Petiheli

 

Láp szélén, zsombékok között élt egyszer egy szegény pákász. Annak a szegény pákásznak volt három derék leánya. A legidősebbet hívták Marikának, a középsőt hívták Rozikának, a legkisebbiket hívták Petihelinek.

Az öreg pákász naphosszat a lápot járta, halászott, vadászott. Ami halat-vadat összefogott, azt hol egyik, hol másik, hol harmadik leánya vitte be a faluba eladni. A pénzen aztán megvette, ami kellett, s azzal már indult is vissza a pákászkunyhóba.

Egy nap meghalt a régi kocsmáros, a helyébe új kocsmáros jött a faluba. Aznap éppen Petiheli vitte be a halat a vásárra. Mikor hazafelé tartott, az új kocsmáros meglátta Petihelit, s azt mondta a barátainak:

- Egy hónap sem telik el, s ez a lány lesz a feleségem.

Petiheli meghallotta, s megkérdezte a kocsmárostól:

- Aztán miért akar feleségül, ha szabad érdeklődnöm?

- Ahhoz neked semmi közöd! - felelt a kocsmáros.

- Hát kinek van köze hozzá?

- Nekem meg apádnak! - felelt a kocsmáros.

- S azt hiszi, hogy magához megyek? - kérdezte Petiheli.

- Ki hallott olyat, hogy olyan koldus, mint te, visszautasítson olyan gazdag kérőt, mint én vagyok!

- No - felelt Petiheli -, ha még nem hallottak ilyet, hát most hallhatnak, mert én akkor sem leszek a maga felesége, ha száz évig hason csúszik, és mást nem eszik, mint szilvalekvárt zöld sáskával.

A kocsmáros barátai nagy kacagásban törtek ki. A kocsmáros meg dühösen csak ennyit mondott:

- Majd meglátjuk!

- De meg ám! - vágott vissza Petiheli, s tovább folytatta útját.

Vasárnapig nem történt semmi. Vasárnap azonban erősen ugattak a pákász kutyái. Kinéz Petiheli az ajtón, hát látja, hogy a kocsmáros jön fekete ruhában, fekete csizmában, a fejében fekete kalap. Mindjárt kitalálta, hogy a kocsmáros a kezét akarja megkérni.

No, mondta magában, ha ő komolyan gondolja, hogy feleségül vesz, én meg azt gondolom komolyan, hogy nem megyek hozzá.

Azzal elébe sietett a kocsmárosnak, s köszöntötte illedelmesen:

- Jó napot, kocsmáros úr.

- Jó napot, Petiheli - mondta a kocsmáros.

- Minek köszönhetjük a szerencsét? - kérdezte Petiheli.

- Apáddal van beszédem! - felelt a kocsmáros.

- Szerencséje, hogy apámmal van beszéde - mondta Petiheli -, mert akkor megmutatom az utat a lápon keresztül. Ha velem volna beszéde, sorsára hagynám.

- Vezess, Petiheli - kérte a kocsmáros.

Petiheli mutatta az utat. A kocsmáros úgy ugrált zsombékról zsombékra, mint a bolond kecske. Mikor már jó messzi elvezette a járható úttól, Petiheli megkérdezte a kocsmárost:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze? - kérdezte Petiheli.

- Nekem, aki elveszlek, meg az apádnak, aki nekem ad - felelt a kocsmáros.

- Ha úgy gondolja, akkor boldoguljon egyedül - mondta Petiheli, s azzal befutott a pákász­kunyhóba.

A kocsmáros büszke volt, nem kért segítséget. Gondolta, ha idáig eljutott, eljut a kunyhóig is. De ha kétszer olyan óvatos lett volna, akkor sem kerülte volna el a bajt. Mert egyszer csak érzi ám, hogy a zsombék, amelyiken áll, lassan süllyed alatta. Ettől úgy megriadt, szökkent egyet. Át akart ugrani a szomszéd zsombékra, de elhibázta, s a mocsár csendesen szívni kezdte befele. Ettől úgy megijedt, üvölteni kezdett segítségért. Üvöltött, mintha nyúznák.

Kétszer sem üvöltött, már ott volt Petiheli, elébe tartott egy rudat, hogy abba fogóddzék. Mikor megfogódzott, a rúddal szépen kivezette a mocsárból.

A szilárd földön nagyot lélegzett a kocsmáros. Aztán végignézett magán, s elkomorult az ábrázata. Fényes, fekete csizmáját vastagon megülte az iszap, a nadrágját, a kabátját hasonlóképpen.

- Megállj, Petiheli! - mondta a kocsmáros. - Te megcsúfoltál először, én megcsúfollak másodszor.

Másnap Marika vitte be a halat a piacra. A kocsmáros már leste. Odament hozzá, s elpanaszolta, mint csúfolta meg Petiheli a lápon. Egy vég bársonyt, egy vég selymet ígért neki ajándékba, ha segít neki.

- Miben segítsek? - kérdezte Marika.

- Mondd, hogy beteg vagy, s kérd meg Petihelit, hogy hozzon neked a kocsmából egy lábas levest. A többi az én dolgom.

- Ha mást nem akar, ezt megtehetem - mondta Marika.

A kocsmáros vett neki egy vég selymet, egy vég bársonyt. Marika hazament. Alig ért haza, fájlalni kezdte a hasát. Petihelit pedig kérlelte, hogy hozzon egy lábas levest a kocsmából, mert a leves az egyetlen orvosság az ő bajára.

Mikor Petiheli meglátta a vég selymet meg a vég bársonyt, mindjárt tudta, honnan fúj a szél.

- Ha leves az orvosságod, hozok levest - mondta Petiheli.

Azzal kiment a konyhába a lábasért. Ott nagy gyorsan felöltözött szakácsnénak. Úgy meg­változtatta az arcát, járását, termetét, hogy senki nem ismert volna rá. Ment, ment, meg sem állt, amíg a kocsmába nem ért.

Mikor odaért, megkérdezte a kocsmárost:

- Kocsmáros úr, nincs szüksége szakácsnéra?

Dél felé járt az idő, a kocsma megtelt, annyi ember tolongott benne, majd szétrepedtek a falai. Egyik asztalnál inni kértek, a másiknál enni. A kocsmáros azt sem tudta, hol áll a feje. Úgy szaladgált a kocsmában, mint a hideglelés, mégsem győzte a tömérdek munkát. Megörült hát, hogy szakácsnét fogadhat.

- De bizony szükségem van szakácsnéra - mondta, s már vezette is Petihelit hátra a konyhába. Megmondta, mit főzzön, hány személyre főzzön. A markába nyomta a kamrakulcsot, maga sietett vissza a kocsmába, hogy aki inni kíván, kiszolgálja.

Petiheli tüzet gyújtott. A kamrában talált húst, zsírt, lisztet, zöldséget. Amit talált, megfőzte. Mikor minden megfőtt, a levesből megtöltötte a lábast, amit magával hozott. Megsózta, megborsozta, megpaprikázta, hogy merni is alig lehetett, úgy megsűrűsödött. A többi ételt kiborította a konyha közepére, az ajtóra pedig krétával ráírta:

Itt járt Petiheli,
Miért kezdtél ki veli?

Tovább egy percig sem maradt, hanem sietett haza a levessel.

- Beteg vagy még? - kérdezte Marikától.

Marika nagy álnokul jajgatott, nyöszörgött, nyomogatta a gyomrát, hogy itt fáj, meg ott fáj.

- Ha olyan nagyon fáj - mondta Petiheli -, akkor egy hajtásra nyeld le a levest, mert csak úgy használ. Maga a kocsmáros főzte neked.

Szájához emelte a lábast Marika. Húzott belőle egy hatalmasat, s azt hitte, tüzet nyelt, úgy égett a szája, a torka, a gyomra. Szidta is a kocsmárost egész éjjel. Nem tudta, hogy Petiheli büntette meg, amiért összejátszott a kocsmárossal.

A kocsmárost szorongatták a vendégek, hogy mi lesz az ebéddel. Úgy számította, hogy az új szakácsné azóta mindent megfőzött. Hátrament hát a konyhába.

Vígan ment oda, de ott kis híján megütötte a guta. A sok finom étel szétfolyva a padlón, az ajtón meg a felírás, hogy ott járt Petiheli. Mit tehetett a kocsmáros, megint fogadkozott:

- Megállj, Petiheli, megcsúfoltál másodszor, én megcsúfollak harmadszor.

Másnap Rozika vitte be a halat a piacra. A kocsmáros már leste. Odament hozzá, s elpana­szolta, mint csúfolta meg Petiheli a tulajdon kocsmájában. Egy vég bársonyt, egy vég selymet ígért neki, ha segítségére lesz.

- Miben legyek segítségére?

- Mondd, hogy beteg vagy, s kérd meg Petihelit, hogy hozzon neked a kocsmából egy üveg bort. A többi az én dolgom.

- Ha mást nem akar, ezt megtehetem - mondta Rozika.

A kocsmáros mindjárt vett neki egy vég bársonyt, egy vég selymet. Rozika hazament. Alig ért haza, fájlalni kezdte a hasát. Petihelit pedig kérlelte, hogy hozzon egy üveg bort a kocsmából, csak bor gyógyítja meg, más semmi.

Mikor Petiheli meglátta a vég bársonyt meg a vég selymet, mindjárt tudta, honnan fúj a szél.

- Ha bor az orvosságod, hozok bort - mondta.

Azzal kiment a konyhába üvegért. Ott nagy gyorsan átöltözött pincérnek. Úgy megváltoztatta arcát, járását, termetét, hogy senki nem ismert volna rá. Ment, ment, meg sem állt, amíg a kocsmához nem ért.

Mikor odaért, megkérdezte a kocsmárost:

- Kocsmáros úr, nincs szüksége pincérre?

Dél felé járt az idő, annyi ember tolongott a kocsmában, majd szétrepedtek a falai. Egyik asztalnál fehér bort kértek, a másik asztalnál vörös bort, a harmadiknál sört, a negyediknél pálinkát. A kocsmáros azt sem tudta, hol áll a feje. Úgy szaladgált a kocsmában, mint a hideglelés, mégsem győzte a tömérdek munkát. Megörült hát, hogy pincért fogadhat.

- De bizony szükségem van pincérre - mondta, s már vezette is Petihelit le a pincébe. Megmutogatta neki a hordókat, melyikben milyen bor van, hol a lopó, hol a pálinka, hol a sör. Aztán szaladt vissza a kocsmába, hogy a vendégeket kiszolgálja.

Petiheli megtöltötte az üveget borral. A bort jól megsózta, borsozta, paprikázta. Ennek utána minden hordón kinyitotta a csapot, a sörösüvegeket összetörte, a pálinkát kiöntötte. Aztán a legnagyobb hordónak a fenekére ráírta:

Itt járt Petiheli,
Miért kezdtél ki veli?

Ekkor már térdig ért a bor. Tovább egy percig sem maradt, hanem sietett haza az üveg borral.

- Beteg vagy még? - kérdezte Rozikától.

Rozika nagy álnokul jajgatott, nyöszörgött, nyomogatta a gyomrát, hogy itt fáj, meg ott fáj.

- Ha olyan nagyon fáj - mondta Petiheli -, akkor egy hajtásra idd meg a bort, mert csak úgy használ. A kocsmáros a legfinomabb borát küldi neked.

Szájához emelte az üveget Rozika. Húzott belőle egy hatalmasat, s azt hitte, tüzet nyelt, úgy égett a szája, torka, gyomra. Megtelt a szeme könnyel, s elfogta a köhögés, majd megtikkadt. Szidta is a kocsmárost egész éjjel. Nem tudta, hogy Petiheli büntette meg, amiért összejátszott a kocsmárossal.

A kocsmárost szorongatták a vendégei, hogy mi lesz, miért nem kapnak bort, sört, pálinkát. Mérgelődött a kocsmáros, hogy miért nem jön az új pincér. Leszaladt hát utána a pincébe.

Mérgesen lépett be a pincébe, ott aztán kis híján megütötte a guta. Sok drága, jó itala szétfolyva a pince földjén, a nagy hordón pedig a felírás, hogy ott járt Petiheli. Mit tehetett a kocsmáros, megint fogadkozott:

- Megállj, Petiheli, megcsúfoltál harmadszor, én megcsúfollak negyedszer.

Igen ám, de nem tudta, mit süssön ki, mivel csúfolja meg. Ahogy gondolkodott, töprenkedett, meglátta Petihelit az apjával. A piacra mentek. Az öreg pákász óriási harcsát fogott, csak ketten bírták el, azért jöttek ketten a piacra.

A kocsmáros köszöntötte őket illedelmesen, s mondta az öreg pákásznak, hogy megvenné a halat.

- Ha megveszi, eladom - felelt az öreg pákász. Meg is alkudtak egykettőre. A kocsmáros megfizette a harcsa árát, aztán így szólt az öreg pákászhoz:

- Igyunk áldomást.

- Jó - hagyta rá az öreg pákász -, igyunk.

A kocsmáros úgy számított, hogy leitatja az öreg pákászt, s ha már leitatta, ellátja Petiheli baját. Ha így számított, rosszul számított. Az öreg pákász jobban bírta az italt. Kétannyit ivott, de meg sem rezdült. A kocsmárosnak meg zúgott a feje. Látta, hogy így nem ér célt. Mást próbált.

- Teli van a kertem almával - mondta -, ha leszednék, megfizetném.

- Leszedhetjük - hagyta rá az öreg pákász.

Megalkudtak, s mindjárt hozzákezdtek a szedéshez. A kocsmáros úgy akarta, hogy Petiheli szedje az almát, az apja meg rakja el a pincében, mert ott tartotta az almát.

Petiheli fölmászott a fára, megszedett egy kosarat piros almával. A teli kosarat odaadta a kocsmárosnak. A kocsmáros elvitte a pinceajtóba, s ott odaadta az öreg pákásznak.

Mikor a harmadik kosár almánál tartottak, megkérdezte Petiheli a kocsmárost:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze?

- Hát - felelt a kocsmáros -, nekem, aki elveszlek, meg az apádnak, aki nekem ad.

- Kár - felelt Petiheli -, mert ha nincs közöm hozzá, akkor nem megyek magához.

- Majd meglátjuk! - fogadkozott a kocsmáros.

- De meg ám! - vágott vissza Petiheli, és tovább szedte az almát.

Mikor a tizedik kosárnál tartottak, megszólalt a kocsmáros, hogy neki be kell mennie a kocsmába, másként csinálják.

- Hogy csináljuk? - kérdezte Petiheli.

- Csak úgy - magyarázta a kocsmáros -, hogy mikor megszedted a kosarat, nem nekem adod, hanem magad viszed a pincéhez. Megmutatom, hogy csináld.

Lemászott Petiheli a fáról. A kosár teli volt almával. Az egyik fülét megfogta a kocsmáros, a másik fülét megfogta Petiheli. Odavitték a kosarat a pinceablakhoz.

- Behajolsz ezen az ablakon - magyarázta a kocsmáros -, és benyújtod a kosarat. Apád majd elveszi.

Tudta Petiheli, hogy a kocsmárosnak valami gonoszban fő a feje. Annál jobban tudta, mert látta, hogy a pinceablak mellé már odakészített egy szekérderék mogyorófavesszőt.

- Nem értem - mondta Petiheli -, mutassa, hogy csináljam.

- Jó - buzgólkodott a kocsmáros -, megmutatom.

Leguggolt a pinceablak elé, bedugta a fejét, a karjával meg kinyúlt, hogy a kosár fülét elkapja. De erre már nem jutott ideje, Petiheli lódított egyet rajta úgy, hogy a kövér ember beleszorult a pinceablakba, s nem bírt mozdulni se előre, se hátra.

Akkor Petiheli hozzálátott a munkához. Sorra pozdorjává verte rajta, amennyi mogyorófapálcát a kocsmáros odakészített a pinceablak mellé. Mikor végzett a vesszőkkel, ráírta a ház falára:

Itt járt Petiheli,
Miért kezdtél ki veli?

Ezután a pinceajtó felé került, s beszólt szép illedelmesen:

- Készen volnánk, édesapám.

- Ha készen vagyunk, menjünk - mondta az öreg pákász.

Hazamentek. Estére járt, mire megérkeztek.

Aznap szombat volt, vasárnap reggel ugatnak ám a pákász kutyái. Kinéz Petiheli, hát látja, hogy a kocsmáros közeledik fekete ruhában, fekete csizmában, a fejében fekete kalap. Mindjárt kitalálta, hogy a kocsmáros a kezét akarja megkérni. Elébe sietett a kocsmárosnak, s köszöntötte illedelmesen:

- Jó napot, kocsmáros úr.

- Jó napot, Petiheli - mondta a kocsmáros.

Mélyet sóhajtott a kocsmáros, aztán így szólt:

- Veled volna beszédem, Petiheli.

- Velem? - kérdezte Petiheli. - Ugyan bizony miről akar velem beszélni, kocsmáros úr?

- Én arról - felelt a kocsmáros -, hogy akarsz-e a feleségem lenni?

Petiheli úgy tett, mintha szörnyen gondolkozna. Aztán így szólt:

- Szabad valami iránt érdeklődnöm, kocsmáros úr?

- Szabad, hogyne volna szabad!

- Csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy ha maga feleségül akar engem venni, ahhoz kinek van köze?

- Neked meg nekem - mondta a kocsmáros.

- No, ha nekem is közöm van hozzá - mondta Petiheli -, akkor magához megyek, és fogadom, hogy jó felesége leszek.

Úgy is lett. Petiheliből jó feleség lett, a kocsmárosból pedig jó férj lett. Jók lettek a gyerekeik is, mind a tizenketten. Azóta is élnek, ha meg nem haltak.