Borzontorz, a Hóember és a Tavasz

Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak fa lécein; kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők, platánok koronáját.

„Akár a porcukor” - gondolta magában Borzontorz, amint a jégvirágos ablaknak nyomva orrát szemlélte az erkélyt borító hófehér csodát, és bár nagyon jól tudta, hogy a hó az sajnos nem porcukor, azért titkon mégis reménykedett: „hátha egyszer mégis...” Azonban ahányszor csak kilépett az erkélyre és pici ujja hegyére egy kis kóstolót csippentett a friss hóból, mindig rá kellett döbbennie az igazságra: „a valóság bizony az, hogy a hó nem porcukor”.

Ahogy egyszer közelről megnézte a havat, észrevette, hogy az egészen apró, törékeny, fényesen csillámló kristályokból áll. Nagyon megtetszett neki ez a fantasztikus mennyiségű parányi ékszer és szerette volna apróra megszemlélni mindet, de egy pár pillanatnál tovább egyik sem mutatta magát: vízcseppé olvadtak Borzontorz ujja hegyén, s mind lecsordult, mint valami könnycsepp.

Abban, hogy időről időre Borzontorz ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató mada­rak. Apa egy jó nagy madáretetőt épített a hidegben vacogó, éhes, kis vendégeknek nádfedéllel és négy pici eresszel; sőt, még a másik szoba ablakában is volt egy öreg, rozzant etető. Az etetők, és az ablakpárkányok mindig csordultig voltak napraforgó maggal (olyan csíkos héjú magvakkal, mint a vadmalacok hátán a bunda, mert a madarak az ilyen magot szeretik igazán), sőt az etetőkben még tökmag, faggyú és cérnára függesztett szalonna is akadt. Bor­zon­torz mindig nagyon mókásnak találta, ahogy a kis cinegék himbáznak, mutat­ványoskodnak a szalonna bőrébe kapaszkodva. Néha egy-egy cinke mintha meghallotta volna Borzontorz kacagását, direkt bolondozósra fogta... biztos neki is jól esett hallani a nevetést, ami úgy melengeti a lelket, mint a napsütés.

- Menjünk a madarak után! - szólt Apa Borzontorzhoz és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt. Apa talpa alatt ritkábban és nagyobbakat, Borzontorz talpa alatt pedig gyakrabban és kisebbeket.

Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni a parányi erdei Békás-tó jegén a faragott galambokkal ékes fahidacska gerendái alatt, hanem azért is, mert Apa - aki valaha erdész szeretett volna lenni - ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és annak lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.

Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogy hogyan készül a hóember.

- Jól jegyezd meg, Borzontorz - oktatta Apa, akin látszott, hogy igencsak sok hóembert készített már életében -, a frissen hullott hó nem igazán alkalmas az ilyesmire! A másnapos, kicsit olvadt hó viszont annál inkább.

És mind a ketten elkezdték görgetni a kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat a havon.

„No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember”, sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit. Apa persze sokkal ügyesebb volt, s így nagyobb gömböt tudott összegörgetni, ami a hóemberépítés szempontjából pontosan megfelelt a célnak. Már csak a harmadik, a legkisebb gömb hiányzott.

- Csinálj egy kis gömböt fejnek! - adta ki az utasítást Apa és elment beszerezni a kellékeket.

Nem telt bele tíz perc és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répa orral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.

- Szia, Borzontorz!

- Szia! - válaszolt vidáman.

- Kinek köszöntél? - kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.

- Csak visszaköszöntem a hóembernek.

- Visszaköszöntél.

- Igen, úgy illik, hogy ha valaki köszön nekünk, akkor mi viszonozzuk azt. A hóember pedig köszönt nekünk. Alig várta, hogy elkészüljön a szája, amivel köszönni tud.

- Ne haragudj - fordult Apa a hóemberhez -, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember.

Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.

„Hiába, a felnőttek már csak ilyen furcsák néha - gondolta Borzontorz már otthon, mikor a többieknek is elmesélte a dolgot és ők is pontosan úgy viselkedtek -; nem baj, legalább van egy közös titkunk a hóemberrel, ami máris majdnem olyan, mint egy barátság.”

Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki mindig ugyanúgy mosoly­gott, mint születésének pillanatában és aki mindig ugyanolyan barátságos volt Borzontorzhoz, mint amikor először megszólította. Ilyenkor csak ketten beszélgettek, mert ugye a felnőttekre az ilyesmiben nem lehet számítani.

- Miből van a hó? - kérdezte egy ízben Bozontorz újdonsült barátjától.

- Ha sóhajtasz egy nagyot, boldogat, vagy bánatosat: egyre megy - válaszolta a hóember - megláthatod az ég felé szálló lélegzet páráját.

Borzontorz rögtön ki is próbálta: mélyen beszívta a friss, téli levegőt és nagyot fújtatva kiengedte leheletét. Millió apró vízcsepp szállt az égre.

- Az emberek az állatok és növények boldog, bánatos sóhajaiból születnek a felhők, ahol a páracseppek csillogó ékszerekké fagynak, majd a havazással alászállnak - magyarázta a hóember.

Borzontorz megszerette ezt a sóhajból lett, mindig mosolygó fickót; a barátja lett. Mindig örült, ha jó színben láthatta. Ez a „jó szín” persze egészen mást jelentett a hóembereknél, mint nálunk, embereknél. A hóemberek világában a hófehér sápadtság a legszebb szín (rendszerint csikorgóan fagyos reggeleken).

Egy szép napon - vagy talán nem is olyan nagyon szép napon - azt vette észre Borzontorz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a Napocska a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.

- Szegény barátom, mi lesz veled? - sopánkodott napról-napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz és nagy igyekezettel próbált segíteni a kialakult helyzeten. Az erdőben még fellelhető kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket. Sajnos azonban egyre kevesebb havat talált, hiába járt be ungot-berket, hiába sóhajtott akkorákat, hogy nacsak. Ha rajta múlott volna, hamar össze is lehelt volna egy jókora felhőre valót, de sajnos az időjárás ebben is megakadályozta: a meleg elcsente a párát a leheletből!

Hamarosan leesett a hóember répa orra a tavasz-szagú földre... a seprűt már régen kivették a ke­zéből. A pár hete még hatalmas fehér óriás egy borzontorz méretű, picurka szürke hókupac­cá olvadt, melyből egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz a szomjas erdei talajra.

Borzontorz nagyon elszomorodott, hiszen a hóemberrel már beszélgetni sem lehetett, elolvadt róla a száj, a szem. Vidám arcára már alig-alig emlékezett. Otthon is egészen másként látta a tavaszt, mint azt korábban remélte. A karácsonyról ablakon felejtett dísz: a szárnyas, trombitás angyal napsütésben függönyön vidáman táncoló árnyéka nemcsak a jó időt, de a szomorúságot is hirdette számára.

- Gyere, Borzontorz! Menjünk, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! - invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.

Minden hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt minden, csak hát....

Apa az irányt szándékosan a hóember felé vette. Addigra eltűnt minden, még egy maroknyi hó sem maradt.

- Már nincs hóember - jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.

- Dehogy nincs! - jelentette ki határozottan Apa és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony már csak egy nedves kis tócsa állt.

- Hol van hát? - kérdezte Borzontorz.

- Hát ott, nézd csak meg jobban! - és Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágo­kat, mígnem az egyik megszólalt:

- Szia, Borzontorz!

Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.

- Köszönj vissza szépen, ahogy illik! - és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.

- Szia! - üdvözölte udvariasan és vidáman Borzontorz régi barátját... az életet.

Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy múlandósága még szebbé teszi, tán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!