Az irigy gazda
Hol
volt, hol nem, élt egyszer egy dúsgazdag ember. Ez a dúsgazdag
ember zsugori is volt, meg falánk is volt. Nagy zsugoriságában
mindenkitől mindent irigyelt. De nagy falánkságában a hasától
nem tagadott meg semmit. Így aztán napjai azzal múltak, hogy hol
evett-ivott, hol meg másokat éheztetett.
A
jelszava ez volt:
Kövér jószág, sovány szolga,
Így megy jól a gazda dolga.
Padlást, pincét, kamrát, csűrt kulcsra zárt az irigy gazda.
A cselédeit kézből etette, s aki kevesellte az adagot,
mehetett, amerre a szeme látott. Soványak is voltak a cselédei,
zörögtek a csontjaik, ha rájuk fújt a szél.
A
külső cselédekkel könnyű volt a dolga. Azok nemigen kerültek
élelmiszer közelébe. Annál nehezebb volt a helyzet a belső
cselédekkel. Eleinte két cselédet tartott az irigy gazda, egy
szakácsnét, hogy legyen, aki főzzön rá, meg egy legényt, aki
fölszolgált, a csizmáját tisztította, a ruháját rendben
tartotta. Enni adott nekik, de olyan keveset, hogy attól egy
verébnek is felkopott volna a csőre.
El
is pusztult volna éhen a két nyomorult cseléd, ha nem segítenek
magukon. Ezt pedig úgy csinálták, hogy a szakácsnő főzés közben
bekapott egy-egy falatot, a legény tálalás közben tette
ugyanezt.
Az
irigy gazda szemmel tartotta őket, s látta, hogy nem fogynak,
nem soványodnak. Ebből mindjárt kitalálta, hogy nemcsak azt
eszik, amivel ő eteti őket a tenyeréből. Elfogta a szörnyű
irigység, nem volt se éjjele, se nappala. Hol egyiknek szegődött
a nyomába, hol a másiknak. Rést vágott a falba, lyukat az
ajtóba, azokon át kukucskált, és leste a két cselédet, hogy
mikor esznek az ő drága ételéből. Nem restellt fölkelni éjnek
idején, vagy félbeszakítani délutáni szunyókálását, s kilopódzni
a konyhába, hadd lám, mit csinál a szakácsné. Azt is megtette
sokszor, hogy elindult hazulról, azt mondta, estig nem jön haza.
Kiment a nagykapun, aztán megkerülte a házat, a kert felől jött
vissza váratlanul, hátha lopáson éri valamelyik cselédet.
De
hiába törte a fejét, hiába ravaszkodott, igyekezett, iparkodott,
nem érte tetten sem a szakácsnőt, sem a szolgalegényt. Mert azok
úgy rendezték, hogy mikor a szakácsné evett, akkor a legény
vigyázott. Mikor meg a legény evett, akkor a szakácsné
vigyázott, így aztán mindig észrevették a leselkedő gazdát.
Akkor is, ha hasmánt csúszott az udvar földjén, akkor is, ha
a háztetőre mászott, mint a hibbant kandúr, hogy onnan
leselkedjék. Olyan ügyesen csinálták a dolgukat, hogy kedvére
ehetett a szakácsné is, a legény is. Annyit ettek, hogy hízni
kezdtek. A szakácsné kigömbölyödött, mint a söröshordó, a
legénynek is megtelt a teste. Már-már kövérebb volt a
gazdájánál.
Az
irigy gazda nézte őket, nézte egészséges, piros arcukat, s az
irigység úgy marcangolta a szívét, mint a dühödt kígyó. Minél
többet nézte őket, annál jobban szenvedett. Mert tudta, hogy a
két cseléd az ő ételein-italain hízott ilyen virágzóra.
Olyan szomorú volt, hogy akkoriban nem hallotta senki, hogy a
jelszavát mondogatta volna:
Kövér jószág, sovány szolga,
Így megy jól a gazda dolga.
Nem
mondogatta, mert mindenki kikacagta, aki csak ismerte a két
kövér cselédet. Éjjel nemegyszer azt álmodta, hogy a két cseléd
az asztalnál ül, s jó étvággyal eszik, ő meg csak nézi őket, még
egy csontot sem vetnek neki. Ezen úgy elkeseredett, hogy sírni
kezdett. A sírás fölriasztotta. Mikor fölriadt, mindjárt
kilopódzott a konyhába, hadd lám, nem pákosztoskodik-e a
szakácsné. De a szakácsné jóízűen aludt. S jóízűen aludt a
legény is.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy az élet így nem élet. Eszébe
jutott, hogy ha így gyötrődik tovább, odalesz az egészsége.
Éjjel jutott eszébe, hajnalban már ki is adta az útját a két
cselédnek.
Mikor maga maradt a házban, föllélegzett, jólesett, hogy a kövér
szakácsné meg a kövér legény nincs szüntelenül a szeme előtt.
Nem kellett őket néznie, s ha látta őket, nem kellett arra
gondolnia, hogy meglopják.
Remekül telt az idő ebédig. Ebédkor azonban jött a baj. Az irigy
gazdánál az volt a szokás, hogy amikor a toronyóra kongatni
kezdte a delet, a gazda leült az asztalhoz. Amikor pedig a
toronyóra tizenkettedszer kongott, a szolgalegény belépett a
levesestállal.
Megszólalt a toronyóra, az irigy gazda leült az asztalhoz.
Elkongott a tizenkettedik ütés is, de a leves csak nem érkezett
meg. Az irigy gazda először csak kiabált dühösen, aztán
felpattant helyéből, s rohant ki a konyhába, hogy majd
megtanítja ő a szolgalegényt meg a szakácsnét.
Meg
is tanította volna őket valamire, ha ott vannak. De a konyhában
nem volt senki. A kemencében nem égett a tűz. Erről aztán az
irigy gazdának eszébe jutott, hogy nincs szakácsné, nincs
legény, kitette a szűrüket.
Mit
csináljon? Mit csináljon?
A
gyomra úgy orgonált éhségében, hogy maga is megijedt. Azt hitte,
farkasok vették körül a házat. Mert az éhes farkasnak van ilyen
félelmetes hangja. De amikor észrevette, hogy a hang a gyomrából
szól, nem odakint, akkor megkönnyebbült egy kicsit. Már ami a
farkasokat illeti, mert az éhsége percről percre nőtt.
Úr
volt az irigy gazda, világéletében úr volt, nem tanult meg hát
dolgozni. Ahhoz szokott, hogy int egyet vagy fütyül egyet, s ami
kell, már hozzák is. De most nem volt ám kinek fütyülni.
Mit
tehetett, fogta magát, tüzet gyújtott nagy keservesen. Gondolta,
rántottat süt, az csak nem nehéz. Mikor a tűz már égett, rátette
a serpenyőt a tűzre, s belevert tíz tojást. De zsírt elfelejtett
a tojás alá tenni, így a rántotta olyan fekete lett, olyan
füstös, hogy senki nem nevezte volna rántottának. De azért
megette, rávitte az éhség.
Estére is rántottat evett. Reggelire is azt akart enni, de
elfogyott a tojás. Körülnézett a kamrában. Nem talált egyebet,
mint kölest, árpadarát meg egy hordóban savanyú káposztát.
Gondolta, levág egy tyúkot, s megeszi savanyú káposztával. Azzal
már ment is ki az udvarra.
A
tyúkok kapirgáltak az udvarban. Az irigy gazda kiszemelt egy
kövéret közülük, odasettenkedett melléje, hogy elkapja. De a
fogást elhibázta. A tyúk iszonyú kotkodácsolással elmenekült. A
nagy lármától megijedt a többi tyúk meg a kakas is. Egy perc sem
telt el, a sok baromfi százfelé futott. Az irigy gazda meg
loholt utánuk. Egyszer az egyik után, másszor a másik után. Úgy
megriasztotta őket, nemsokára kiürült az udvar. Sehol egy tyúk,
sehol egy csirke, sehol a reggeli.
Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit
egyék reggelire?
Ahogy így tűnődik, meghallja ám a disznó röfögését. Megörült a
röfögésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a káposztás disznóhús
kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy leöli a disznót.
Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse.
Először is előkereste a böllérkést, hogy majd azzal öli le a
disznót. Mikor a kés megvolt, vett egy nagy lábast, s megrakta
savanyú káposztával. Begyújtott a kemencébe, azt akarta, hogy
mire a disznót levágja, a káposzta megmelegedjék. Olyan éhes
volt már, akkor is szikrákat látott, ha behunyta a szemét.
Vette a kést, bement az ólba, ráült a disznó hátára, ahogy
disznóölés idején látta. Egyik kezével megkapaszkodott a disznó
fél fülében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt
magában, aztán beleszúrt a disznóba.
Egészen addig a disznó nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha
senki sem ülne a hátán. De mikor a gazda megszúrta, sivítani
kezdett, kiverte az ól ajtaját, s rohant, ahogy az ina bírta. Az
irigy gazda meg ült a disznó hátán, s kapaszkodott a két fülébe,
hogy le ne essék. Egy darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor
a disznó a kertbe ért, egy faág lesodorta a hátáról. Ráesett egy
rothadt tökre, annak a tetejéről nézte, mint tűnik el a disznó a
kert végében. Utánakiáltott:
-
Gyere vissza, disznó koma, tréfa volt az egész.
Akármilyen szépen hívta, a disznó oda sem hallgatott, hanem csak
szaladt, szaladt, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az
irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki
majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér disznaját.
Ahogy erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még
ma is sírna, ha nem csavarja meg az orrát valami szörnyű bűz.
Forgatta a fejét erre, forgatta arra, hogy megtudja, honnan jön.
Hát látja ám, hogy sűrű, fekete füst ömlik ki a konyha ajtaján.
Mindjárt eszébe jutott a savanyú káposzta, amit a tűzre tett
melegedni. Tudta már, hogy a bűz honnan jön, hogy már savanyú
káposzta sincs, mert odaégett.
Búsult, búsult egy darabig, de sokáig nem búsulhatott, mert az
éhség harangozni kezdett a gyomrában. Úgy harangozott, mintha
tűzvész volna.
Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék
reggelire.
Ahogy így tűnődik, meghallja ám a tehén bőgését. Megörült a
tehénbőgésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a tehénhús
kölessel kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy a tehént
levágja.
Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse.
Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a
tehenet. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította
a kölest, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy
mire a tehenet levágja, a köles megfőjön.
Az
istálló sötét volt, leakasztotta hát a lámpát, nehogy a sötétben
a tehén helyett véletlenül a lovat vágja le. Olyan éhes volt,
hogy már nem is csillagokat látott, hanem akkora réztányérokat,
mint a hold.
Bement az istállóba, megkereste a tehenet, a lámpát
felakasztotta a falra. Aztán vette a kést, fölkecmergett a tehén
hátára. Fél kezével megkapaszkodott a tehén szarvában, a másik
kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán
beleszúrt a tehénbe.
Egészen addig a tehén nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha
senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, elbődült, s
az istálló ajtaján keresztül kirohant az országútra. Rohant,
rohant, magasba tartott farokkal, mintha nem is tehén, hanem
táltos volna. Közben pedig bőgött messzihangzón. Az irigy gazda
úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett. Kapaszkodott
tehát a tehén két szarvába, hogy le ne csússzék valahogy. Egy
darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor a kacsaúsztatóhoz
értek, a falu közepén, a tehén megrázta a fejét, az irigy gazda
pedig nagy toccsanással beleesett a vízbe.
Onnan nézte, mint tűnik el a vágtató tehén az országúton.
Utánakiáltott:
-
Gyere vissza, tehén koma, tréfa volt az egész.
Akármilyen szépen hívta, a tehén oda sem hallgatott, hanem csak
rohant, rohant, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az
irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki
majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér tehenét. Ahogy
erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még most
is sírna, ha eszébe nem jut, hogy a kölest a kemencén hagyta.
Felpattant, s meg sem állott hazáig. De hiába futott
lélekszakadva, odaégett a köles, de úgy oda, mintha soha köles
nem lett volna.
Megint búsulni kezdett az irigy gazda, de sokáig nem
búsulhatott, mert az éhség trombitáim kezdett a gyomrában. Úgy
trombitáit, mintha egyszerre száz trombitát fújnának.
Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék
reggelire?
Ahogy így tűnődik, meghallja ám a lova nyerítését. Megörült a
nyerítésnek, mert erről eszébe jutott, hogy ha más nincs, a
lóhús is megteszi. Lóhús árpadarával, ez lesz a reggeli. Azon
nyomban elhatározta, hogy a lovat levágja.
Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse.
Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a
lovat. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította a
darát, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy
mire a lovat levágja, a dara is megfőjön. Olyan éhes volt, hogy
már nem is csillagokat, nem is holdakat látott a szeme előtt
forogni, hanem egy szekérderékra való tüzes napkorongot.
Bement az istállóba, megkereste a lovat. Aztán vette a kést,
fölkecmergett a ló hátára. Fél kezével megkapaszkodott a ló
sörényében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt
magában, aztán beleszúrt a lóba.
Egészen addig a ló nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha
senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, a ló
fölnyerített, a lámpát lerúgta az istálló faláról, aztán
vágtatni kezdett, majd beszakadt bele az országút.
Az
irigy gazda úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett.
Ijedtében a ló sörényébe kapaszkodott, hogy le ne csússzék róla
valahogy. A szemét is behunyta, hogy ne lássa, milyen gyorsan
vágtat vele a ló. A füle zúgott, a szíve a torkában dobogott.
Egyszer csak arra eszmélt, hogy a ló abbahagyta a rohanást.
Kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen, vajon ezen a világon
van-e még, vagy már elérkezett a túlvilágra. Hát nagy
csodálkozására a doktor házát látja maga előtt. A tornácon
pedig magát a doktort. Az irigy gazda mindjárt megértette, hogy
a ló azért száguldott ide vele, mert annak idején a doktortól
vette volt.
-
Beteg kend, hogy lóhalálában idevágtatott? - kérdezte a doktor.
-
Nem vagyok én beteg! - felelt a gazda.
Ahogy ezt meghallotta a ló, kiugrott, és levetette a hátáról az
irigy gazdát.
Úgy
levetette, hogy csak három nap múlva tért magához, repedt
fejjel, összetört tagokkal.
A
doktor ápolta, ellátta mindennel. Mikor kellőképpen megjavult az
irigy gazda állapota, a doktor megállott az ágya mellett,
s így szólt hozzá:
- Most már elég erős kend, hogy hazamenjen, és a
csőszkunyhóban aludjon.
Felfortyant erre az irigy gazda:
-
Miért aludnék a csőszkunyhóban? Hiszen az enyém a legszebb ház a
faluban.
-
Az volt, amíg le nem égett - felelt a doktor.
Aztán elmagyarázta, hogy mikor a ló kirohant az istállóból,
lerúgta az istálló faláról a lámpát. A lámpa meggyújtotta az
almot az istálló padlóján. Az alomtól meggyulladt a fal, a
faltól a tető. A szél pedig úgy fújt, hogy a tűz az istállóról
átterjedt a pajtára, a pajtáról a magtárra, a magtárról a
fészerre, a fészerről az ólra, az ólról a nyári konyhára, a
nyári konyháról pedig a házra, így aztán volt ház, nincs ház. De
a csőszkunyhó az megmaradt a telek végiben.
Sírni kezdett az irigy gazda, szakadt a könnye, úgy sírt.
Irigyelte a házát, az istállóját, magtárát, fészerét,
pajtáját, ólát, konyháját a lángoktól. Aztán eszébe jutott az
árpadara, amit a tűzön hagyott volt:
-
Volt egy lábas árpadarám, az sem maradt meg?
-
Még egy szem sem maradt belőle - felelt a doktor.
Még
keservesebben sírt az irigy gazda. Irigyelte az árpadarát a
lángoktól. Irigyelte a hamuját a földtől, a füstjét a levegőtől.
Aztán eszébe jutott a ló.
-
De a lovam, ugye, megvan?
-
Hogy volna meg! Világgá ment! - felelt a doktor.
Erre még gyötrelmesebben rázta a sírás az irigy gazdát. Majd
kettéhasadt a szíve, annyira irigyelte a lovát attól a
szerencsés fickótól, aki valahol pányvát vetett a nyakába.
Irigyelte, hogy eke elé, szekérbe foghatja, lovagolhat rajta.
Irigyelte, hogy láthatja, a nyerítését hallhatja. Annyira
irigyelte, hogy három nap, három éjszaka szakadatlanul sírt.
A
negyedik nap gondolkozni kezdett, mitévő legyen, hogy ezentúl
okosan éljen. Mert azt már tudta, hogy sem akkor nem élt okosan,
amikor naphosszat a cselédei sarkában leselkedett, sem akkor,
amikor maga maradt a házban. Addig-addig gondolkozott, hogy
eszébe jutott a megfelelő megoldás. Majd olyan buta legényt
szegődtet szolgául, aki nem ismeri a finom ételeket, italokat.
Az majd ellátja, gondját viseli, de nem kell tőle féltenie
semmit.
Ez
a gondolat úgy felüdítette, mindjárt kiugrott az ágyból.
Elbúcsúzott a doktortól, megköszönte, hogy meggyógyította.
Aztán meg sem állt, amíg a kertjébe nem ért. Vett egy ásót,
addig ásott, míg meg nem lelte azt a rozsdás fazekat, amiben az
aranyát elrejtette volt. Mikor a tömérdek aranyat meglátta,
könnybe lábadt a szeme. Irigyelte saját magát, hogy ennyi aranya
van.
Aztán fogta az aranyat, s a faluban vett magának egy házat. Vett
tehenet, lovat, disznót, mindent, ami kellett. Mikor ez már
megvolt, átlovagolt a harmadik faluba, hogy szolgálatra alkalmas
buta legényt találjon.
Azért ment éppen a harmadik faluba, mert ez a falu arról volt
nevezetes, hogy minden ember butább benne a szomszédjánál. Ha
valaki az alvégen ment be a faluba, akkor a felvég legutolsó
házában találkozott a falu legbutább emberével. De aki a
felvégen ment a faluba, az sem járt rosszabbul, mert az viszont
az alvég legutolsó házában találkozott a falu legbutább
emberével.
Az
irigy gazda tudta ezt. Ezért átvágott a falun, s csak a
legutolsó házba kopogott be. Ott csakugyan rátalált a falu
legbutább emberére. Megkérdezte tőle:
-
Téged hogy hívnak?
Mire a falu legbutább embere azt felelte:
-
Nem tudom.
Ilyen embertelenül buta szolgának még az irigy gazda sem vehette
hasznát. Visszafordult hát az országúton, hogy majd körülnéz a
faluban. Ahogy megy, három legény jött szembe vele, köszöntötték
illendően. Az irigy gazda elfogadta a köszönésüket, s
megkérdezte, nem volna-e kedvük elszegődni hozzá
szolgának. Azok azt felelték, hogy szívesen elszegődnek.
-
Akkor jöjjetek el holnap hozzám, akkor majd megmondom,
melyikőtöket választom szolgámul.
A
három legény szavát tartotta. Másnap megjelentek az irigy
gazdánál. A gazda beszólította az első legényt. Az asztalon
hideg sült volt egy tálban, mellette bor.
-
Tudod, mi az? - kérdezte az irigy gazda.
-
Hogyne tudnám! - felelt a legény. - Sült meg bor.
-
No, ha tudod, szedd a lábad. Nekem ilyen okos szolga nem kell!
A
másik legény ugyanúgy járt, mint az első. A harmadiknak több
esze volt, mikor bement a második legény, bekukucskált a
kulcslyukon, hadd lám, milyen próbát kell kiállni, így aztán,
mikor őrá került a sor, tudta, mit csináljon.
-
Tudod-e, mi az? - kérdezte az irigy gazda, és rámutatott a
sültre meg a borra. A harmadik legény eltátotta a száját,
amilyen bambán csak tudta, s azt mondta, hogy nem tudja, mert ő
ilyesmit még nem látott.
Megörült az irigy gazda, hogy végre kedvére való szolgára
talált. Magához ölelte a legényt, megveregette a hátát, s
mindjárt fölfogadta szolgául.
Aztán elmagyarázta neki, hogy ő nagy beteg, s csak annak
köszönheti az életét, hogy különleges orvosságokat használ. A
beteg derekát például kacsasülttel melengeti, a lapockáját
töltött jércével, köhögés ellen disznóhurkát meg kolbászt teker
a nyakára, fagyott lábát májgombócos húslevesben áztatja.
Elmagyarázta, hogy az a tömérdek étel, amit a szolgának el kell
készítenie, mind csak külsőleg használható, belsőleg halálos
méreg. Hogy a szolga gyanút ne fogjon, együtt ebédelt,
vacsorázott vele mindennap. Ilyenkor egy-egy szeletke kenyeret
ettek vöröshagymával, és tiszta vizet ittak hozzá. Aztán a
gazda bezárkózott a szobájába, s ott kúrálta magát
finomabbnál finomabb ételekkel meg italokkal.
Telt az idő, múlt az idő, az új szolga jól végezte a dolgát, nem
volt ok panaszra. Hanem egyszer az történt, hogy az irigy
gazdának a városba kellett utaznia hivatalos ügyben.
A,
konyha teli volt rengeteg étellel-itallal. Mielőtt útra kelt
volna, az irigy gazda beszélt a szolgájával. Ezt mondta neki:
-
Látom, ügyesen elkészítetted az orvosságaimat. Köszönöm, fiam,
hogy ilyen jól dolgozol. A felét magammal viszem, hogy útközben
meg a városban is kúrálgathassam magam. Különben még leverne a
nyavalya a lábamról.
Miután ezt elmondta, az utazózsákjába belerakott két sült libát,
egy sült malacot és három rántott harcsát. Aztán rámutatott az
asztalra, ahol egy tálban sült pulyka piroslott, egy lábasban
töltött káposzta volt, egy másikban tarkabab disznóoldalassal.
-
Ez az orvosság itt marad - mondta -, hogy amikor megérkezem,
azonnal kúrálhassam magam. Vigyázz, eszedbe ne jusson csak egy
falatot is enni belőlük! Méreg van bennük. Pusztító méreg. Nem
venném a lelkemre, hogy elpusztulj.
Két
kancsó is állott az asztalon, az egyikben fehér bor, a másikban
vörös bor. Az irigy gazda tovább beszélt:
-
Ebben a két kancsóban desztillált színméreg van. Elegendő belőle
egy korty, s halálnak halálával múlsz ki. Hozzá se érj az
üveghez, fiam. Rá se nézz, mert még úgy is árthat, s én azt
akarom, hogy mindig nálam szolgálj. - Azzal az irigy gazda útnak
indult.
Még
be sem csukta a kaput maga mögött, a szolga leült az asztalhoz,
s enni kezdett. Először megette a tarkababot a disznóoldalassal,
aztán jött a töltött káposzta, legvégül pedig a sült pulyka.
Mikor az étellel végzett, a bort kezdte iszogatni. Nemsokára
kiürült mind a két kancsó, a legény pedig fölment a
szénapadlásra, s eldőlt a szénán. Olyan jól érezte magát,
elnyomta az álom.
Javában horkolt, amikor megérkezett az irigy gazda. Első
útja a konyhába vezetett. Azt hitte, eszét veszti, amikor
egyebet sem látott, mint pusztulást, akárhová nézett. A fazék
üres, a lábas üres, a padlón lerágott csontok. A két kancsóban
egy árva csepp bor sem szomorkodott.
Nézett jobbra, nézett balra, hol a szolga. De nem látta sehol.
Gondolta, talán bizony bent lesz a házban. Kézbe kapott egy
fütyköst, és rohant szobáról szobára. Sehol senki.
A
házból kirohant az udvarra, hátha ott leli a szolgát. Ott
meghallotta a horkolását. Dühében akkorát kiáltott, hogy az a
tyúk, amelyik mellette kaparászott, azon nyomban megsüketült.
Azóta se hall semmit.
-
Kelj fel, gazember! - ezt kiáltotta a gazda.
A
szolga fölébredt, odament a padlásajtóhoz, és kinézett rajta:
-
Felkeltem - mondta.
-
Gyere le - parancsolta az irigy gazda.
-
Lemehetek - felelt a legény, s mászni kezdett a létrán lefelé.
Mikor leért, a gazda elkapta a fülét, s a fülénél fogva
bevezette a konyhába. Ott rámutatott az asztalra.
-
Hadd hallom, mi történt itt?
-
Ne engem okolj, uram - felelt a szolga nyugodtan -, hanem a
kutyáidat. Kimentem, hogy a disznót megetessem, lármát hallok a
konyhában, beszaladok, hát a kutyák már megették a töltött
káposztát meg a babot a disznóoldalassal. Elöntött a méreg, s
kergetni kezdtem a kutyákat, körben az udvaron. Megint lármát
hallok a konyhában, megint bemegyek, hát a macskák megették az
egész sült pulykát. Megijedtem iszonyatosan, hogy ha hazajössz,
s meglátod a pusztulást, agyonversz. Gondoltam, jobb, ha magam
megyek a halálba. Mondtad, hogy a kancsóban halálos méreg van.
Felhajtottam az egyiket. Vártam egy kicsit - de nem haltam meg.
Gondoltam, okosabb, ha felhajtom a másik kancsó mérget is.
Szédülést éreztem, de azt tudtam, hogy még mindig élek.
Fölmentem hát a szénapadlásra, hogyha megjössz utadról, ne az én
holttestemet lásd a konyhában. A szénában elaludtam, de úgy
látszik, nem haltam meg.
-
Ha nem haltál meg eddig, meghalsz most - kiáltott az irigy
gazda, s fölemelte a fütyköst. Lesújtani azonban már nem volt
ideje, mert a szolga kirántotta a kezéből a fütyköst, s csépelni
kezdte vele a meglepődött gazdát. Úgy elcsépelte, porzott bele a
ruhája, dongott a háta, koppant a feje. Üvöltött is a nyomorult
teli tüdőből:
-
Segítség! Segítség!
-
Nem kell ide segítség - mondta a szolga -, ellátom én a bajodat
magam is. Mégpedig olyan alaposan, hogy többé nem lesz kedved a
cselédeidet verni meg éheztetni.
Verte három nap, három éjjel. Olyan puhára verte az irigy
gazdát, hogy csak akkor tudott lábra állni, amikor a
doktor bekötözte, mint a sonkát szokás. Azóta is él, ha meg nem
halt, de a cselédeit többé nem éhezteti.