Majd a bíró igazságot tesz

Volt egyszer, hol nem volt ezen a világon egy Isten próbára tette ember. Szegény volt, nyomorúságos életű volt, olyan, hogy csak a szerencsétlensége lehetett nyomorultabb nála. Átellenben vele módos gazda lakott.

A módos gazda egy napon így szólt a szegény emberhez:

- Segíts behordani. Ha egy hétig segítesz, egy napra megkapod az ökrömet.

Dolgozott a két ember hétfőtől szombatig. Vasárnapra kelve a szegény ember azt mondta a módos gazdának, hogy hétfőn kimenne behordani a búzáját, adja oda a két ökröt.

- Nem adom én, komám - felelt a módos gazda -, semmi áron. Hétfőn nekem is szükségem lesz rájuk, hanem ma viheted őket.

- Hogy vihetném - panaszkodott a szegény -, hiszen vasárnap van ma, Isten napja!

De mondhatott bármit, hiába könyörgött, a módos gazdát csak nem lágyította meg:

- Vasárnap is eszel, dolgozz vasárnap is.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, elfogadta az ökröket, kihajtott a tarlóra, a kereszteket fölrakta s hazaindult. Hogy, hogy nem, a falu határában az egyik ökör elbődült, megtántoro­dott, kifordult a járomból, megdöglött.

A szegény ember föltolta kalapját a homlokára, s nagy búsan elgondolkodott. Megbánta, hogy az ökrös gazdára hallgatott. Lám, most utolérte Isten büntetése, amiért vasárnap dolgozott. De ami történt, megtörtént, mást nem tehetett, elment a gazdához, és elmondta, hogy az egyik ökre felfordult.

- No, ha fölfordult, akkor megfizeted az árát - fogadkozott amaz -, majd a bíró igazságot tesz.

Csak hát a bíró a városban ítélkezett, a város meg messzi volt. Útra keltek azonnal, de hiába nyújtották a lépést, rájuk esteledett, s a városnak még a fényit sem látták. Megszállottak hát a módos gazda ugyancsak módos komájánál.

Ott a két gazda mindjárt az asztalfőre ült, evett-ivott. A szegényt nem hívták oda, nem kínálták. Amaz hátul ült, a góc alatt, s mivel megéhezett ő maga is, elővette tökmagolajban sütött pogácsáját, megmelengette a lángnál, s eddegélni kezdte szomorúan.

Volt a házigazdának egy nagy szelindek kutyája. Ez a kutya semmit sem szeretett úgy, mint a tökmagolajban sütött pogácsát. Mikor a szagát megérezte, ráugrott a szegény emberre, hogy a pogácsát kikapja a kezéből. A szegény ember ijedtében félrehajolt, a szelindek kutya beleesett a tűzbe, s szörnyethalt.

- Majd a bíró igazságot tesz - mondta a házigazda.

Most már hármasban folytatták az utat. Elöl haladt a két módos gazda. Hátul a szegény ember, töprenkedett, sóhajtozott, mi végre jut, ha a bíró a két gazdának szolgáltat igazságot. Holtáig a cselédjük lesz, holtáig nekik dolgozik, s akkor ugyan bizony ki gondoskodik tizenkét gyermekéről?

Gondolta, megszalad. Csak hát bizonyos volt benne, hogy amazok utolérik. Épp egy mély szurdok mellett vitt az útjuk. A szegény ember nem sokat teketóriázott, hanem beugrott a mélységbe, hogy nyakát szegje odalent.

De már zuhantában látta, hogy alighanem hibásan számított. A szakadék mélyén egy fapapu­csos barát üldögélt, s az olvasóját pörgette. Annak a nyakába esett a szegény ember. Neki magának semmi baja sem történt, de a boldogtalan barát úgy elferdült a váratlan találkozástól, mintha szüntelenül a tulajdon hátát akarná megnézni. Annyi ereje maradt, hogy ő is a pörösködőkhöz csatlakozzék.

Hárman fenekedtek már a szegény emberre.

A bíróságon elsőnek a módos gazda mondta el, miért perli ő a szegény embert.

- Így volt-e? - kérdezte a bíró a szegény embert.

- Így volt, tekintetes bíró úr - hagyta rá amaz -, de hát nem volt választásom. Hatnapi munka fejében ígérte nekem a két ökröt. Azt mondta, vasárnap is eszem, dolgozzam hát vasárnap is. Máskor az ökröket nem adja, hacsak vasárnap nem.

- Mi dolog ez - dorgálta a bíró a gazdát -, hogy vasárnapi munkára szorítottad a felebarátodat? Főbenjáró bűnt követtél el. Ezért arra ítéllek, hogy a másik ökrödet add oda ennek a szegény embernek. Ha majd megkereste az elhullott ökröd árát, akkor visszakapod ezt is, addig nem.

Berzenkedett a gazda az ítélet ellen. Hasztalan. Végtére dühében azt mondta, legyen az ökre örökre a szegényé.

- Úgy is jól van - egyezett bele a bíró. Aztán a másik gazdához fordult:

- Te mi járásbeli vagy?

- Én is ezt a szegény embert perelem - felelt az, s mindjárt elmondta, hogy s mint szenvedett ki a szelindek kutyája.

- Igaz-e, te szegény ember? - vallatta a bíró.

- Igaz, tekintetes bíró úr - hagyta rá amaz -, a két gazda evett-ivott az asztalfőn, én meg elővettem a góc mellett tökmagolajban sült pogácsámat. A szelindek kutya megérezte a szagát, rám ugrott, én elhajoltam, s megtörtént a baj.

- Hát te miért nem ettél az asztalnál?

- Ettem volna én örömest, de ha nem hívtak!

A bíró elgondolkozott, aztán megkérdezte:

- Kutyád van-e, te szegény ember?

- Három is, egyik hamisabb a másiknál.

- Úgy ítélkezem - kezdte a bíró ünnepélyesen -, hogy három kutyád közül egyet adj oda a kárbaveszett helyett. Ha elfogadja, jó, ha nem, az sem baj. Mert akár elfogadja, akár nem, száz forintot köteles fizetni neked, amiért meg nem hívott az asztalához, ahogy istenes lélekhez illik.

Berzenkedett a gazda az ítélet ellen. Hasztalan. Utóvégre nagy mérgesen lerótta a száz forintot.

Most a barátra került a sor. Elbeszélte híven, ami történt.

- Hát te miért szöktél a tisztelendő úr nyakába? - vallatta a bíró a szegény embert.

- Csak azért, tekintetes bíró úr - felelt amaz -, mert elgondoltam, hogy ha a tekintetes bíróság ennek a két gazdának a javára ítélkezik, én holtomig cselédjük leszek, s nem gondoskodhatom tizenkét nyomorult gyerekemről. Ezen elkeseredtem, s ahogy elkeseredtem, már ugrottam is be a szurdokba. A tisztelendő úr a mart alatt ájtatoskodott, s én a nyakába zuhantam.

A bíró egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:

- Úgy ítélkezem, hogy menjetek vissza a szakadékhoz, hol a baj megesett. A szegény ember üljön a tisztelendő úr helyére. A tisztelendő úr pedig fizesse vissza a kölcsönt azzal, hogy ő ugrik a szegény ember nyakába.

- Már én azt meg nem teszem - szabadkozott a barát. - Inkább magam is fizetek száz forintot a szegény embernek.

A szegény ember hazament, száz forintért vett egy ökröt a másik mellé. A maradék száz forintból fölruházta tizenkét gyermekét. Mindenekelőtt pedig elhatározta, hogy bármiként forduljon a sorsa, ő többé se szakadékba, se vízbe nem ugrik. S ezt a fogadalmát meg is tartotta, mivel ágyban halt meg, ahogy illik.