Az öcsém lakodalma

Most elmondom, mennyit fáradoztam, mikor az öcsém megházasodott, mert annyit fáradoz-tam, hogy eddig elmondani sem mertem, nehogy még jobban megfáradjak.

Abban az időben, mikor az öcsém házasodott, az apánknak négy ökre volt, akkora sirített szarva volt mindegyiknek, hogy ha a kocsis nem vigyázott, lesodorták az égről a csillagokat a szarvukkal.

A házasság napján így szólt hozzám az édesapám:

- Menj el, fiam, a tekerőpataki malomba, őröltess egy kicsi búzát, hadd legyen kalács elegendő a lakodalomra, hogy ha vendégek jönnek, meg ne öljön a szégyen kalács nélkül.

Aztán édesapám vett egy tízköblös zsákot, s fölmentünk a padlásra, mert ott tartottuk a hombárokban a szemes gabonát. Vittünk magunkkal egy feneketlen vékát, azzal belemértük a tíz köböl búzát egy lyukas zsákba, a zsákot rávetettük egy kettétört rúdra, s úgy vittük le az udvarra. Ott aztán fölraktam a szekér utójára.

Akkor kivezettem az ökröket az istállóból. A hízbelit fogtam csából, a csábelit fogtam hízből. Hát pontosan találnak egymás mellé. Akarom bedugni a járompálcát a járomlyukba, hát nem fér. Ragadok egy kocsirudat, próbálom - belefér. A másik felébe villanyelet szúrok - belefér.

Azzal megindultam Tekerőpatak felé. Szembejön egy suszterember. Megkérdem, messzi van-e Tekerőpatak?

Azt feleli, nem eladó, neki is csak ez az egy pár bakancsa van.

No, ha nem eladó - gondolom -, akkor nem lehet már messzi Tekerőpatak. Hajtok tovább. Hajtok még tovább. Hát egyszer csak elérkezem Tekerőpatakra.

Ott beállítottam az ökröket a malom udvarába. Az ostoromat az ökrök elébe tűztem, hogy tovább ne menjenek. Megyek be a malomba, keresem a molnárt, nyoma sincs.

Nézek körül az udvarban, hát akkora legyek döngik körül az ökröket, mint egy-egy kutya. Kifogtam az ökröket a járomból, s hogy a legyek meg ne egyék, bevezettem mind a négyet a konyhába.

Elfogott az álmosság, megláttam a kenyeres szekrényt, kinyitottam, hátha lelek egy kis bort. De a háziasszony állott a szekrényben, a kezében söprűnyél.

Kérdem tőle, hol a molnár? Mondja, még nem jött meg az iskolából.

- Hát a malom hol van? - kérdem.

- Az oldalba ment, szegfűgombát szedni.

No, gondolom, mindjárt rendet teremtek én itt. Egyik kezembe egy csöbör vizet ragadtam, a másikba kelepelőt. Kimentem a hegyoldalba, ott aztán a vizet csobogtattam, a kelepelőt járattam. A malom azt hitte, én is malom vagyok. Jött felém a szatyor gombával, de mikor meglátta, hogy nem malom vagyok, hanem ember, úgy megijedt, menten hazafutott. Nem telt bele egy szempillantás sem, hát hallom, hogy zúg a malom, őrli a búzámat.

Ha így van, mondtam, én sem tátom a számat. Lefeküdtem egy száraz fa árnyékába, s jót aludtam. Mire felébredtem, a lisztet már felrakták a szekeremre. Megyek be a konyhába, hogy kihajtsam az ökröket. De a molnárné akkora tüzet gyújtott, hogy pecsenyévé sült a négy ökör. Úgy elkeseredtem, megettem mind a négyet. Mire megettem, az ostorom nyeléből akkora jegenye nőtt, a felhők hasát súrolta a csúcsa. A lombjában pedig megtelepedtek a harkályok meg a mókusok. Gondoltam, fogok néhány mókust, harkályt, hadd legyen a kalács mellé főzelék.

Még ki sem gondoltam, amit gondoltam, már fel is másztam a fára, a kebelemet megtöltöttem mókusfival meg harkályfival. Másztam is mindjárt lefelé, le is értem volna, ha a szél nem kezd fújni. De hogy fújni kezdett, a fa meg ingott jobbra-balra, lekiabáltam a molnárnak, dobjon föl kötelet, hadd kússzak le azon.

A molnár vett egy hosszú karót, a karóval felnyújtott egy zsák korpát. Mondta, sodorjak abból kötelet. Úgy is tettem. Mikor elkészült a kötél, egyik végét a fához kötöttem, a kötelet meg leeresztettem, hadd lám, éri-e a földet.

Nem érte. Kétrét hajtottam, hát leért a földre. Mindjárt ereszkedni kezdtem lefelé. De nem sokáig ereszkedtem, mert fele úton a mókusfiak elrágták a kötelet. Zuhantam lefelé, de időközben a kebelemben megtollasodtak a harkályfiak, és csipkedni kezdték a mókusfiakat. A mókusfiak visszacsipkedték a harkályfiakat. Amazok ijedtükben repdesni kezdtek a kebelem­ben, s úgy felfújták az ingemet, hogy a szél elkapott. Úgy repültem, mint a felhő. Talán máig repülnék, ha az ingem ki nem szalad a nadrágomból. Hogy kiszaladt, a harkályfiak elszállottak, én meg a mókusfiakkal együtt belehuppantam a Tekerőpatakba.

Ha már itt vagyok, alszom egyet, gondoltam. A patak egyik felét a testem alá gyűrtem, a másikat magamra húztam, azzal elaludtam. Egy darabig aludtam, aztán arra ébredtem, hogy álmot látok. Azt álmodtam, hogy az úton fehér ló jön. Felugrottam a hátára, s meg sem álltam, míg egy gyümölcsös elé nem értünk. Nézem, nézem, hát annyi ott a káposzta meg a paradicsom, hogy mást sem láttam, mint paszulyt és sárgaborsót. Beugrottam a kerítésen át, megráztam az első almafát, hát úgy hullott az uborka róla, mint tavasszal a sütőtök, ha szélcsend zúg.

A lovamat megetettem cseresznyével, hogy olyan zsíros lett a szája tőle, mintha málnát legelt volna.

Arra ment egy lány. Megkérdeztem:

- Van-e vizük?

- Van - mondta -, de ilyenkor nyáron mindig be van fagyva. Menjen a vadalmafa alá, ott megtalálja.

Mentem a vadalmafa alá, s meg is találtam a vizet a földieper alatt. Be volt fagyva csakugyan. Rávezettem a lovamat, hátha betöri a jeget. Nem törte be. Próbáltam a sarkammal. Nem tört be. Próbáltam kővel, még mindig nem tört be. Úgy megmérgesedtem, lekaptam a fejem, s úgy hozzávertem a jéghez, hogy nyomban betört.

Ittunk a vízből, a ló is, én is. Aztán megindultunk, vissza a Tekerőpatakhoz. Szembejön három diák. Köszönök nekik illendően. Azok csak néznek, néznek, aztán megkérdik:

- Mondja, atyafi, hol hagyta a fejét?

Kaparom a hátam, nézem a sarkam, kutatok a zsebeimben, hát sehol sincs a fejem. Elbúsultam szörnyen, hogy fej nélkül kell élnem, mindenki csúfjára. De aztán eszembe jutott, hogy a kútnál hagytam. Visszahajtottam a kúthoz.

Ezalatt a fejem megunta magában, sárból-agyagból kezet-lábat-törzset csinált magának, s éppen jókedvűen korcsolyázott a jégen. Eleget hívtam, hívogattam, nem jött. Megmérgesed­tem, s azt mondtam magamban, ha te tudsz egyet, én tudok kettőt. Agyagból-sárból vizslát gyúrtam, utánauszítottam, nem telt bele egy sóhajtás, visszahozta a fejemet.

Megint felültem a fakóra, vágtattam a deresen, s úgy vitt a sárga, hogy majd leestem a pejről. Nemsokára hazaérkeztem a fehérrel, leszállottam a feketéről, s a szürkét bekötöttem az istállóba. Magam bementem a házba. Ott találtam az öcsémet, de már hat gyereke volt, úgy elkéstem.

- Hol a kalács? - kérdezte.

- Hát azt bizony elfelejtettem - feleltem neki. Mire megharagudott, s úgy fejbe vert, hogy most is élek, ha meg nem haltam.