Az irigy gazda

 

Hol volt, hol nem, élt egyszer egy dúsgazdag ember. Ez a dúsgazdag ember zsugori is volt, meg falánk is volt. Nagy zsugoriságában mindenkitől mindent irigyelt. De nagy falánkságában a hasától nem tagadott meg semmit. Így aztán napjai azzal múltak, hogy hol evett-ivott, hol meg másokat éheztetett.

A jelszava ez volt:

Kövér jószág, sovány szolga,
Így megy jól a gazda dolga.

Padlást, pincét, kamrát, csűrt kulcsra zárt az irigy gazda. A cselédeit kézből etette, s aki kevesellte az adagot, mehetett, amerre a szeme látott. Soványak is voltak a cselédei, zörögtek a csontjaik, ha rájuk fújt a szél.

A külső cselédekkel könnyű volt a dolga. Azok nemigen kerültek élelmiszer közelébe. Annál nehezebb volt a helyzet a belső cselédekkel. Eleinte két cselédet tartott az irigy gazda, egy szakácsnét, hogy legyen, aki főzzön rá, meg egy legényt, aki fölszolgált, a csizmáját tisztította, a ruháját rendben tartotta. Enni adott nekik, de olyan keveset, hogy attól egy verébnek is felkopott volna a csőre.

El is pusztult volna éhen a két nyomorult cseléd, ha nem segítenek magukon. Ezt pedig úgy csinálták, hogy a szakácsnő főzés közben bekapott egy-egy falatot, a legény tálalás közben tette ugyanezt.

Az irigy gazda szemmel tartotta őket, s látta, hogy nem fogynak, nem soványodnak. Ebből mindjárt kitalálta, hogy nemcsak azt eszik, amivel ő eteti őket a tenyeréből. Elfogta a szörnyű irigység, nem volt se éjjele, se nappala. Hol egyiknek szegődött a nyomába, hol a másiknak. Rést vágott a falba, lyukat az ajtóba, azokon át kukucskált, és leste a két cselédet, hogy mikor esznek az ő drága ételéből. Nem restellt fölkelni éjnek idején, vagy félbeszakítani délutáni szunyókálását, s kilopódzni a konyhába, hadd lám, mit csinál a szakácsné. Azt is megtette sokszor, hogy elindult hazulról, azt mondta, estig nem jön haza. Kiment a nagykapun, aztán megkerülte a házat, a kert felől jött vissza váratlanul, hátha lopáson éri valamelyik cselédet.

De hiába törte a fejét, hiába ravaszkodott, igyekezett, iparkodott, nem érte tetten sem a szakácsnőt, sem a szolgalegényt. Mert azok úgy rendezték, hogy mikor a szakácsné evett, akkor a legény vigyázott. Mikor meg a legény evett, akkor a szakácsné vigyázott, így aztán mindig észrevették a leselkedő gazdát. Akkor is, ha hasmánt csúszott az udvar földjén, akkor is, ha a háztetőre mászott, mint a hibbant kandúr, hogy onnan leselkedjék. Olyan ügyesen csinálták a dolgukat, hogy kedvére ehetett a szakácsné is, a legény is. Annyit ettek, hogy hízni kezdtek. A szakácsné kigömbölyödött, mint a söröshordó, a legénynek is megtelt a teste. Már-már kövérebb volt a gazdájánál.

Az irigy gazda nézte őket, nézte egészséges, piros arcukat, s az irigység úgy marcangolta a szívét, mint a dühödt kígyó. Minél többet nézte őket, annál jobban szenvedett. Mert tudta, hogy a két cseléd az ő ételein-italain hízott ilyen virágzóra.

Olyan szomorú volt, hogy akkoriban nem hallotta senki, hogy a jelszavát mondogatta volna:

Kövér jószág, sovány szolga,
Így megy jól a gazda dolga.

Nem mondogatta, mert mindenki kikacagta, aki csak ismerte a két kövér cselédet. Éjjel nemegyszer azt álmodta, hogy a két cseléd az asztalnál ül, s jó étvággyal eszik, ő meg csak nézi őket, még egy csontot sem vetnek neki. Ezen úgy elkeseredett, hogy sírni kezdett. A sírás fölriasztotta. Mikor fölriadt, mindjárt kilopódzott a konyhába, hadd lám, nem pákosztoskodik-e a szakácsné. De a szakácsné jóízűen aludt. S jóízűen aludt a legény is.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy az élet így nem élet. Eszébe jutott, hogy ha így gyötrődik tovább, odalesz az egészsége. Éjjel jutott eszébe, hajnalban már ki is adta az útját a két cselédnek.

Mikor maga maradt a házban, föllélegzett, jólesett, hogy a kövér szakácsné meg a kövér legény nincs szüntelenül a szeme előtt. Nem kellett őket néznie, s ha látta őket, nem kellett arra gondolnia, hogy meglopják.

Remekül telt az idő ebédig. Ebédkor azonban jött a baj. Az irigy gazdánál az volt a szokás, hogy amikor a toronyóra kongatni kezdte a delet, a gazda leült az asztalhoz. Amikor pedig a toronyóra tizenkettedszer kongott, a szolgalegény belépett a levesestállal.

Megszólalt a toronyóra, az irigy gazda leült az asztalhoz. Elkongott a tizenkettedik ütés is, de a leves csak nem érkezett meg. Az irigy gazda először csak kiabált dühösen, aztán felpattant helyéből, s rohant ki a konyhába, hogy majd megtanítja ő a szolgalegényt meg a szakácsnét.

Meg is tanította volna őket valamire, ha ott vannak. De a konyhában nem volt senki. A kemencében nem égett a tűz. Erről aztán az irigy gazdának eszébe jutott, hogy nincs szakácsné, nincs legény, kitette a szűrüket.

Mit csináljon? Mit csináljon?

A gyomra úgy orgonált éhségében, hogy maga is megijedt. Azt hitte, farkasok vették körül a házat. Mert az éhes farkasnak van ilyen félelmetes hangja. De amikor észrevette, hogy a hang a gyomrából szól, nem odakint, akkor megkönnyebbült egy kicsit. Már ami a farkasokat illeti, mert az éhsége percről percre nőtt.

Úr volt az irigy gazda, világéletében úr volt, nem tanult meg hát dolgozni. Ahhoz szokott, hogy int egyet vagy fütyül egyet, s ami kell, már hozzák is. De most nem volt ám kinek fütyülni.

Mit tehetett, fogta magát, tüzet gyújtott nagy keservesen. Gondolta, rántottat süt, az csak nem nehéz. Mikor a tűz már égett, rátette a serpenyőt a tűzre, s belevert tíz tojást. De zsírt elfelejtett a tojás alá tenni, így a rántotta olyan fekete lett, olyan füstös, hogy senki nem nevezte volna rántottának. De azért megette, rávitte az éhség.

Estére is rántottat evett. Reggelire is azt akart enni, de elfogyott a tojás. Körülnézett a kamrában. Nem talált egyebet, mint kölest, árpadarát meg egy hordóban savanyú káposztát. Gondolta, levág egy tyúkot, s megeszi savanyú káposztával. Azzal már ment is ki az udvarra.

A tyúkok kapirgáltak az udvarban. Az irigy gazda kiszemelt egy kövéret közülük, odasettenkedett melléje, hogy elkapja. De a fogást elhibázta. A tyúk iszonyú kotkodácsolással elmenekült. A nagy lármától megijedt a többi tyúk meg a kakas is. Egy perc sem telt el, a sok baromfi százfelé futott. Az irigy gazda meg loholt utánuk. Egyszer az egyik után, másszor a másik után. Úgy megriasztotta őket, nemsokára kiürült az udvar. Sehol egy tyúk, sehol egy csirke, sehol a reggeli.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire?

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a disznó röfögését. Megörült a röfögésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a káposztás disznóhús kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy leöli a disznót.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is előkereste a böllérkést, hogy majd azzal öli le a disznót. Mikor a kés megvolt, vett egy nagy lábast, s megrakta savanyú káposztával. Begyújtott a kemencébe, azt akarta, hogy mire a disznót levágja, a káposzta megmelegedjék. Olyan éhes volt már, akkor is szikrákat látott, ha behunyta a szemét.

Vette a kést, bement az ólba, ráült a disznó hátára, ahogy disznóölés idején látta. Egyik kezével megkapaszkodott a disznó fél fülében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a disznóba.

Egészen addig a disznó nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki sem ülne a hátán. De mikor a gazda megszúrta, sivítani kezdett, kiverte az ól ajtaját, s rohant, ahogy az ina bírta. Az irigy gazda meg ült a disznó hátán, s kapaszkodott a két fülébe, hogy le ne essék. Egy darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor a disznó a kertbe ért, egy faág lesodorta a hátáról. Ráesett egy rothadt tökre, annak a tetejéről nézte, mint tűnik el a disznó a kert végében. Utánakiáltott:

- Gyere vissza, disznó koma, tréfa volt az egész.

Akármilyen szépen hívta, a disznó oda sem hallgatott, hanem csak szaladt, szaladt, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér disznaját. Ahogy erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még ma is sírna, ha nem csavarja meg az orrát valami szörnyű bűz.

Forgatta a fejét erre, forgatta arra, hogy megtudja, honnan jön. Hát látja ám, hogy sűrű, fekete füst ömlik ki a konyha ajtaján. Mindjárt eszébe jutott a savanyú káposzta, amit a tűzre tett melegedni. Tudta már, hogy a bűz honnan jön, hogy már savanyú káposzta sincs, mert odaégett.

Búsult, búsult egy darabig, de sokáig nem búsulhatott, mert az éhség harangozni kezdett a gyomrában. Úgy harangozott, mintha tűzvész volna.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire.

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a tehén bőgését. Megörült a tehénbőgésnek, mert erről eszébe jutott, hogy a tehénhús kölessel kitűnő eledel. Azon nyomban elhatározta, hogy a tehént levágja.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a tehenet. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította a kölest, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy mire a tehenet levágja, a köles megfőjön.

Az istálló sötét volt, leakasztotta hát a lámpát, nehogy a sötétben a tehén helyett véletlenül a lovat vágja le. Olyan éhes volt, hogy már nem is csillagokat látott, hanem akkora réztányérokat, mint a hold.

Bement az istállóba, megkereste a tehenet, a lámpát felakasztotta a falra. Aztán vette a kést, fölkecmergett a tehén hátára. Fél kezével megkapaszkodott a tehén szarvában, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a tehénbe.

Egészen addig a tehén nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, elbődült, s az istálló ajtaján keresztül kirohant az országútra. Rohant, rohant, magasba tartott farokkal, mintha nem is tehén, hanem táltos volna. Közben pedig bőgött messzihangzón. Az irigy gazda úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett. Kapaszkodott tehát a tehén két szarvába, hogy le ne csússzék valahogy. Egy darabig sikeresen kapaszkodott, de amikor a kacsaúsztatóhoz értek, a falu közepén, a tehén megrázta a fejét, az irigy gazda pedig nagy toccsanással beleesett a vízbe.

Onnan nézte, mint tűnik el a vágtató tehén az országúton. Utánakiáltott:

- Gyere vissza, tehén koma, tréfa volt az egész.

Akármilyen szépen hívta, a tehén oda sem hallgatott, hanem csak rohant, rohant, mintha a világ végéig meg sem akarna állni. Az irigy gazda irigykedve gondolt arra a szerencsés emberre, aki majd elfogja, levágja és megeszi az ő szép, kövér tehenét. Ahogy erre gondolt, elöntötte a szemét a könny. Sírt. Talán még most is sírna, ha eszébe nem jut, hogy a kölest a kemencén hagyta.

Felpattant, s meg sem állott hazáig. De hiába futott lélekszakadva, odaégett a köles, de úgy oda, mintha soha köles nem lett volna.

Megint búsulni kezdett az irigy gazda, de sokáig nem búsulhatott, mert az éhség trombitáim kezdett a gyomrában. Úgy trombitáit, mintha egyszerre száz trombitát fújnának.

Körülnézett az irigy gazda, hogy most mihez fogjon, mit egyék reggelire?

Ahogy így tűnődik, meghallja ám a lova nyerítését. Megörült a nyerítésnek, mert erről eszébe jutott, hogy ha más nincs, a lóhús is megteszi. Lóhús árpadarával, ez lesz a reggeli. Azon nyomban elhatározta, hogy a lovat levágja.

Azzal már sietett is be a konyhába, hogy ami kell, előkészítse. Először is keresett egy nagy kést, hogy majd azzal szúrja le a lovat. A kés megvolt, vett hát egy nagy lábast, beleborította a darát, vizet öntött rá, s a kemencébe tette. Azt akarta, hogy mire a lovat levágja, a dara is megfőjön. Olyan éhes volt, hogy már nem is csillagokat, nem is holdakat látott a szeme előtt forogni, hanem egy szekérderékra való tüzes napkorongot.

Bement az istállóba, megkereste a lovat. Aztán vette a kést, fölkecmergett a ló hátára. Fél kezével megkapaszkodott a ló sörényében, a másik kezében a kést tartotta. Háromig számolt magában, aztán beleszúrt a lóba.

Egészen addig a ló nyugodtan állott, olyan nyugodtan, mintha senki nem ülne a hátán. De amikor a gazda megszúrta, a ló fölnyerített, a lámpát lerúgta az istálló faláról, aztán vágtatni kezdett, majd beszakadt bele az országút.

Az irigy gazda úgy megijedt, még az éhségéről is megfeledkezett. Ijedtében a ló sörényébe kapaszkodott, hogy le ne csússzék róla valahogy. A szemét is behunyta, hogy ne lássa, milyen gyorsan vágtat vele a ló. A füle zúgott, a szíve a torkában dobogott.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy a ló abbahagyta a rohanást. Kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen, vajon ezen a világon van-e még, vagy már elérkezett a túlvilágra. Hát nagy csodál­kozására a doktor házát látja maga előtt. A tornácon pedig magát a doktort. Az irigy gazda mindjárt megértette, hogy a ló azért száguldott ide vele, mert annak idején a doktortól vette volt.

- Beteg kend, hogy lóhalálában idevágtatott? - kérdezte a doktor.

- Nem vagyok én beteg! - felelt a gazda.

Ahogy ezt meghallotta a ló, kiugrott, és levetette a hátáról az irigy gazdát.

Úgy levetette, hogy csak három nap múlva tért magához, repedt fejjel, összetört tagokkal.

A doktor ápolta, ellátta mindennel. Mikor kellőképpen megjavult az irigy gazda állapota, a doktor megállott az ágya mellett, s így szólt hozzá:

- Most már elég erős kend, hogy hazamenjen, és a csőszkunyhóban aludjon.

Felfortyant erre az irigy gazda:

- Miért aludnék a csőszkunyhóban? Hiszen az enyém a legszebb ház a faluban.

- Az volt, amíg le nem égett - felelt a doktor.

Aztán elmagyarázta, hogy mikor a ló kirohant az istállóból, lerúgta az istálló faláról a lámpát. A lámpa meggyújtotta az almot az istálló padlóján. Az alomtól meggyulladt a fal, a faltól a tető. A szél pedig úgy fújt, hogy a tűz az istállóról átterjedt a pajtára, a pajtáról a magtárra, a magtárról a fészerre, a fészerről az ólra, az ólról a nyári konyhára, a nyári konyháról pedig a házra, így aztán volt ház, nincs ház. De a csőszkunyhó az megmaradt a telek végiben.

Sírni kezdett az irigy gazda, szakadt a könnye, úgy sírt. Irigyelte a házát, az istállóját, magtárát, fészerét, pajtáját, ólát, konyháját a lángoktól. Aztán eszébe jutott az árpadara, amit a tűzön hagyott volt:

- Volt egy lábas árpadarám, az sem maradt meg?

- Még egy szem sem maradt belőle - felelt a doktor.

Még keservesebben sírt az irigy gazda. Irigyelte az árpadarát a lángoktól. Irigyelte a hamuját a földtől, a füstjét a levegőtől. Aztán eszébe jutott a ló.

- De a lovam, ugye, megvan?

- Hogy volna meg! Világgá ment! - felelt a doktor.

Erre még gyötrelmesebben rázta a sírás az irigy gazdát. Majd kettéhasadt a szíve, annyira irigyelte a lovát attól a szerencsés fickótól, aki valahol pányvát vetett a nyakába. Irigyelte, hogy eke elé, szekérbe foghatja, lovagolhat rajta. Irigyelte, hogy láthatja, a nyerítését hallhatja. Annyira irigyelte, hogy három nap, három éjszaka szakadatlanul sírt.

A negyedik nap gondolkozni kezdett, mitévő legyen, hogy ezentúl okosan éljen. Mert azt már tudta, hogy sem akkor nem élt okosan, amikor naphosszat a cselédei sarkában leselkedett, sem akkor, amikor maga maradt a házban. Addig-addig gondolkozott, hogy eszébe jutott a megfelelő megoldás. Majd olyan buta legényt szegődtet szolgául, aki nem ismeri a finom ételeket, italokat. Az majd ellátja, gondját viseli, de nem kell tőle féltenie semmit.

Ez a gondolat úgy felüdítette, mindjárt kiugrott az ágyból. Elbúcsúzott a doktortól, meg­köszönte, hogy meggyógyította. Aztán meg sem állt, amíg a kertjébe nem ért. Vett egy ásót, addig ásott, míg meg nem lelte azt a rozsdás fazekat, amiben az aranyát elrejtette volt. Mikor a tömérdek aranyat meglátta, könnybe lábadt a szeme. Irigyelte saját magát, hogy ennyi aranya van.

Aztán fogta az aranyat, s a faluban vett magának egy házat. Vett tehenet, lovat, disznót, mindent, ami kellett. Mikor ez már megvolt, átlovagolt a harmadik faluba, hogy szolgálatra alkalmas buta legényt találjon.

Azért ment éppen a harmadik faluba, mert ez a falu arról volt nevezetes, hogy minden ember butább benne a szomszédjánál. Ha valaki az alvégen ment be a faluba, akkor a felvég legutolsó házában találkozott a falu legbutább emberével. De aki a felvégen ment a faluba, az sem járt rosszabbul, mert az viszont az alvég legutolsó házában találkozott a falu legbutább emberével.

Az irigy gazda tudta ezt. Ezért átvágott a falun, s csak a legutolsó házba kopogott be. Ott csakugyan rátalált a falu legbutább emberére. Megkérdezte tőle:

- Téged hogy hívnak?

Mire a falu legbutább embere azt felelte:

- Nem tudom.

Ilyen embertelenül buta szolgának még az irigy gazda sem vehette hasznát. Visszafordult hát az országúton, hogy majd körülnéz a faluban. Ahogy megy, három legény jött szembe vele, köszöntötték illendően. Az irigy gazda elfogadta a köszönésüket, s megkérdezte, nem volna-e kedvük elszegődni hozzá szolgának. Azok azt felelték, hogy szívesen elszegődnek.

- Akkor jöjjetek el holnap hozzám, akkor majd megmondom, melyikőtöket választom szolgámul.

A három legény szavát tartotta. Másnap megjelentek az irigy gazdánál. A gazda beszólította az első legényt. Az asztalon hideg sült volt egy tálban, mellette bor.

- Tudod, mi az? - kérdezte az irigy gazda.

- Hogyne tudnám! - felelt a legény. - Sült meg bor.

- No, ha tudod, szedd a lábad. Nekem ilyen okos szolga nem kell!

A másik legény ugyanúgy járt, mint az első. A harmadiknak több esze volt, mikor bement a második legény, bekukucskált a kulcslyukon, hadd lám, milyen próbát kell kiállni, így aztán, mikor őrá került a sor, tudta, mit csináljon.

- Tudod-e, mi az? - kérdezte az irigy gazda, és rámutatott a sültre meg a borra. A harmadik legény eltátotta a száját, amilyen bambán csak tudta, s azt mondta, hogy nem tudja, mert ő ilyesmit még nem látott.

Megörült az irigy gazda, hogy végre kedvére való szolgára talált. Magához ölelte a legényt, megveregette a hátát, s mindjárt fölfogadta szolgául.

Aztán elmagyarázta neki, hogy ő nagy beteg, s csak annak köszönheti az életét, hogy külön­leges orvosságokat használ. A beteg derekát például kacsasülttel melengeti, a lapockáját töltött jércével, köhögés ellen disznóhurkát meg kolbászt teker a nyakára, fagyott lábát májgombócos húslevesben áztatja. Elmagyarázta, hogy az a tömérdek étel, amit a szolgának el kell készítenie, mind csak külsőleg használható, belsőleg halálos méreg. Hogy a szolga gyanút ne fogjon, együtt ebédelt, vacsorázott vele mindennap. Ilyenkor egy-egy szeletke kenyeret ettek vörös­hagymával, és tiszta vizet ittak hozzá. Aztán a gazda bezárkózott a szobájába, s ott kúrálta magát finomabbnál finomabb ételekkel meg italokkal.

Telt az idő, múlt az idő, az új szolga jól végezte a dolgát, nem volt ok panaszra. Hanem egyszer az történt, hogy az irigy gazdának a városba kellett utaznia hivatalos ügyben.

A, konyha teli volt rengeteg étellel-itallal. Mielőtt útra kelt volna, az irigy gazda beszélt a szolgájával. Ezt mondta neki:

- Látom, ügyesen elkészítetted az orvosságaimat. Köszönöm, fiam, hogy ilyen jól dolgozol. A felét magammal viszem, hogy útközben meg a városban is kúrálgathassam magam. Különben még leverne a nyavalya a lábamról.

Miután ezt elmondta, az utazózsákjába belerakott két sült libát, egy sült malacot és három rántott harcsát. Aztán rámutatott az asztalra, ahol egy tálban sült pulyka piroslott, egy lábasban töltött káposzta volt, egy másikban tarkabab disznóoldalassal.

- Ez az orvosság itt marad - mondta -, hogy amikor megérkezem, azonnal kúrálhassam magam. Vigyázz, eszedbe ne jusson csak egy falatot is enni belőlük! Méreg van bennük. Pusztító méreg. Nem venném a lelkemre, hogy elpusztulj.

Két kancsó is állott az asztalon, az egyikben fehér bor, a másikban vörös bor. Az irigy gazda tovább beszélt:

- Ebben a két kancsóban desztillált színméreg van. Elegendő belőle egy korty, s halálnak halálával múlsz ki. Hozzá se érj az üveghez, fiam. Rá se nézz, mert még úgy is árthat, s én azt akarom, hogy mindig nálam szolgálj. - Azzal az irigy gazda útnak indult.

Még be sem csukta a kaput maga mögött, a szolga leült az asztalhoz, s enni kezdett. Először megette a tarkababot a disznóoldalassal, aztán jött a töltött káposzta, legvégül pedig a sült pulyka. Mikor az étellel végzett, a bort kezdte iszogatni. Nemsokára kiürült mind a két kancsó, a legény pedig fölment a szénapadlásra, s eldőlt a szénán. Olyan jól érezte magát, elnyomta az álom.

Javában horkolt, amikor megérkezett az irigy gazda. Első útja a konyhába vezetett. Azt hitte, eszét veszti, amikor egyebet sem látott, mint pusztulást, akárhová nézett. A fazék üres, a lábas üres, a padlón lerágott csontok. A két kancsóban egy árva csepp bor sem szomorkodott.

Nézett jobbra, nézett balra, hol a szolga. De nem látta sehol. Gondolta, talán bizony bent lesz a házban. Kézbe kapott egy fütyköst, és rohant szobáról szobára. Sehol senki.

A házból kirohant az udvarra, hátha ott leli a szolgát. Ott meghallotta a horkolását. Dühében akkorát kiáltott, hogy az a tyúk, amelyik mellette kaparászott, azon nyomban megsüketült. Azóta se hall semmit.

- Kelj fel, gazember! - ezt kiáltotta a gazda.

A szolga fölébredt, odament a padlásajtóhoz, és kinézett rajta:

- Felkeltem - mondta.

- Gyere le - parancsolta az irigy gazda.

- Lemehetek - felelt a legény, s mászni kezdett a létrán lefelé.

Mikor leért, a gazda elkapta a fülét, s a fülénél fogva bevezette a konyhába. Ott rámutatott az asztalra.

- Hadd hallom, mi történt itt?

- Ne engem okolj, uram - felelt a szolga nyugodtan -, hanem a kutyáidat. Kimentem, hogy a disznót megetessem, lármát hallok a konyhában, beszaladok, hát a kutyák már megették a töltött káposztát meg a babot a disznóoldalassal. Elöntött a méreg, s kergetni kezdtem a kutyákat, körben az udvaron. Megint lármát hallok a konyhában, megint bemegyek, hát a macskák megették az egész sült pulykát. Megijedtem iszonyatosan, hogy ha hazajössz, s meglátod a pusztulást, agyonversz. Gondoltam, jobb, ha magam megyek a halálba. Mondtad, hogy a kancsóban halálos méreg van. Felhajtottam az egyiket. Vártam egy kicsit - de nem haltam meg. Gondoltam, okosabb, ha felhajtom a másik kancsó mérget is. Szédülést éreztem, de azt tudtam, hogy még mindig élek. Fölmentem hát a szénapadlásra, hogyha megjössz utadról, ne az én holttestemet lásd a konyhában. A szénában elaludtam, de úgy látszik, nem haltam meg.

- Ha nem haltál meg eddig, meghalsz most - kiáltott az irigy gazda, s fölemelte a fütyköst. Lesújtani azonban már nem volt ideje, mert a szolga kirántotta a kezéből a fütyköst, s csépelni kezdte vele a meglepődött gazdát. Úgy elcsépelte, porzott bele a ruhája, dongott a háta, koppant a feje. Üvöltött is a nyomorult teli tüdőből:

- Segítség! Segítség!

- Nem kell ide segítség - mondta a szolga -, ellátom én a bajodat magam is. Mégpedig olyan alaposan, hogy többé nem lesz kedved a cselédeidet verni meg éheztetni.

Verte három nap, három éjjel. Olyan puhára verte az irigy gazdát, hogy csak akkor tudott lábra állni, amikor a doktor bekötözte, mint a sonkát szokás. Azóta is él, ha meg nem halt, de a cselédeit többé nem éhezteti.