Borzontorz, Teknőc-Lackó, no és persze a többiek

Borzontorz nagy barátságban élt az állatokkal, így az állatok is nagy barátságban éltek vele. A madáretetőkben mindig nagy volt a vendégjárás; Nagyapa koromfekete szőrű, szép barna szemű, Bogár nevű kutyája is tettrekész és kitartó játszópajtást ismerhetett meg benne. Néha még a szomszéd Bolha nevezetű kutyáját is elkísérte sétálni; nagyon tetszett neki ez a félénk kis korcs, aki ugyan minden hangosabb lépésre összerezzent, de azért büszkén viselte a nyakörvét: a hovatartozás és a házörzői hivatás jelét. Bolha sötét múltjáról nem tudott semmit, csak azt, hogy egy zimankós téli napon befogadta a jószívű szomszéd. (Egyébként Bolha volt az egyetlen élőlény, aki a bolha-nyakörvet nevéhez méltón viselhette, miután a bolha-nyakörv a bolhákra nagy volt, a többiek meg épp a bolhák ellen hordták... kivéve: Bolhát.)

Borzontorz szerette azokat az állatokat is, akik valami titokzatos okból kifolyólag rejtőz­ködtek előle, vagy féltek tőle. A környéken ólálkodó nagy, fekete pákosztos kandúr például soha nem engedte magához közel, de Borzontorz ebből a tisztes távolságból is szeretettel csodálta puha, nesztelen lépteit, csillogó szemét, fényes bundáját. A kevésbé fenséges cini-egeret is ugyanúgy megcsodálta, mikor az egy délutánon a garázsba tévedt, nemkülönben a fűben tanyázó szöcskéket, kabócákat. Végül is a másikat nem azért kell szeretni, mert ad neked valamit... Hogy miért? Bizony ezen már sok nagy ember gondolkodott; meg az olyan picik is, mint Borzontorz, aki erről így vélekedett: „Csak!”.

Ezért, nem ezért, tény, hogy sok látogatója akadt. Hét pöttyös katicák, pillangók, éjjeli lepkék, még nagy ritkán egy-egy mezei poloska, sőt darázs is betévedt Borzontorz szobájának ablakán. Néha nagy riadalom támadt az ilyesmiből otthon, de Borzontorz csak mosolygott, egyszer ugyanis Nagyapa bizalmasan megsúgta neki, hogy:

- Az állatok nem akarnak semmi rosszat, csak teszik a dolgukat: esznek, isznak és nevelgetik a családjukat, úgyhogy nincs mit félni tőlük.

Nagyapának pedig lehetett hinni, hiszen ő még a növények titokzatos néma nyelvén is értett, nemhogy az állatokén... kertjében olyan csodálatos virágok teremtek, hogy csuda. Így aztán Borzontorz nem is félt a hozzá betévedt állatoktól; előzékenyen tessékelte ki őket az ablakon, vagy az eltévedtekre üvegpoharat borított, s úgy engedte ki őket az erkélyre (ilyen előzé­keny­ség láttán még a mérges darazsak is megenyhültek), a katicákat pedig tenyerén sétáltatva, ujjhegyről röptette haza.

A vendégek mellett laktak Borzontorz szobájában állandó lakók is.

A könyvespolcon egy szép kis akváriumban úszkált zöld növények, tengeri csigaházak és hófehér márványkövek között egy színpompás sziámi harcoshal, név szerint Hindustan Nova Ambassador de Luxe, aki szép hosszú, dallamos nevét Apa kedvenc autómárkájáról kapta, a kis halat azonban mindenki csak Csang úrnak szólította. Ez a gyönyörű kis szerzet néha nagyon furcsán viselkedett: ha meglátta saját magát az akvárium falának tükrében szét­feszítette színpompás kék, bordó, piros, bíbor, lila úszóit és mérgesen megpróbálta elriasztani az akváriumból saját tükörképét. Ha nem volt dühös, akkor kevésbé volt szép, de Borzon­torznak úgy mégis jobban tetszett. Olyankor békésen úszkált az akvárium mögé berakott könyvek előtt. Borzontorz még nem tudta igazán, hogy mire is való az a sok könyv, de azt már tudta - megfigyelte -, hogy abban vannak a mesék, így az rossz dolog nem lehet. Különösen szép, békés látvány volt, ahogy Csang úr a vízipáfrányok közé épített halfészekből szemlél­gette a mesekönyvek gerincét.

A másik polcon, egy különleges terráriumban (tőzeg, száraz ágak és egy futókaktusz között) lakott Béla, a serdülőfélben lévő madárpók. Egyelőre még közel sem volt akkora, mint egy kifejlett madárpók, de egy egyszerű pókhoz képest már igencsak tekintélyes méretűnek számított. Vékony fonalakkal beszőtte az egész terráriumot, ebből a légies, puha selyemből készült szőnyeg borította egész kis üveg-lakását. Egy ilyen sarokba szőtt selyem zugból szerette nézegetni - nyolc szemével - a terrárium fölé akasztott régi-régi képet, melyen Nagyapa látható tizenéves suhancként egy falusi színtársulat tagjaként a „Falu rossza” című előadásban. Sokan mondták Béláról, hogy „csúnya”, meg hogy „szőrös”, de Borzontorz tudta, hogy a kis pók erről nem tehet, sőt azt is tudta, hogy Béla így szép, szőrösen.

A másik szekrény polcán, a nagy terráriumban egy gekkó pár: Eszter és Bálint sütkérezett egy lapos kövön a buja növényzet között cserépbe szerkesztett lámpa alatt. A gekkók olyan állatok, akiknek a szája mindig mosolyog, ezért aztán nem lehet tudni, hogy mikor van rosszkedvük, az is meglehet, hogy soha nincs. Eszternek és Bálintnak viszont biztos, hogy Borzontorz mellett soha nem volt rosszkedve; rendszeresen kaptak tőle finomságokat, friss vizet, meleget, még vitaminokat is és ami a legfontosabb: sok szeretetet. Ezért aztán a történetünket megelőző tavasszal Eszter és Bálint úgy döntöttek, hogy családot alapítanak. Eszter hamarosan le is rakta a tojását, melyből Áron napján kikelt kisfiúk: Áron, a kis gekkó. Gekkó Áron kapott is ajándékba keresztapjától: Borzontorztól egy szép nagy gyászbogár lárvát egyéves szülinapjára.

Borzontorz együtt élve a sok kis állattal megfigyelte milyen kecsesen suhan a vízben Csang úr csillámló pikkely-ruhában, milyen ügyesen sző a kis pók, milyen furfangosan vadásznak a gekkók. Szerette, hogy különböznek: nem lett volna jó a madárpók a vízben, a szőrös gekkó, vagy a mosolygó harcoshal.

Történetünk napján Borzontorz és Apa éppen az állatkertből tartottak haza.

- Apa, emlékszel még a vízilóra?

- Már hogy ne emlékeznék?

- Ugye milyen mókásan csapkodott azzal a pici farkával?

És valóban, a víziló pontosan úgy csapkodott pici farkával, mint Borzontorz felhúzós, rózsaszín vízilója a farka helyén lévő fehér propellerrel. Még nagyon sok érdekes dologról beszélgettek, Apa például megkérdezte tőle, hogy ha a cini-egérnek ici-pici nyakában összesen hét csigolya van, akkor szerinte a zsiráf hosszú-hosszú nyakában hány ilyen csontocska van, akkor Borzontorz azt felelte, hogy:

- Százezermillió - amivel azt akarta mondani: nagyon sok.

- Pedig se több, se kevesebb, mint a cini-egérnek - felelte Apa; Borzontorz pedig nagyon meglepődött ezen a furcsaságon, aztán belenyugodott: „végül is így igazságos” - gondolta.

Épp csak, hogy végigfutott benne ez a gondolat (az igazságos szó vége, az, hogy „-ságos” szinte még el sem hagyta kobakját), amikor megpillantott az út melletti állatkereskedő kiraka­tá­ban egy teknőcöt. Apa bárhogy is szerette volna, egy tapodtat sem mehetett tovább. Nem csűröm-csavarom tovább: a lényeg az, hogy a kis szárazföldi teknős még aznap beköltözött Borzontorz szobájába.

Az új lakó méretéből és páncélzatának mustrázatából ítélve lehetett vagy három éves, úgyhogy igen szép jövő állt még előtte: az elkövetkezendő száz esztendőben nem kizárt, hogy talál­kozik majd Borzontorz unokájával! Mint ahogy láttuk Borzontorz igencsak melegszívű állatbarát volt (mellesleg unokái előtt sem kívánt rossz színben feltűnni), így aztán nem meglepetés számunkra, hogy barátságos otthont rendezett be a teknőcnek, aki puha tőzeg-ágyat, száraz avar-takarót, cserép ivó-edényt és jó meleget árasztó, sütkérező-lámpát kapott tőle.

Az állatbarátok között honos szokás szerint a teknőcöket gazdájukról illik elnevezni. Borzon­torz ismert már Teknőc-Petit, Teknőc-Jóskát, Teknőc-Benedeket, de még Teknőc-Pannit is. Az ő teknőce azonban nem lehetett Teknőc-Borzontorz; „hogy is nézne az ki - gondolta - hiszen azon a kis kopasz fejen egy árva hajszál nem sok, annyi sincs”.

- Hogy nevezted el? - kérdezte Apa.

- Hát... Teknőc-Lackónak.

- Nagyon szép név! Aztán tudod-e, hogy miről híres a mi Teknőc-Lackónk?

- Arról, hogy nagyon szép, meg aranyos, meg olyan mókásan döcögve megy, mint valami felhúzós játék.

- Valóban ezekről is - helyeselt Apa -, de legfőképpen arról, hogy egy kicsit feledékeny.

Ez a dolog szöget ütött Borzontorz fejébe, hamarosan meg is kérdezte Teknőc-Lackótól:

- Mondd csak, igaz ez?

- Nagyon is igaz - felelte a teknőc, de egyáltalán nem tűnt elkeseredettnek a hangja.

- És nem zavar ez téged?

- De még mennyire nem! Képzeld csak el, semmi rosszra nem emlékszem.

- És a jó dolgokra?

- Minden, ami van: jó.

- Ez nagyon érdekes, de mi van akkor, ha fáj a lábad?

- Nem emlékszem arra, hogy valaha is fájt volna a lábam, de ha mégis fájna, akkor azt hiszem, azt gondolnám: „milyen furcsa, hogy épp most fáj, mikor még sose fájt!”.

- És mi lenne, ha hosszú ideig fájna?

- Mivel hosszú időre nem tudok visszaemlékezni, így még ha hosszú ideig fájna is én csak arra emlékeznék, hogy épp akkor fáj, amikor fáj. Nem régebben, nem hosszabban: épp csak akkor.

„Nem is olyan rossz teknőcnek lenni!” - gondolta Borzontorz (az előző napi csintalankodás következtében még mindig sajgó térdét simogatva) és irigykedve figyelte, miként veti rá Teknőc-Lackó lelkesen magát az ennivalóra:

- Ja, de jó - lelkendezett a kis állat -, ilyen finomat még életemben nem ettem! - és már falta is a frissen reszelt, illatos, lédús almát.

„Pedig ilyet mindennap adok neki - füstölgött magában Borzontorz -, ezek szerint Teknőc-Lackó tényleg nem emlékszik semmire az elmúlt időből.”

Még egy kis ideig gyönyörködve nézte a kis teknőcöt, aki hangosan csámcsogva, olyan jó étvággyal falta elemózsiáját, hogy bizony Borzontorznak összefutott szájában a nyál. Álmélkodását Teknőc-Lackó szakította félbe:

- Na, én sétálok egyet - mondta - arra úgysem jártam soha életemben.

És a teknőc megindult ugyanazon a kis ösvényen, melyen csaknem minden nap végigdöcö­gött. Egyik ámulatból a másikba esve csodálta meg az izgalmas, szép, „új” vidéket. Hamarosan visszatért ugyanoda, ahonnan elindult.

- Szervusz, kisfiú, hát te ki vagy? - kérdezte Borzontorztól, aki erre nevetve mutatkozott be neki:

- Ha, ha, ha, ha, Bo-hor-zo-hon-to-horz.

- Nem tudom mit nevetsz ezen - felelte Teknőc-Lackó -, de tetszik, hogy nevetsz; szeretek mindennap új, érdekes, vidám emberekkel megismerkedni.

Amint látjátok: nagyszerű dolog teknőcnek lenni..., de embernek lenni mégis jobb: az ugyanis, aki igazándiból ember, nem felejti el barátait!