A menyasszonykereső
Volt menyasszonya Ábrisnak, Zsuzsának
hívták, s a falu végiben lakott, nem messzi a malomtól. Egy
napon Ábris épp a menyasszonyának segített az udvarban, amikor
nagy kiabálás támadt:
- Jön az árvíz! Jön az árvíz! - kiáltották.
- Hi! Te Ábris! - sikított föl Zsuzsa. -
Csukd be gyorsan a kaput, hadd kerüljön az árvíz másfelé.
Becsukta a kaput Ábris. De ahogy a lárma
elnémult, s kiderült, hogy árvíz nincs, csak a gyerekek
bolondoztak, Ábris gondolkozni kezdett. Azt gondolta, hogy a
menyasszonya bizonyára nem tökéletes, különben nem csukatta
volna be a kaput az árvíz elől. Ugyan bizony milyen árvíz az,
amelyik meghátrál a csukott kapu előtt? - Olyan árvíz nincs.
Ha pedig nincs, gondolta Ábris, akkor én
nem veszem feleségül Zsuzsát, hanem keresek magamnak okosabb
asszonyt.
Azzal vágott egy botot, s elindult az útnak
szaporán, hogy menyasszonyt leljen minél hamarabb. Egy darabig
csendesen ment, de aztán, hogy szembejött egy ökrös
szekér, fölkurjantott:
- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek!
Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!
Közben odanéz a szekérre - nincsen rajta
ember. Se mellette. Odafülel, hát hall egy hangot, amint a két
ökröt cságatja. Aztán megszólal a hang:
- Fekete nem volna jó? Fekete eladó lány?
- Nem volna rossz az sem - felelte Ábris -,
de olyan bolond ember nem vagyok, hogy látatlanba vegyek eladó
lányt.
- Ha látni akarsz, kukkants a szekér alá,
oda kötöttem föl magam.
Lehajol Ábris, és csakugyan, egy fekete
eladó lányt lát a szekér aljához kötve.
- Hát te mit művelsz itt? - kérdezte, mert
más nem jutott eszébe.
- Fáradtak az ökrök, felkötöttem magam ide,
hogy annál kevesebbet húzzanak a szegény párák.
Megcsóválta a fejét Ábris, aztán
megmagyarázta a fekete lánynak, hogy az ökrök így sem húznak
kevesebbet, üljön csak föl nyugodtan a szekérre.
Gyorsan kioldozta a lányt, de a
hálálkodását meg sem hallotta, úgy megijedt a bolondságától. Hét
falun átrohant ijedtében, s csak a nyolcadik faluban
kurjantgatott megint:
- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek!
Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!
Épp a templom előtt szakadt ki belőle a
kurjantás. Három nagylány állott a templom előtt, mindegyik
szép, mindegyiknek a kezében zsák, mindegyik azt mondja, hogy ő
eladó lány.
Ábris megállott előttük, s ezt mondta:
- No, ha eladó lányok vagytok,
beszélgessünk.
Egy darabig beszélgettek erről-arról, aztán
Ábris megtudakolta tőlük:
- Hát azzal a három zsákkal mit műveltek,
ti eladó lányok?
- Napfényt viszünk bennük a templomba, hogy
világosabb legyen odabent. Három éve dolgozunk, de bizony semmi
látszatja a munkánknak.
- Hogy csináljátok? - kérdezte Ábris.
Erre a három lány kézbe vette a három
zsákot, a száját a nap felé tartották, aztán hirtelen
összefogták, rohantak be a templomba, ott a zsákot kinyitották.
- Így - felelték -, így csináljuk.
Látta Ábris, hogy megint bolondokkal hozta
össze a balsors. Gondolta, mielőtt továbbmegy, megmutatja, mit
tegyenek, hogy a templom világos legyen. Nagy ügyesen ütött a
falba két ablakot, a templom kivilágosodott. Összesereglett az
egész falu, mindenki dicsérte, csodálta, magasztalta Ábrist.
Mindenki hálálkodott. Ő azonban odábbállt, mert a bolondokat nem
szerette.
Ijedtében megint átrohant hét falun, s csak
a nyolcadikban kurjantott föl megint:
- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek!
Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!
- No, ha azt keresel, jó helyen jársz -
hallotta az egyik udvarból.
Benéz Ábris az udvarra, s lát egy
nagylányt, kezében villa, előtte nagy halom dió. Megemeli a
villát, beleszúr a dióba, hogy csörög, mint a bolond sarkantyú.
- Mit csinálsz, húgom? - kérdezte Ábris.
- Mit csinálnék? - felelt a lány. - Hányom
fel a diót a padlásra. De nem megy, pedig három éve mást sem
teszek.
No - gondolta Ábris -, még egy bolondot
találtam. - Megmutatta neki, hogy a diót nem villával kell a
padlásra fölhányni, hanem zsákban fölvinni.
Elámult a lány, hogy az idegen legény
milyen okos, és hálálkodni kezdett, hogy így meg úgy. De azt már
Ábris nem hallotta, mert ijedtében megint átszaladt hét falun, s
csak a nyolcadikban jött vissza az ereje, hogy kurjantson:
- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek!
Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!
- Ne menj tovább egy lépéssel sem, itt
vagyok én!
Odanéz Ábris, hát egy ügyes lány áll a
kapuban, egyik kezében orsó, a másikban guzsaly, és fon. Igen
ám, de ahogy jobban odanézett, hát látta Ábris, hogy a guzsalyon
nem gyapjú van, hanem élő birka.
Ez is bolond! Innen sem házasodom! -
gondolta. Szépen levette a birkát a guzsalyról, megnyírta, a
gyapját a guzsalyra tette.
- Így szokták azt, lelkem - mondta
szelíden, aztán úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki.
Addig rohant, amíg bírta. Mikor az ina már reszketett,
körülnézett, hol pihenhet meg. Hát éppen egy kocsma elé ért.
Bement a kocsmába, köszönt illendőképpen,
és szalonnát meg bort kért a kocsmárostól, hogy egyék-igyék. A
kocsmáros hozta, amit kért. Hozzálátott nagy búsan. De még egy
falatot sem nyelt, mikor belépett a kocsmáros lánya.
Olyan szép volt, hozzá fogható szép lány
soha nem élt a földön. Megtetszett a lány Ábrisnak, Ábris is
megtetszett a lánynak, nem sokat teketóriáztak, hanem
elhatározták, hogy összeházasodnak. Örült a kocsmáros, örült a
kocsmárosné, mindjárt megtartották az eljegyzést.
Sütött a kocsmáros malacot, pulykát, kacsát
az eljegyzésre, a kocsmárosné meg fánkot, kürtös kalácsot,
csörögét. Ettek-ittak, vigadoztak. Egyszer csak észreveszi a
kocsmáros, hogy nincs bor. A kancsóra mutat, s odaszól a
lányának:
- Hozz bort.
Veszi a lány a kancsót, lemegy a pincébe,
megereszti a csapot. Ahogy körülnéz, megüti a szemét egy rozsdás
balta, amelyik ott függ egy szegen az ajtó fölött. Elgondolja
magában, hogy ha Ábris feleségül veszi, gyerekük születik, a
kicsi Ábris. Mikor a kicsi Ábris megtanul járni, vesznek neki
egy pár csizmát, lejön ide, a balta a fejére esik, s ha meghal,
ugyan kire marad a pár kicsi csizma? Hogy idáig jutott a
gondolkodásban, megeredt a könnye keservesen.
Odafent meg egyre jobban szomjaztak. Rászól
a kocsmáros a kocsmárosnéra:
- Menjen le kend, hadd lám, miért késik a
lányunk.
Lemegy a kocsmárosné. Megtalálja a lányát.
Azt szegényt úgy rázta a zokogás.
- Mi bajod van, hallod-e? - kérdi tőle. -
Miért sírsz?
- Már hogyne sírnék, édesanyám - felel a
lány -, hiszen ha Ábris felesége leszek, gyerekünk születik
majd, kicsi Ábris. Mikor megtanul járni, veszek neki egy pár
csizmát. Felhúzza, lejön ide, fejébe esik az a balta ott, akkor
kire marad az a pár kicsi csizma?
Eleredt a kocsmárosné könnye is, odaült a
lány mellé az ászokfára. Most már ketten sírtak, ketten
kérdezték:
- Jaj, kire marad? Kire marad?
Várnak, várnak a férfiak odafent, hát se
bor, se lány, se asszony.
- Megnézem, miért késnek - mondja a
kocsmáros.
Lement a pincébe. Már a gádorban megütötte
a fülét a szomorú zsinatolás.
- Hát ti mért sírtok? - kérdi.
- Hogyne sírnánk... - felelték azok, s
elmondták a történetet.
A kocsmáros elbődült, de úgy elbődült, hogy
az egész pince megtelt a hangjával:
- Kire marad, jaj, kire marad a kis csizma?
Megunta a legény a várakozást, el is
tikkadt szomjúságában, lement hát a pincébe. Ott találta a
kocsmárost, a kocsmárosnét meg a szép lányt. Sírt mind a három,
s mind a három azt kérdezte:
- Jaj, kire marad, kire marad, kire marad a
kis csizma?
- Hogy a csizma kire marad - mondta Ábris
-, nem tudom. De hogy kendtek hárman sült bolondok, annyi szent.
Azzal Ábris abbahagyta a
menyasszonykeresést. Nagy sietve hazament, s feleségül vette a
régi menyasszonyát. Ma is élnek, ha meg nem haltak.