|
A VILÁG VÁNDORA
Zuhog odakint a zápor. Az eresz alól nézem az esőt. Egy csöppecske a tenyerembe is hullott. Beszélgetek vele. - Nini, csöppike! Nézd, mennyi testvéred van odakint! Kieresszelek-e közéjük? - Ha hívnak, megyek, hiába marasztalsz. Ha nem hívnak, maradok, hiába küldesz. - Összeszorítom a markomat. Akkor meg se bírsz mozdulni. - Úgy eltűnök, hogy észre se veszed. - Hogy csinálod azt, csöppecske? - Szállok szárny nélkül, járok láb nélkül. Én vagyok a világ vándora. - Hol jártál már, csöppikém? - Patak elvitt a folyóba, folyó elvitt a tengerbe. Tengerből a nap fölkapott, szelek szárnya hordozgatott. Égen szálló felhő voltam, tenyeredbe onnan hulltam. - Öreg is lehetsz te akkor, mint az országút. - De megfiatalodom minden percben. Ma vízcsepp vagyok, holnap pára, holnapután harmat a patakparti nefelejcsen. - Fáradt lehetsz, cseppecském. Tudod mit? Maradj itt nálunk. - Nem lehet. Már hívnak, mennem kell. - Hova mennél? Ki parancsol neked? - A nap az én uram, parancsolóm. Akárhonnan fölszippanthat, ha akarom, ha nem. - No, én megvédelmezlek, csöppikém. Belebújtatlak egy pohárkába. Leviszlek a méhesbe. Ott ugyan meg nem talál a nap. Erre már nem felelt a csöppecske. Nézem a tenyeremet: hát már nincs ott. Fölszippantotta a hirtelen kisütő nap. A világ vándora már az égen van aranyszélű felhőben.
|