Ihók és Mihók

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s a szegény özvegyasszony­nak volt egy nagy szamár, boldogtalan fia. A nagy szamár, boldogtalan fiút Mihóknak hívták. A nagy szamár Mihók azért volt boldogtalan, mert beleszeretett Ihókba. Egész nap csak sóhajtozott, nyögött, szomorkodott.

Egy nap megkérdezte az anyja:

- Mi lel. Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideig már ült, Ihók anyja adott neki egy tűt. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében a tű.

Arra jön egy szénásszekér. Mihók már unta a két ujja között szorongatni a tűt, beleszúrta a szénába, hadd vigye a két ökör, amelyik a szekeret húzza. Mikor a szekér a házuk elé ért, Mihók benyúlt a szénába, hogy a tűt megkeresse. Keresi, keresi, de nem találja. Elfogja a méreg, hogy ő többet nem keresi. Nem is kereste, bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy tűt.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a tűt - kérte az anyja.

- Beszúrtam egy szekér szénába, édes anyókám, mikor kerestem, sehol sem leltem.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy sápítozott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A kalapodba kellett volna szúrnod.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, máskor majd úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja meg­kérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy ekevasat. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében az ekevas.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, a kalapja mellé tűzte az ekevasat. Azazhogy csak tűzte volna, mert sehogyan sem akart megállni, hol balra húzta a kalapját, hol jobbra, utóvégre a fejét is összeverte. Megmérgesedett Mihók, belecsapta a sárba az ekevasat, csak úgy toccsant. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy ekevasat.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd az ekevasat - kérte az anyja.

- A kalapomba szúrtam, de nem akart megállni, elhajítottam - felelt Mihók.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A válladra kellett volna vetned, úgy hoznod haza.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el. Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy kiskutyát. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, kezében a kölyökkutya.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, a nyakába kerítette a kölyökkutyát. De annak nem tetszett a hely, minél jobban szorította Mihók, annál jobban ficánkolt. Amikor a ficánkolás nem használt, a kölyökkutya beleharapott Mihók vállába. Elöntötte a pulykaméreg Mihókot, átaldobta a kölyökkutyát egy kerítésen. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy kölyökkutyát.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a kölyökkutyát - kérte az anyja.

- A vállamra vetettem, de megmart, átdobtam a kerítésen, édes anyókám.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted, madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: - kutyi, kutyi.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, máskor majd úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, hogy másnap fölébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, mikor az anyja meg­kérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy oldal szalonnát. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, hóna alatt az oldal szalonna.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, madzagot kötött az oldal szalonnára, húzta maga után, s szólítgatta: - kutyi, kutyi. Meg­hallották a falu kutyái a hívogatást, odasereglettek. Meglátták az oldalszalonnát, hozzáláttak jó étvággyal. Mire Mihók hazaért, nem maradt a szalonnából csak a madzag meg a csont, amire a madzagot kötötte. Észrevette Mihók, mi történt. Elfogta a méreg, közibe vágta a kutyáknak a csontot a madzaggal. Azzal bement a házba.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy oldal szalonnát.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd az oldal szalonnát - kérte az anyja.

- Madzagra kötöttem, magam után húztam, fölfalták a kutyák - felelt Mihók.

Összecsapta a két tenyerét az anyja, úgy jajgatott, úgy óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. A válladra kellett volna vetned, hazahoznod, idehaza fölakasztanod a füstre.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap felébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja meg­kérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, Ihók anyja adott neki egy borjút. Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, vele a borjú, terelgette.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, nyakába kerítette a borjút. Otthon felvitte a padlásra, felkötötte a füstre. Azzal bement a szobába.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Egy kisborjút.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, mutasd a kisborjút - kérte az anyja.

- A vállamra kerítettem, hazahoztam, fölvittem a padlásra, felakasztottam a füstre, édes anyókám.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, óbégatott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. Kötelet kellett volna a nyakába kötnöd, szép gyöngéden hazahajtanod, bekötnöd az istállóba, s szénát vetned eleibe.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan? No, majd máskor úgy teszek.

Azzal Mihók lefeküdt, elaludt, de hogy másnap felébredt, elölről kezdte a sóhajtozást, nyögést, szomorkodást. Már egy álló hete sóhajtozott, nyögött, szomorkodott, amikor az anyja megkérdezte tőle:

- Mi bánt, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Nősülhetnék - felelt Mihók.

- Kit vennél el, Mihók fiam, édes Mihókom?

- Ihókot, édes anyókám.

- No, ha Ihókot vennéd el, menj el hozzá, kérd meg a kezét.

Elment Mihók Ihókékhoz. Elment, leült, nem szólt semmit. Mikor egy ideje már ült, megszólalt az Ihók anyja:

- Adtunk neked tűt, ekevasat, kölyökkutyát, oldalszalonnát, kisborjút, mit akarsz még, Mihók, édes Mihókom?

- Ihókot - felelt Mihók.

- No, ha Ihókot akarod, Mihók, édes Mihókom, hát vidd el Ihókot, Mihók, édes Mihókom.

Mihók úgy gondolta, nem illik tovább maradnia, elköszönt, s elindult haza, mellette Ihók.

Alig lépett kettőt-hármat, eszébe jutott, mit mondott az anyja. Nem sokat teketóriázott, kötelet kötött Ihók nyakába, hazavezette, bekötötte az istállóba, szénát vetett eleibe. Azzal bement a szobába.

- Hol voltál, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Ihóknál voltam, édes anyókám.

- Mit vittél neki, Mihók fiam, édes Mihókom? - kérdezte az anyja.

- Nem vittem semmit, kaptam.

- Mit kaptál?

- Ihókot.

- Hadd lám, Mihók fiam, édes Mihókom, hadd nézzem meg Ihókot - kérte az anyja.

- Akkor menjünk az istállóba, édes anyókám, oda kötöttem be, szénát is vetettem eleibe - mondta Mihók.

Összecsapta a tenyerét az anyja, úgy jajgatott, sápítozott, fohászkodott, sopánkodott:

- Jaj, Mihók fiam, édes Mihókom, nem jól tetted. Ki hallott olyat, hogy az emberfia istállóba köti a menyasszonyát? Siess, engeszteld meg, hízelkedj neki, cirógasd, dédelgesd, nézz rá szépen, mondj szépeket, udvarolj, mert ha megharagszik, soha a feleséged nem lesz.

Eltátotta Mihók a száját:

- Csakugyan?

De aztán szörnyűmód megijedt, s rohant, mint a szélvész, az istállóba. De oda hiába rohant, mert csak a kötelet találta ott, Ihók nem volt sehol.

Mit tegyen? Rohant vissza az anyjához.

- Elment Ihók, édes anyókám. Még a szénát sem ette meg. Mit tegyek?

- Szaladj utána, Mihók fiam, édes Mihókom. Bizonyosan utoléred.

- S ha utolértem, mit tegyek, édes anyókám?

- Mindjárt esküdjetek meg, Mihók fiam, édes Mihókom.

Nem sokat teketóriázott Mihók, utánarohant Ihóknak. Addig kérlelte, cirókálta, engesztelte, amíg Ihók megbocsátott. Megesküdtek, s azóta is boldogan élnek, mert száztizenhárom éve házasok, de Mihók azóta sem kötötte be Ihókot még egyszer az istállóba.

Aki nem hiszi, járjon utána.