Megy az erdő!

Kilenc egy özvegyasszony fia volt. A nevét azzal érdemelte meg, hogy minden ételből kilenc ember porcióját falta fel. Inni is kilenc helyett ivott. De dolgozni nem akart. Naphosszat üldögélt a sutban, az idejét meg azzal múlatta, hogy vett egy véka hamut, s az egyik kezéből a másikba töltötte. Olyan rest volt, hogy még enni is átallott felállni. Özvegy édesanyja vitte oda neki a kilenc porciót reggel, délben, este. Inaszakadtáig dolgozott a szegény asszony, korholta a fiát váltig, hogy lásson már munkához, ne tétlenkedjék mindenki csúfjára. De jó szó, rossz szó, mind hiába volt. Kilenc csak a hamut töltögette.

Élt a szomszédban egy nagygazda. Ez a nagygazda a fejébe vette, hogy övé lesz a legnagyobb ház a faluban. Akkora fákat döntetett ki, hogy tizenkét ökör alig bírta elvonni. Ezekből a fákból gerendákat csináltak az ácsok. Mikor a gerendák megvoltak, a nagygazda összehívta a falu népét, hogy építsék fel a házat. Építették volna azok örömest, csak hát a gerendák olyan nehezek voltak, hogy ha az egész falu népe alá ja állott a gerenda egyik végének, éppen csak megemelintette, de a helyére rakni már nem bírta.

Átkiáltott a szomszéd Kilencnek.

- Gyere már, segíts, látod, hogy nem boldogulunk.

Kilenc feltápászkodott a hamu mellől, s átugrott a sövényen, mert restellt volna az utca felé kerülni.

Megnézte Kilenc a gerendát erről-arról, nagy lustán lehajolt, sóhajtott egy keveset, s a gerenda már ott is volt a helyén. Ha már nekikezdett, nem hagyta abba a munkát, míg valamennyi gerendát föl nem rakta.

Ettől kezdve Kilencnek nem volt nyugalma. Őt szapulta az egész falu, hogy lám, tud ő dolgozni, ha akar, mégsem segített az anyjának, hanem a véka hamut töltögette egyik markából a másikba. Addig-addig csúfolták, mígnem elhatározta, hogy világgá megy, és másutt próbál szerencsét.

A szándékát mindjárt bejelentette az anyjának, s szólt neki, hogy süssön hamupogácsát az útra. De akkora legyen mindegyik, mint egy-egy taligakerék. Az özvegyasszony átment a szomszédba, kért lisztet, s a pogácsát megsütötte. Kilencnek volt egy akkora tarisznyája, hogy egy boglya is belefért volna. Abba hengergette bele a kilenc pogácsát. A tarisznyát vállra vetette, s nekivágott az országútnak, hogy a királyt megkeresse. Úgy határozott volt, hogy őfelségénél próbál szerencsét.

Ment, mendegélt, s a kilencedik napon egy erdő széléhez ért. A nap nyugovóra készült az égen, gondolta, ő is lenyugszik, eleget fárasztotta a lábát. Mielőtt eldőlt volna, kibontotta a tarisznyát, s a kilenc pogácsát egy ültében megette.

Reggel arra ébredt, hogy a gyomra korog. Evett volna, de nem volt mit. Abban reménykedett, hogy a nagy ballangerdőben majd csak akad valami harapnivaló. Valahányszor száraz ág roppant a közelében, megújult a reménysége. Csak hát abban az erdőben csupa medve meg oroszlán tanyázott. Éhesek voltak azok is. Mindnek az járt a fejében, hogy Kilencet fölfalja. De hiába ordítottak, hiába csattogtatták a fogukat, Kilenc nem ijedt meg tőlük. Emitt egy oroszlánt gyomrozott meg puszta kézzel, amott egy medvét. Akkora híre támadt a vérengző állatok között, hogy a legbátrabb oroszlán is a lába közé kapott farokkal iszkolt el előle, ha közeledni látta.

Olyan sűrűn nőttek a fák az erdőben, hogy Kilenc nem tudta, mikor van éjjel, mikor van nappal. Már-már azt hitte, hogy eltévedt. Ekkor vidám danolászás ütötte meg a fülét. A nóta felé vette útját. Amint közeledett, látta, hogy tizenkét betyár mulat. Egy nagy törzsök volt közöttük az asztal. Ittak, mint a búvár, mert jó fogást tettek az éjszaka. Mikor Kilencet meglátták, odaszólították, hogy kedvükre komédiázzanak vele.

De Kilenc azt mondta:

- Ennem-innom adjatok előbb, aztán majd beszélgethetünk.

Fölállott erre a legerősebb betyár, s hetykén odapöckölte magát Kilenc elé:

- Ehetsz-ihatsz, komám - mondta -, amennyi beléd fér, de csak ha kezet fogtunk, mert én vagyok itt a gazda.

Ennek a betyárnak híres nagy ereje volt. Azt hitte, hogy egyetlen kézszorítással térdre rogyasztja Kilencet. De megjárta. Mert amint Kilenc kézen ragadta, nyomban összekunkoro­dott kínjában. A keze meg úgy megroppant, hogy azzal többé sosem parolázott.

Mikor a betyárok látták, hogy Kilenc milyen csúnyán elbánt a vezérükkel, mindannyian nekitámadtak. Mit tehetett Kilenc, meglóbálta a vezért, azzal verte földre a többit. Egy percig sem tartott, egymásra dobálta őket, a legfelsőre ráült, s hozzálátott a falatozáshoz. Evett-ivott kilenc ember helyett, aztán így szólt a vezérhez:

- Vezess ki az erdőből!

- Nagyon szívesen - felelt a főbetyár.

Mentek kilenc nap, kilenc éjjel, s elérték az erdő szélét. Onnan már látni lehetett a királyi várost. Kilenc megköszönte a szívességet, s kezet akart fogni a főbetyárral. De az úgy megijedt, hogy lóhalálában visszafutott az erdőbe.

Maga egyenest a királyi palota elé ment. Be is fordult volna a kapun, ha az őrt álló hajdú rá nem acsarkodik:

- Mit keresel itt?

- Szolgálatot - felelt Kilenc.

- Nos, akkor jókor jöttél, éppen szolgára van szüksége a mi királyurunknak.

Azzal bevezette Kilencet a király elébe. A király arról volt híres, hogy fizetni nem szeretett a szolgáinak. Hanem dolgoztatta őket, s amikor már eleget dolgoztak, olyasmit bízott rájuk, mit végbe nem vihettek. Akkor aztán kirakta a szűrüket.

- Felfogadlak béresnek - mondta a király -, s ha mindent elvégzel, amit rád bízok, egy szakajtó aranyat kapsz, s ráadásul pofon vághatsz.

- Nem bánom - hagyta rá Kilenc, s legszívesebben azon helyben pofon kente volna a királyt, mivelhogy ilyesmit még nem próbált.

Jött egy hajdú, bevitte az istállóba Kilencet, s megmutatta, melyik ökörnek kell gondját viselni. Kilenc meg sem nézte az ökröt, hanem enni kért. Éppen jött a szolgáló a kondérokkal, hogy a béreseket jóltartsa. Kilenc vette az egyik kondér marhagulyást, s egy hajtásra kiürítette. El­csodál­kozott mindenki. Mialatt csodálkoztak, Kilenc a második kondér gulyással is végzett. Nem volt mit tenni, új ebédet kellett főzni a béreseknek.

- Telt-múlt az idő. Kilenc nem dolgozott, hanem tunyáskodott egész áldott nap. A béresgazdának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy legorombítsa, de látta, milyen erős, és inkább hallgatott.

Egy este parancsot adott a király, hogy másnap hajnalban minden cselédje menjen ki az erdőre fát hozni.

Hajnalban már talpon volt az egész istálló, csak Kilenc aludt. A béresek etettek, Kilenc ökre üres jászol előtt szomorkodott. A béresek már régen úton voltak, mikor jöttek a szolgálók, hogy a teheneket megfejjék. Gondolták, egy dézsa víz majd fölserkenti az álomszuszékot, nyakon öntötték hát. Kilenc ügyet sem vetett rá, tovább szuszogott a lucskos szalmán. De amint a lányok megfejtek, felszökkent, és nagy gyorsan mind a kilenc sajtárból kiitta a tejet. Sírtak-ríttak a szegény lányok, mert nem tudtak elszámolni a tejjel. A király pedig a tejügyekben különösen kényes volt.

Délfelé Kilenc is befogta a maga elhitványodott ökrét, s megindult az erdőnek. A többiek már hazafelé tartottak a fával, s gúnyolták Kilencet, hogy milyen vézna az ökre, egy hátra való rőzsét sem bír hazahozni vele. Kilenc csak morgott, mert lusta volt felelni.

Az erdőn hanyatt terült, s az ingét az arcára húzta, hogy a nap a szemébe ne süssön. Húzott egy jót, aztán kirántott egy félerdőnyi fát tövestül, a szekérre dobta, s hajtott volna hazafelé. Igen ám, de hát időközben egy fiafarkas arra kószált, s megette az ökrét. Kilenc megijedt. Tudta, hogyha fa nélkül tér haza, a palota népének a szájára kerül. Ettől pedig nagyon félt.

Nem volt más hátra, alája guggolt a szekérnek, a hátával fölemelte, s megeredt az úton vissza. Mikor a faluhoz ért, körülfogták az emberek, s mindenki azt kiáltozta:

- Megy az erdő! Megy az erdő!

De aztán arra jött a bíró, aki okos ember volt. Lehajolt, s mindjárt észrevette, hogy az erdő nem magától megy, hanem Kilenc viszi. Szaladtak a hírrel a királyhoz. Mikor a király meg­tudta, hogy Kilenc egymaga hozza a fél erdőt, rettentően megijedt. Megbánta, hogy pofonra alkudott meg vele, hiszen ha Kilenc pofon találja vágni, az Óperenciás-tengert is átröpüli. Parancsot adott hát, hogy a kaput zárják be.

Kilenc egy darabig kiáltozott a csukott kapu előtt. De hogy nem nyitották ki, fogta a terü fát, áthajította a kapun, maga meg bemászott. Elmondta a királynak, hogy az ökrét megették a farkasok, de azért nem jött üres kézzel.

- Derék legény vagy, Kilenc fiam - mondta a király.

Szépen beszélt vele a király, mert félt tőle. De most már azon törte a fejét untalan, miképpen veszítené el a szolgáját. Volt egy malom az erdő szegletében. Ördögmalomnak hívták, mert a molnárja ördög volt. Kerülte is minden halandó. Egy reggel hívatta a király Kilencet:

- Itt van egy szekér csont - mondta -, vidd el az ördögmalomba. De olyan lisztet őrless belőle, mint a legjobb búzából.

Kilenc mindjárt befogott, s odahajtott az ördögmalomhoz. Bajosan találta meg, mert a fák ráhajoltak. A szekér csontot az udvaron hagyta, maga bement. A malomban az ördögi molnár éppen reggelizett. Az egyik kezében rozsdás ráspolyt tartott, a másikban ócska patkót. A ráspolyból csak kicsikét harapott, mintha szalonna volna, a patkóval meg úgy tömte a száját, mint halandó ember a kenyérrel. Ízlett neki a reggeli módfölött, mert jó étvággyal csámcsogott.

- Mit kívánsz, te lelkes állat? - kérdezte Kilencet.

Amaz elmondta, hogy a király küldte ide csontból lisztet őrletni.

Nagyot kacagott erre az ördögi molnár.

- Majd belőled őrlők lisztet, te lelkes állat.

Azzal a malomkőre mutatott, mely szép csöndben forgott. Annyit már észrevett Kilenc, hogy az ördögi molnárral egykönnyen nem boldogul. Gondolta, jobb belátásra téríti. Hirtelen fölkapta, s rátartotta a fenekét a forgó malomkőre. Sivalkodott az ördögi molnár, hogy az egész malom zengett bele. A halandó embernek csak három bőr van a fenekén, az ördögnek hetvenhét. Ez volt a szerencséje. Mire az ördögi molnár kinyögte, hogy megőrli a csontot, hogyne őrölné, már hetvenhat bőrt ledörzsölt róla a malomkő. De egy még maradt magnak.

Most már nem teketóriázott az ördögi molnár, hanem a szuvas csontokból olyan lisztet őrölt, amihez hasonlót még a legtapasztaltabb pék sem látott. Kilenc lusta volt a zsákokat fölrakni a szekérre, fölrakatta hát az ördöggel. Szegény, majd megszakadt az erőlködésben. De buzgól­kodott, nehogy Kilenc még egyszer rátartsa a kőre.

A király, mikor meglátta a lisztet, majd leesett a korona a fejéről. Eddig minden szolgáján kifogott, de látta, hogy Kilencben emberére talált. Telt-múlt az idő, de semmi nem jutott eszébe, hogy a szolgáját elveszítse. Mit tehetett mást, összehívta az ország nagyjait tanács­kozásra. A bölcsek aztán kifőzték a tervet Kilenc elpusztítására.

Ásattak egy mély vermet, a szélére meg kősót hordattak, de akkora darabokban, mint egy-egy szikla. Volt a királynak egy ötmázsás disznója, azt levágatták. Mikor idáig jutottak a praktikában, a király maga elé parancsolta Kilencet.

A királyi család éppen vacsorázott. Habart paszulyt ettek, meg kemencében sült rétest, amit Kilenc különösen szeretett.

Kilenc illendően jó étvágyat kívánt, a király pedig meghívta, hogy tartson velük. Szabadkozott Kilenc, hogy ő már megvacsorázott, hiába. A királyné ifjasszony odakínálta a tál rétest Kilencnek.

- Kóstolja meg kend - biztatta szívesen.

Kilenc egyik kezével megfogta a tálat, a másikkal meg beleborította a rétest a tenyerébe, aztán egyetlen falással megette, hogy csak úgy dülledt a szeme. De dülledt a király szeme is. Szerette ő is a rétest, de nem maradt belőle semmi.

- Egészségedre, Kilenc! - mondta a király illemtudón. De magában gondolta: Bár megfulladnál!

Kilenc ezután megtudakolta, hogy mi végből hívatták.

- Leszúrtuk a nagy kocát - mondta a király -, ekkora koca nem volt még a földkerekségen. Ezt csak te tudod besózni, mert egy-egy sonkája akkora, hogy négy mészáros sem bírja megemelni. Mosd meg a kezed, és láss munkához.

Az udvari hajdú odakalauzolta Kilencet a verem szélére. Mondták, hogy ereszkedjen le, a húst meg a sót majd fentről adagolják. Mikor Kilenc odalent volt már, az álnok udvari népség dűteni kezdte rá a húst meg a kősót. Ez volt a ravasz praktika, amit a bölcsek kieszeltek Kilenc elvesztésére. De hiába mesterkedtek, Kilencnek meg sem kottyant, ha egy hárommázsás kősót hánytak a fejére. Nem az ő feje tört be, hanem a kősó mállott darabokra.

Hírül vitték a királynak, hogy a tizenkét szekér sót meg az ötmázsás disznót rádobálták Kilencre, de még mindig semmi baja. Megparancsolta a király, hogy zúdítsák a fejére a nagyharangot. Megtették. Kilenc fogta a tizenöt mázsás harangot, s a fejébe nyomta, mint a kalapot. Még föl is kiáltott:

- Köszönöm, koma, legalább az a sok só nem piszkálja a fejemet.

Ez sem sikerült. Félt a király, mert az esztendőből már csak egy hónap hiányzott. S ha a hónap letelik, egy szakajtó aranyat köteles fizetni Kilencnek, meg pofonra nyújtani a képét. Az aranyat nem bánta, de a pofontól rettentően félt. Volt a királyi erdőben egy szurdok, ahol óriáskígyók tanyáztak. Panaszkodni kezdett a király, hogy a horgasina megmerevedett. Szólt Kilencnek, hogy menjen el abba a szurdokba, s hozzon neki ínnyújtó füvet. Abban remény­kedett, hogy az óriáskígyók elnyelik a szolgáját.

Alig közelítette meg Kilenc a szurdokot, egy óriáskígyó siklott szájtátva feléje. Nem szólt egy szót sem, de azért könnyen ki lehetett találni, hogy el akarja nyelni. Kilenc elkapta a nyakánál, és csattogtatni kezdte, mint az ostort. Ezenközben nézelődött, hogy hol szedhetne ínnyújtó füvet. Nem nőtt ott fű, se ínnyújtó, se másféle, de kígyó annyi nyüzsgölődött, mint kukac a sajtban. S ahány kígyó, mind azon iparkodott, hogy Kilencet elnyelje. Alig győzte rúgni, pofozni őket.

Utóvégre ráunt az acsarkodásukra, az ostorkígyóval egy csomóba terelte őket. A legnagyobb kígyót legalul fektette, a többit rá keresztbe, aztán a nagy kígyóval átkötötte a kicsiket. A sok kígyóból egy kéve lett. Ezt a hátára vetette, s megindult hazafelé. Útközben lelt ínnyújtó füvet is.

A városban iszonyú riadalom támadt, mikor Kilencet meglátták kígyóterhével. A kígyók tekerődztek, vonaglottak, csapkodtak a farkukkal. Sziszegtek is méltatlankodásukban, mert mióta világ a világ, emberfia ilyen gyalázatosan nem bánt óriáskígyóval.

A király a palotája ablakából leste, megjön-e Kilenc vagy nem. Mikor meglátta közeledni, majd lecsúszott a nadrágja ijedtében. Tudta, hogy most semmi nem menti meg a pofontól. A kaput nem merte bezáratni, nehogy Kilenc bedobja a kígyókat az udvarra.

Kilenc átadta felséges urának az ínnyújtó füvet, aztán a palota végébe ment. A sövényt ledöntötték az ökrök, a tyúkok meg untalan átszöktek a szomszédba kapirgálni, s emiatt rengeteg pörpatvar támadt. Kilenc a nagy kéve óriáskígyóból olyan parádés sövényt font, hogy messzi földről csodájára jártak.

Harmadnap letelt az esztendő. Kilenc bement a királyhoz. Őfelsége egészen zöld volt rémületében. De Kilenc nem szólította zöld királynak, mert tudta, hogy ez nem illendő. A szakajtó arany már ott állott.

- Ez a tied, Kilenc - mondta a király -, most pedig vágjál pofon.

- Dehogy vágom pofon felséges királyuramat - mondta Kilenc -, hiszen hálával tartozom. Mihaszna ember voltam, amikor idejöttem, s királyuram jóvoltából tanultam meg dolgozni.

Megörült a király, hogy a pofontól megmenekült, s zöld királyból visszaváltozott eredeti színére.

- No, ha nem ütsz pofon - mondta -, akkor búcsúzzunk kézfogással, ahogy jó barátokhoz illik.

Kilenc megragadta a király kezét, s úgy megszorította, hogy a király hétrét görnyedt, s azóta sem tudták kiegyenesíteni. Kilenc pedig hazament a falujába, ő lett a falu leggazdagabb embere, s az anyját is példásan megbecsülte.

Valósággal így volt.