A múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám hogy a papírkosár elkezd sétálgatni a sarokban, s zörgeti magában a sok papirost.

- Nini - mondom -, ez bizonyosan a Panka udvari postása lesz!

Az volt csakugyan, a Muszi-nyuszi. Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök írni, akkor énhozzám csak a Muszi-nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak akkor, ha levél van behúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha olyan levél, amit Panka szántott tele szarkalábbal.

No, ez olyan volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szerteszét lege­lész­gettek benne. De annyian ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról híres, hogy Panka járja benne a pilletáncot.

„Ott leszünk, megnézzük - írtam meg a választ. - Mindig hallottam, hogy a pillék tél derekán báloznak.”

Hát alig csoszog ki a Muszi-nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten pislogott a rubinszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet.

- Jaj, Muszi-nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva?!

Nagy fát mozgatott biz abban Panka. Azt írja, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, aranycsillaggal behintve, ezüstrojttal beszegve.

„Majd szót értek a tündérkirálynővel - írtam vissza. - Ami igaz, igaz: nincs pille szárny nélkül.”

Az ám, csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott motozott a Muszi-nyuszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére szégyenletében.

„Egy füst alatt azt is mondd meg a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is hozza el, amit a múltkor ígértél a bababálra.”

„Nem ígértem, tagadom, hanem azért megadom - küldtem ki az üzenetet a nagy fülű postástól. - Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő.”

„Nem baj, lehet annak telefonálni is - somfordált be a Muszi-nyuszi a jó tanáccsal. - Legalább nyakba való piros klárist is lehet vele hozatni.”

De már erre semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is kifelé a fehér bundát esze nélkül.

Hát ahogy visszateszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kanálfülű. Nem is kérést hozott már most, hanem parancsot.

„Cipellőt parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más formában nem eresztenek be a bababálba.”

Az ám, magam is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a galagonyabokron. Mindegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtos, gombos fehér cipő Tündérországban.

Nyilván terem ott minden, mert utoljára azt az üzenetet hozta a Muszi-nyuszi:

„Gyere ki, apu, ha szépet akarsz látni!”

De akartam ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszínű selyemből, aranycsillaggal behintve, ezüstbojttal beszegve. Szinte repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát még az a szép csipkeruha! Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakba való kláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, mint a tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt.

- De ezt a cipellőcskét nézzed, apu, milyen édes! Nézd, hogy illik még a babám lábára is!

A nagy baba csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra - hanem mezítláb volt szegényke.

- Hova tetted a cipőmet? - rázta meg Panka rémülten.

A babácska nem szólt egy szót se, csak a földre bukott ijedtében, és betörte az orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét:

- Hátha visszavitte a tündérkirálynő!

- Hm - mondom -, én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát a Muszi-nyuszi látta-e?

Nem, inkább a Muszi-nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallatszott az ágy alól.

- Gyere csak, Muszi-nyuszi - húztam elő a tapsifülénél fogva -, nem tudod, merre lakik az új cipellőnk?

Az olyan komoly postás, mint a Muszi-nyuszi, mindent tud. Elégedetten simogatta végig a bajuszát, és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegtette a fülét, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Ne féljetek, tudom én, mi a becsület!

Hát tudta is. Mert a cipőcskéket tisztára megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük.

Pedig már akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behordta hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha Panka nem járhatja a pilletáncot?

Márpedig addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.