Borzontorz csodatévő tarisznyája

Borzontorz szinte minden reggel óvodába menet találkozott a kukás autóval. Ilyenkor Anya minden furfangjára, csalafintaságára szükség volt ahhoz, hogy ne kelljen végignézni minden egyes kuka kiürítését.

- Óóóó, Anyaaa, csak még ezt az egyet hadd nézzem meg!

- Hiszen már ezerszer láttad! - értetlenkedett Anya, majd csaknem mindig engedett a kérés­nek: - Na, jó, még ezt az egyet, de aztán tényleg menjünk, különben soha nem érünk be az oviba.

Afelől Borzontorznak semmi kétsége nem volt, hogy odaérnek időben, hiszen amióta világ a Világ, ők még mindig odaértek, úgyhogy teljes lelki nyugalommal, lenyűgözve csodálta, hogy miként nyeli el a kukás autó feneketlen gyomra azt a rengeteg szemetet.

Azzal a kellemes érzéssel tért be minden alkalommal az oviba, hogy a Világ folyton folyvást megtisztul, s hogy jó ebben a tiszta Világban lenni. Ilyen hangulatban öltözött át benti ruhá­jába az oviban, s tette el kinti gúnyáját az ő jelével ellátott szekrénybe, s végül búcsúzott el Anyától. Az ő szekrényen díszelgő jele a piros, fehér, zöld, háromsávos zászló volt. Jóllehet kaphatott volna kedvérevalóbb jelet is (titkon mindig a piros kalapos, fehér pöttyös gombát szerette volna) mindazonáltal elégedett is volt (a gereblye és különösen a zöld vödör jelűekhez képest).

Az öltözőből a terembe menet Borzontorz mindig belenézett a pici mosdók feletti tükrökbe, melyekre mindenféle mókás dolgokat ragasztottak a leleményes óvónénik, s így a bámészkodó hol bohócnak, hol indiánnak, hol pedig varázslónak láthatta magát (persze csak, ha óvodás volt az a bámészkodó, a felnőttek ugyanis csupán a térdük tükörképén láthatták viszont a fel­ragasztott álszakállt, a tolldíszt, vagy éppenséggel a krumpliorrot). Ha Borzontorz különösen jókedvében volt, az utolsó tükörben megnézte magát felborzolt hajjal is: így lett belőle olyan kisfiú, mint óvodástársa, a tüskehajú Cukor Feri.

Ugyanezen kuncogva lépett be aznap is a terembe. A többiek már javában játszottak. Cukor Feri és Benedek egy négy székből összeállított autót szerelt. Már nem volt szükség Borzontorz segítségére; a két kiváló szakember hamar megjavította a hibát. „Bezzeg ők soha nem téved­nek, gyorsan és pontosan dolgoznak - gondolta Borzontorz - Apa autóját viszont nem mindig tudják így megjavítani a szerelők.” A terem másik végében az orvosok is nagyszerűen kitettek magukért, se óvodástárs, se játék mackó még betegen ki nem került kezeik közül. Nagy Éva óvónéni sem lett volna olyan sokáig beteg a múltkor, ha hozzájuk fordul, s megfogadja tanácsaikat... De valahogy olyan furcsák ezek a felnőttek néha!...

Történetünk vidám napjának reggelén Borzontorz végül a terem végében lévő kis emelvény alatt kötött ki, ahol fiúk, lányok együtt ténykedtek a mini konyha mini edényei között. Sürögtek-forogtak, csak úgy égett a kezük alatt a munka, míg végül a játszásiból-sült, ici-pici pogácsát jóízűen el nem fogyasztották. A pompásan sikerült csemege természetesen aznap sem égett oda és hát azon frissében meg sem savanyodhatott, mint némely felnőtt cukrász­dában a madártej.

Végezvén a süteményezéssel Borzontorz úgy döntött, felmegy a konyhasarok fölötti kis emelvényre: a galériára. Éva figyelmeztette, hogy már öten vannak odafönn, így meg kell várni, hogy lejöjjön valaki. Borzontorz tudta jól: ez szabály, s azt épeszű ember (hacsak nem felnőtt az illető) meg nem szegi. Amíg a lépcső tövében várakozott, a nagyban fodrászkodó lányok közül Csilla odahívta:

- Gyere, Borzontorz, megcsináljuk a hajadat, úgy látom nagyon furcsán áll!

- Áááá, hagyd csak - legyintett Borzontorz - tegnap a fodrásznál az az erőszakos néni kockát csinált a fejemből, hiába tiltakoztam a szúrós kefe, meg a forró szárító ellen, ráadásul bele is nyírt a hajamba egy helyen. Úgyhogy most várhatok, míg kinő megint.

Mire ezt elmondta, már jött is Pisti a lépcsőn, így Borzontorz felmehetett a galériára. Odafönt aztán elheveredett az ágyon és társaival mindenféle mókás magnófelvételeket készített saját és a többiek hangjáról. „Milyen érdekes - gondolta - a felnőttek annyi mindent tudnak (még azt is, hogy hogyan működik ez a magnó), s mégis mennyi olyan butaságot csinálnak, amit mi óvodások sosem tennénk meg.”

- Szerinted miért cigiznek a felnőttek? - kérdezte Petitől.

- Na, látod, ezt én sem tudom! - felelte Peti, aki pedig köztudomásúan okos fiú volt. - nem értem, hogy hogy lehet azt a büdös, egészségtelen füstöt beszívni?!

- Az semmi, én egy olyat is láttam, aki a másikat az utcán megpofozta, mire amaz belerúgott, végül mindketten a kuka mellett, a fűben hemperegtek.

- És vannak még részegek is - jutott eszébe Péternek.

- Mindez érthetetlen - zárta le a beszélgetést Borzontorz, mivel eljött a tízórai ideje.

A gyerekek körbeülték a kis asztalokat és rendben várták a teát, a péksüteményt és az almát. Miközben Borzontorz a pirosan mosolygó gyümölcsöt tartotta kezében, eszébe jutott egy bácsi, akit előző nap látott a városban. Megdöbbentő látvány volt: szurtosan ült egy ház tövében, nagyon csúnyán nézett ki, de nagyon szépen hegedült, előtte a nyitott hegedűtokban pár darab pénzérme szomorkodott. „Ő miért nem kap tízórait? - tűnődött. - Biztos valami felnőtt vette el tőle, aki nem járt oviba és nem tudta, hogy mást nem szabad bántani, hogy mindenkinek meg kell adni a magáét és hogy becsületesen kell élni.”

Tízórai után Borzontoz küldött egy-két levelet a szomszéd csoportba, barátainak. A levél bal sarkába rajzolta saját, a jobb sarokba pedig a címzett jelét. A papírlap közepén helyezkedett el az üzenet: egy szép rajz. A két termet elválasztó ajtó alatt átcsúsztatott levelek általában házikókat, Napocskát, virágoskertet, önarcképet, mesejeleneteket, állatokat, palotákat, repülő­ket, szirénázó rendőrautókat ábrázoltak. Semmi bántó, sértő üzenet nem volt bennük. Borzon­torz tudta, hogy a felnőttek szinte soha nem leveleznek rajzokkal, ők írnak. És néha nagyon idegesek tudnak lenni attól, amit olvasnak.

Az óvónénik megvárták a levelezés végét, majd irányításukkal megkezdődtek a foglalko­zások. Néha báboztak, rajzoltak, vetítettek, vagy mesefoglalkozást tartottak, ezúttal azonban kézműves foglalkozásra került a sor. A gyerekek választhattak, hogy korongozni, agyagozni, vagy szőni szeretnének. Borzontorz aznap a szövést választotta.

A kis terem ablakát, ahol a szövőszékek voltak, mindig az évszaknak megfelelő gyermek­rajzok díszítették. Nemrégiben hópelyhek, akkor éppen még farsangi álarcok, nemsokára pedig húsvéti tojások, nyuszikák és csicsergő madarak. Nos, Borzontorz itt ült neki a nagy munkának, s határozta el, hogy készít magának egy tarisznyát. Ez a tarisznya azonban nem akármilyen, hanem csodatévő tarisznya volt.Varázslatosságát mi sem bizonyítja jobban, mintsem az, hogy Borzontorz még el sem kezdte csattogtatni a szövőmasinát, a tarisznya máris elkészült; elég volt rágondolnia. (Azért ténylegesen is elkezdte a szövést, de csak azért, hogy a munka elkészültével mások is megláthassák a csodatévő tarisznya élethű mását: a csodaszép tarisznyát.)

A gondolatban kész tarisznya oly annyira elkészült már az első pillanatban, hogy egyszeriben elkezdte hordani is. Ott fityegett a vállán az oviban, az utcán, otthon, de még az uszoda vizében is. A láthatatlan tarisznyák nagy előnye - többek között -, hogy soha nem áznak át, passzolnak minden ruhához. Aprócska, de nyilvánvaló hátránya viszont egy ilyen csoda-tarisznyának, hogy nem lehet belepakolni hamubansült pogácsát, sőt, semmilyen egyéb való­ságos dolgot sem. Ez a „hátrány” viszont annyiban mégiscsak előny, hogy ennek segítségével könnyedén meg lehet különböztetni az igazi csodatévő tarisznyákat a hamisítványoktól. A felnőttek bizony gyakran összekeverik ezeket a dolgokat. Csodatévő tarisznyának vélnek mindenféle ilyen-olyan, szedett-vedett szütyőket, erszényeket, pénztárcákat; pedig azt minden gyermek tudja, hogy láthatatlan tarisznyába pénzt nem lehet rejteni, egy látható pénztárcába pedig lehetetlen bölcsességet tartani.

Borzontorz azonban nem kevert össze semmit, gondosan elkezdte telepakolni a tarisznyát azért, hogy ha majd elbizonytalanodik az élet dolgaiban, elég legyen csak kinyitni azt és megvárni, hogy a tarisznya megsúgja neki a jótanácsot. Még aznap elhelyezett a tarisznyában pár nagyon fontos dolgot. Elsőként egy „nem-csalunk-a-játékban” golyót. Bár az más számára láthatatlan volt, Borzontorz mégis ezer színben pompázó, csodaszép üveggolyónak látta, szebben csillogott, mint bármelyik másik golyó az oviban: e nélkül a golyó nélkül semmit nem ért a többi. A „nem-bántjuk-a-másikat” kendő láthatatlan selyem viszont hófehérnek és csillogónak tűnt Borzontorz számára, aki látott már veszekedést, verekedést, sőt a tévében háborút is, ahol egymásra lőnek az emberek, pedig tudván-tudják, hogy az fáj és ráadásul még csak bocsánatot sem kérnek egymástól. Ezért aztán óvatosan összehajtogatva tette a tarisznya mélyére e nagy becsben tartandó kendőt. A „rend” leginkább egy keményen pattogó, világos­kék gumilabdára hasonlított. Miután ez is bekerült a tarisznyába, Borzontorz biztos lehetett benne, hogy mindig mindent oda fog visszatenni, ahonnan elvette, hogy nem égeti oda a süteményt és hogy nem megy fel a galériára, ha már ott sokan vannak. Egy pehelykönnyű, kézreálló ecset, a „fess-rajzolj-minden-nap” bár szintén láthatatlan volt, de Borzontorz látni vélte, hogy a szivárvány minden színét festi ez a kis ecset, mégpedig anélkül, hogy bármibe bele kellene mártani. Természetesen ennek a csodaszerszámnak is a tarisznyában volt a helye azzal a barna, cserzett bőr fedelű könyvecskével együtt, mely láthatatlan könyv címe: „Gon­dol­kodj!”, alcíme: „tanulj!” volt, s mely könyvet Borzontorz minden nap egy új oldalon szán­dé­kozott felütni. Aznap már csak egy dolog került a csodatévő tarisznyába: egy láthatatlan, ugyanakkor színpompás búgócsiga, a szélsebesen pörgő-forgó „táncolj-énekelj-játssz!”.

Az egyik érdekesség, hogy az ilyen teherrel teletömött tarisznya nem húzza az ember vállát, sőt épp ellenkezőleg: szinte szárnyalni lehet vele. A másik érdekesség, hogy furcsa módon minél több mindent szuszakolnak belé, annál több hely marad benne az új, láthatatlanul csillogó erényeknek.

Ezt aznap Borzontorz már az ebéd előtti tornázás-bukfencezés alatt érezte, s még a szokottnál is vidámabban lélegezte be a szabadban azt a levegőt, ami ahhoz kell, hogy jólessen az ebéd és az azutáni szunyókálás.

„Mire felnövünk - gondolta Borzontorz már a kiságyban, miután az óvónéni befejezte a felolvasást a mesemondószékből - a Világ összes búja-baja megoldódik, csak egy picit kell még várni” - és ezzel édesded álomba szenderedett.

Mikor hosszú álmából felébredt, nem felejtette el felvenni kinti gúnyájához a csodatévő tarisznyát, ott fityegett a vállán mikor már nagyon messzire járt az ovitól, akkor is.

Még egy fontos tanács nektek, csodatévő tarisznya viselőknek: fontos, hogy mit beszélsz, meg hogy mit hiszel, de igazán az a fontos, amit teszel.