Borzontorz „rádiót” eszik ebédre

Borzontorz nagyon kíváncsi természetű emberke volt, szerette a titokzatos dolgokat és a bennük rejlő titkokat. Minden bizonnyal ezért találta őt oly gyakran a padláson kutakodva a tavaszi Napocska. Az erejehagyott tél - eltűnt hóemberek emlékét hagyva maga mögött - lassan átballagott a Föld másik féltekére; ilyenkor az éledező Nap mindig hamar átforrósítja a poros gerendákkal, sejtelmes félhomállyal, megannyi varázslatos dologgal teljes padlásteret. Borzontorz ezen a rejtelmes helyen (ínycsiklandó szárazkolbászok, porlepte, molyrágta könyvek, rozsdás szerszámok, kopottas bőröndök között) bukkant rá egy kimustrált, öreg rádióra. Minthogy az egykor jobb napokat is megélt, avítt szerkezet Nagyapáé volt, így engedélyt is ő adott arra, hogy Borzontorz közelebbről megvizsgálhassa azt.

Az öreg rádió csodaszép darab volt. Amint Borzontorz Nagyapa szőlőlugasában leporolta, teljes pompájában előtűnt szépen megmunkált fadoboza, a nagy, megsárgult műanyag csavarógombok és kapcsolók. Megszólalni azonban már nem szólalt meg, bölcsen méla csendbe burkolózott, pedig Borzontorz látta a rádió hátsó lyukacsos fedőlapján bekukucs­kálva, hogy izzanak a csövek. Hogy miért nem beszél? Erre Nagyapa csak ennyit mondott:

- Biztos elmondott már mindent, amit akart, megérdemli, hogy eztán csak hallgasson. Meg aztán - tette hozzá a bajsza alatt somolyogva - minél öregebb valaki, annál kevésbé hisz a szavaknak, s inkább a tetteket figyeli. Hadd beszéljenek a fiatalok!

És valóban: volt aki beszéljen az öreg rádió helyett. Az egész világ tele volt rádióval. A konyhában például egy kis pökhendi tranzisztoros értekezett túlontúl keresett modorban, valami ködös dologról, politikáról, vagy mi a csodáról. Nagymamának volt is egy pár zsör­tö­lődő szava a rádióhoz: „innye már!”, „még ez a valami!”, „na ne beszélj már!”, „hmmmmm”, meg még más effélék is, de a kis tranzisztoros csak mondta tovább a magáét. A nagyszobában egy másik robosztus masina működött, aki méltóságteljesen távol tartotta magát a haszontalan locska-fecske beszédtől: ő zenélt, méghozzá komolyzenét, olyan muzsikát játszott tehát, melyet teljesen komoly (éppencsak, hogy nem morcos) emberek, tisztességesen felöltözve szoktak csinálni és nem csak úgy hülyeségből, mint a másfajta zenéket a többiek. Ráadásul ezt a teljesen komoly zenét ez a rádió egyedül csinálta, holott a valóságban minden egyes hangszerhez legalább egy teljesen komoly emberre van szükség és még ennek tetejébe egy karmesterre is.

Ott volt aztán a hordozható, modern táskarádió, hosszú, kihúzható antennájával; meg a kis autórádió; no és persze Gyöngy és Borzontorz szobájában egy kis rádiósmagnó. Ezek az ördöngös masinák vidáman muzsikálva kísérték el az egész családot kirándulásokra, meg­döbbentő híreket közöltek a világról, kabarékat, mesejátékokat sugároztak, bemondták, ha rosszra fordult az időjárás, a pontos időt is meg lehetett tudni tőlük, és ha nagyon sokáig mondták a vízállásjelentést, nyugodtan, harag nélkül ki lehetett őket kapcsolni.

Kicsit önfejű, de sokszínű természetük káprázatos, megfejthetetlen titok maradt Borzontorz számára. Egyszer óvatosan be is kukucskált a rádió fedelén lévő vászon mögé, de nem látott ott semmiféle nénit, bácsit (zenekart meg főképp nem), csak egy alig láthatóan rezgő, fekete korongot, a hangszórót.

„Sebaj, ha nagy leszek majd megfejtem a titkot” - gondolta aznap az oviban, ahol szintén szóltak a rádiók. (Rendszerint komolytalan zenét játszottak, az óvó nénik szerint „tánczenét”, ami persze egyre megy, hiszen így se, úgy se táncolt ott senki!)

Borzontorz csoportjában két Éva néni foglalatoskodott a gyerekekkel: a „nagy” és a „kis” Éva néni. Ez már önmagában is nagyon furcsa dolog volt, hiszen a két Éva néni szinte hajszálra egy­forma nagy volt, csak az egyik egy picit öregebb. Borzontorz az emberi világ furcsasá­gaként fogadta el, hogy ott, az oviban, ebben az egy esetben a „nagy” azt jelenti „öreg”. (Bezzeg a rádiók világában mindenki bizton tudhatta, hogy ki a nagyrádió és ki a kisrádió... no, mindegy!)

Borzontorz épp az ebédre várt társaival, félig-meddig már a délutáni szundikáláson merengve, mikor egy egészen váratlan dolog történt:

- Kérsz rádiót? - kérdezte a „nagy” Éva néni a terem másik végében már ebédelő gyerekektől.

- Igen! - mondta mindenki és már jóízűen majszolták is... azt a valamit...

„Ezek szerint ma rádiót eszünk ebédre” - futott át Borzontorz agyán ez a meglepő felismerés. Eddigi ismeretei alapján egyáltalán nem tekintette étvágygerjesztő dolognak az általa ismert egyetlen rádiót sem. Eszébe sem jutott volna megenni bármelyiket is; de hát hallott ő már olyat, hogy a franciák meg csigát esznek(!), és különben is, eddig mindig nagyon finomat és egészségeset kaptak az oviban ebédre. „Eztán sem lehet másképp” - vigasztalta magát, miután kicsit elbátortalanodott a vas csavarókra gondolva. Vagy talán félreértett volna valamit?

- Kérsz rádiót? - hallatszott egyre közelebbről az Éva nénik szájából.

„Nem, nem érthettem félre semmit!” - gondolta. Meg különben is nagyfiú volt már: tudta, hogy a dobostorta egyáltalán nem tud dobolni; Apa is, aki vegyész volt, már elmagyarázta neki, hogy ugyan valóban sok a lavór ott, ahol ő dolgozik, de az akkor sem „lavoratórium”, hanem laboratórium; magabiztosan kacagta ki óvodástársát, aki „május elsejei felborulást” emle­getett (Borzontorz egészen biztosan tudta, hogy az nem „felborulás”, hanem „fel­fordulás”). Úgyhogy megnyugodott kétségei felől s már nagyon várta, hogy ehessen egy kis rádiót, ami biztos nagyon finom, olyan jóízűen csámcsog az egész társaság. Elképzelte, hogy ahogy köztudomásúan a sok megivott víz hatására béka nő az ember hasában, úgy az elfogyasztott rádió varázslatos tulajdonságai is az egyszeri óvodás sajátjaivá válnak. Elgondolta, milyen jó lesz belülről hallgatni a muzsikát, kabarét, mesejátékot, híreket, vetélkedőket, ha pedig elunja a vízállásjelentést, akkor csak gondol egyet és kikapcsolódik a „belső rádió”.

A nagy ábrándozásban észre sem vette, hogy közben „kis” Éva néni odaért az asztalukhoz. Az izgalom egy pillanat alatt a tetőfokára hágott. Az igazság pillanata elérkezett. Borzontorz kipirult arccal várta, hogy tányérjára kerüljön a rádió. Az igazság pillanatában aztán az óvónéni fehér főtt tésztát tett a tányérjába, éppen olyat, mint előző héten a mákos laskához. Borzontorz persze valami egészen másra számított (színes, cukor ízű mütyürök, medvecukor vezetékek stb.). Meglepetéséből még fel sem ocsúdott mikor mosolyogva megkérdezte tőle is Éva néni:

- Kérsz rá diót?

- Igen - motyogta, majd elgondolkodva nézte, hogy az óvónéni hogyan szórja tele a főtt tésztát sok-sok cukrozott, darált dióval.

Vigyázz tehát te is a szavakkal! Amíg nem ismered a dolgokat, nem tudhatod mit és mi mindent takar a nevük!