Harminc kalap, harminc majom

Volt egyszer egy gazdaember. Egész életében dolgozott. Így aztán mire megöregedett, volt mindene, ami csak kellett. Volt saját háza, csűrje, istállója, az istállóban lova, marhája, az ólban disznaja. Gondolta, eleget dolgozott, most már elkövetkezett a pihenés ideje.

Hozzákezdett pihenni, de sokáig nem pihenhetett, mert egy éjjel a tűzvész mindenét elpusztította. Az öreg gazdaember egy szál ruhában menekült ki a lángok közül. Egyebe nem maradt, mint egy szalmakazla, kint a határban.

Kiment az öreg gazdaember, s leült a kazal tövébe. Három nap, három éjjel üldögélt a kazal tövében, s gondolkozott, mitévő legyen, hogy valamicske pénzre tegyen szert.

A negyedik nap hajnalán a fejére ütött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a szalmából kalapot fon. Mindjárt hozzá is látott a munkához. Font harminc szalmakalapot, s elindult a piacra, hogy a kalapokat eladja.

Ment, ment, mendegélt. Sütött a nap kegyetlenül, s az öreg gazdaember elfáradt. Körülnézett, hogy hol lel árnyékot, hol pihenhet meg. Nem messzi sűrű lombú fa állott. Gondolta, az alatt kedvére elnyúlik.

Mikor a fa alá ért, a kalapokat lerakta a földre. Ő maga nekivetette a hátát a fa törzsének, s nemsokára úgy belejött a pihenésbe, hogy elnyomta az álom. Még arra sem jutott ideje, hogy a kalapot levegye a fejéről.

Nem lett volna semmi baj, ha azon a sűrű lombú fán nincs éppen harminc majom. Az a harminc majom mind az öreg gazdát leste az ágak közül. Mikor látták, hogy alszik, szép csendesen lemásztak a fáról. Mindegyik majom vett egy szalmakalapot, és föltette a fejére. Ezután mind a harminc majom visszamászott a fára.

Az öreg gazda aludt, aludt, aztán rájött a horkolás. A horkolással akkora lármát csapott, hogy fölébredt tőle. Fölébredt, körülnézett, kiverte a hideg veríték, mert a harminc kalapot nem látta sehol.

Mi mást tehetett volna, törni kezdte a fejét, hogy hova lehetett a harminc kalap. Három nap, három éjjel törte a fejét, de nem jutott semmire. A negyedik nap hajnalán fölnézett a fára. Hát látja, hogy a fán harminc majom ül, mindegyiknek a fején szalmakalap.

Megint törte a fejét három nap, három éjjel. Mit tegyen, hogy szerezze vissza a harminc kalapot a harminc majomtól. A negyedik nap hajnalán megint fölnézett a fára. A harminc majom visszanézett rá.

Az öreg gazda úgy gondolta, ha már ilyen jól ismerik egymást, illendő, ha üdvözli őket. Azzal megemelte a kalapját udvariasan. A harminc majom ugyancsak kalapot emelt.

Ekkor jutott eszébe az öreg gazdának, hogy annál okosabbat nem tehet, mint hogy a kalapját a földhöz vágja. Úgy is tett. Hát abban a pillanatban a harminc majom is földhöz vágta a kalapját.

Az öreg gazda úgy megörült a harminc földhöz vágott kalapnak, hogy felkiáltott örömében. Akkorát kiáltott, olyan iszonytató erőset és harsogó hangosat, hogy az emberek mind a fa alá csődültek a városból.

- Kend miért kiabált? - kérdezték a városiak.

- Én azért - felelt az öreg gazda -, mert van harminc eladó szalmakalapom.

Meg is vették. Annyi pénzt adtak a harminc kalapért, hogy az öreg gazda három nap, három éjjel gyömöszölte a temérdek pénzt a zsebébe. Mikor mind begyömöszölte, megfordult, visszament a falujába, vett magának házat, földet, s ma is él, hacsak meg nem halt.