Valamelyik nap, ahogy kint őgyelgek a határban, egyszer csak rám szól valaki a Basahalom tetejéről:

- Au, vau, vavau!

„Nini - mondom magamban -, ez mégse valaki, hanem az öreg Hattyú kutya!”

Csakugyan az öreg Hattyú fehérlett ott a dombon. Olyan serényen kaparta a földet a két első lábával, mintha napszámot kapna érte. Nagy lompos farka lengett, lebegett a ködben, mint valami fehér zászló.

- Mi az, öreg, tán kincset találtál? - ballagtam oda hozzá.

A Hattyú azonban nem volt tréfálós kedvében. Kedvetlenül vicsorította rám nagy fehér fogát, és azt felelte:

- Eh, eh!

„Már mindegy, szolgám, ha tetszik, ha nem: mégiscsak meglessük, mi lesz ebből” - gondoltam magamban, s odatelepedtem a Hattyú mellé.

De ezt meg már annyira rossz néven vette, hogy nemcsak a két lábát, hanem a hegyes orrát is beledugta a gödörbe. S vissza se húzta addig, míg valami barna holmit nem kaparított a foga közé. Azzal aztán diadalmasan rázta meg nagy fejét, s a barna jószágot szép engedelmesen odatette a lábamhoz.

- Buff-buff, balu buff - csak ennyit mondott mellé. Kutyanyelven bizonyosan annyit tesz az, hogy: legyen a tiéd, csinálj vele, amit akarsz. Az ám, de mitévő legyen az ember egy ürgefiókkal? Különösen amelyik alszik, s úgy meg van dermedve, hogy se kezét, se lábát nem bírja.

Mert azt ásott ki a Hattyú: ürgét. Az a jó szokása van ennek az istenadta állatnak, hogy keresztülalussza ezt a gonosz telet, így legalább semmi gondja neki ételre-italra. Kár, hogy a szegény ember is úgy nem cselekedhetik.

No, az igaz, hogy most a szegény ürge se sokra ment a téli nyugodalmával. Kihúzta a vackából a Hattyú, s még most se hagyta békében. Megint csak a foga közé vette, s indult vele hazafelé.

- Ham, ham, hamamamama - hívogatott engem is hazafelé.

De mégiscsak derék állat ez a Hattyú! Egyszerre megértettem, mit jelent ez magyarul, amit ő kutyául beszél. Azt, hogy: vigyük haza az ürgét Rózsikának.

Nem is kellett hazáig vinni, mert Rózsika már a kisajtóból ugrott a karomba.

- Jaj, jaj, apukám, jaj a te kislányodnak!

- No? Tán rád nézett a kakas?

- Jaj, jaj, apukám, a bodor babám legurult a lépcsőn, kitört neki az a szép nyaka.

- Hát az őneki jaj - mondtam én. - Azt nézd meg inkább, mit hozott neked a Hattyú.

De sikoltott annak Rózsika akkorát, hogy a Hattyú egyszerre elejtette ijedtében az ürgét. Hanem az valami mélyen alhatott, mert még erre a sikoltásra sem mozgatta a fülét. Pedig én magam is akkorát ugrottam tőle, hogy meg se álltam a harmadik szobáig.

Kerülök-fordulok egyet - hát mikor visszajövök, ül Rózsika a sarokban, fogja az ölében az ürgét, és gügyög neki a csöpp szájával, de olyan édesen, hogy ürgeszív legyen, aki arra meg nem indul.

- Úgy bizony, ürge baba, most már tied lesz a szép piros selyemszoknya! De még a fehér bársonycipellő is ám! Hát még az aranyszélű csipke főkötő! Csak aztán szófogadó légy ám, ürge babácska, hogy te is ki ne törd a nyakadat a lépcsőn!

No, ettől az egytől igazán nem kellett félteni ürge babát! Meg se moccant, akárhogy forgatta, cirógatta Rózsika. Bizonyosan azt álmodta, hogy bársony fűben heverészik, tücsök muzsikál a fejénél.

Oda se nézett neki, mikor Rózsika belebújtatta a piros selyemszoknyába. Csoda, amilyen jól festett rajta. A csipke főkötő meg úgy állt neki, mint valami hercegkisasszonynak. Hanem a bársonycipellő nem állt meg a lábán. Ha egyszer fölment, kétszer lecsúszott róla.

Rózsika meg is legyintette a lábacskáját.

- Ejnye, ürge baba, nem szégyelled magad! Mezítláb akarsz járni csipke főkötőben? Mit szól majd az anyukád, ha meglát?

Ürge baba azt mondta, hogy nem akar ő járni sehogy se. Erre aztán kapta magát Rózsika: belefektette ürge babát a rózsaszínű babaágyba. Tett a feje alá jószagú párnácskát, be is takarta selyempaplankával.

- Aludj szépen, ürge baba! Én kimegyek a konyhába, főzök neked kávét. De az ajtót nyitva hagyom, hogy ne félj egyedül a szobában.

Esze ágában se volt ürge babának a félelem. Aludt a babaágyban, mint a bunda. Az altatót a jó meleg kályha duruzsolta neki. S a jó meleg kályha addig-addig duruzsolt, hogy ürge baba egyszer csak lerúgta magáról a habos selyempaplant.

„Ej, de melegen süt ma a napocska!” - gondolta magában.

Hirtelen kinyitotta a szemét, ahogy a meleg kiverte belőle az álmot.

- Nini, de megnőtt azóta a palotám, mióta elaludtam. Megnézem, hátha a búza is érik azóta.

Azzal fölugrott ürge baba a piros selyemszoknyában, aranyszélű csipke főkötőben, s úgy kisuttyant a nyitott ajtón, hogy azóta se láttuk. Lám, milyen jó, hogy mezítláb volt, így nem csúszhatott meg a lépcsőn.

Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy hozza vissza a szoknyánkat meg a főkötőnket. Mert a bodor babánk nem tud miben járni, pedig a nyaka is beforrt már neki.