másik embertől és a maga erejéből fog. Lelkesen gondolt arra, hogy amikor majd elkezdi tanulni az iskolában azt a „bármit”, meg azt a „mindent”, mennyi csodával fog találkozni.

Időközben befejeződött a tanóra, kicsengettek (egy karácsonyfa díszekből visszamaradt réz­csengővel), Gyöngy tanítónéni „visszaalakult” testvérré és már a citromsárga, forgószemű, műanyag mackót pelenkázta elmélyülten, aki viszont rossztanulóból „átalakult” csecsemővé. Borzontorz sem ücsörgött tétlenül a „tanteremben”, a padból pillanatok alatt terepjáró lett, s ő a szafari nehéz terepviszonyai között nagyokat zöttyenve üldözte a szoba másik sarkában a polcon lévő kabala oroszlánját. Olyan lelkesen vette üldözőbe, mint a szép jövő ígéretével kecsegtető álmokat szokták a felnőttek.

- Siess, Borzontorz, húzz bele! - biztatták nevetve a szülők, akik nagyon jól tudták, hogy nincs már messze az idő, mikor igazi csengővel, igazi iskolában veszi kezdetét egy egészen más világ.

Sok szerencsét Borzontorz!

Kelt: Debrecen, Agárd, 1997. december 1. - 1998. április 19.

                                                     Zeke László