A menyasszonykereső

Volt menyasszonya Ábrisnak, Zsuzsának hívták, s a falu végiben lakott, nem messzi a malomtól. Egy napon Ábris épp a menyasszonyának segített az udvarban, amikor nagy kiabálás támadt:

- Jön az árvíz! Jön az árvíz! - kiáltották.

- Hi! Te Ábris! - sikított föl Zsuzsa. - Csukd be gyorsan a kaput, hadd kerüljön az árvíz másfelé.

Becsukta a kaput Ábris. De ahogy a lárma elnémult, s kiderült, hogy árvíz nincs, csak a gyerekek bolondoztak, Ábris gondolkozni kezdett. Azt gondolta, hogy a menyasszonya bizonyára nem tökéletes, különben nem csukatta volna be a kaput az árvíz elől. Ugyan bizony milyen árvíz az, amelyik meghátrál a csukott kapu előtt? - Olyan árvíz nincs.

Ha pedig nincs, gondolta Ábris, akkor én nem veszem feleségül Zsuzsát, hanem keresek magamnak okosabb asszonyt.

Azzal vágott egy botot, s elindult az útnak szaporán, hogy menyasszonyt leljen minél hamarabb. Egy darabig csendesen ment, de aztán, hogy szembejött egy ökrös szekér, fölkurjantott:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

Közben odanéz a szekérre - nincsen rajta ember. Se mellette. Odafülel, hát hall egy hangot, amint a két ökröt cságatja. Aztán megszólal a hang:

- Fekete nem volna jó? Fekete eladó lány?

- Nem volna rossz az sem - felelte Ábris -, de olyan bolond ember nem vagyok, hogy látatlanba vegyek eladó lányt.

- Ha látni akarsz, kukkants a szekér alá, oda kötöttem föl magam.

Lehajol Ábris, és csakugyan, egy fekete eladó lányt lát a szekér aljához kötve.

- Hát te mit művelsz itt? - kérdezte, mert más nem jutott eszébe.

- Fáradtak az ökrök, felkötöttem magam ide, hogy annál kevesebbet húzzanak a szegény párák.

Megcsóválta a fejét Ábris, aztán megmagyarázta a fekete lánynak, hogy az ökrök így sem húznak kevesebbet, üljön csak föl nyugodtan a szekérre.

Gyorsan kioldozta a lányt, de a hálálkodását meg sem hallotta, úgy megijedt a bolondságától. Hét falun átrohant ijedtében, s csak a nyolcadik faluban kurjantgatott megint:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

Épp a templom előtt szakadt ki belőle a kurjantás. Három nagylány állott a templom előtt, mindegyik szép, mindegyiknek a kezében zsák, mindegyik azt mondja, hogy ő eladó lány.

Ábris megállott előttük, s ezt mondta:

- No, ha eladó lányok vagytok, beszélgessünk.

Egy darabig beszélgettek erről-arról, aztán Ábris megtudakolta tőlük:

- Hát azzal a három zsákkal mit műveltek, ti eladó lányok?

- Napfényt viszünk bennük a templomba, hogy világosabb legyen odabent. Három éve dolgozunk, de bizony semmi látszatja a munkánknak.

- Hogy csináljátok? - kérdezte Ábris.

Erre a három lány kézbe vette a három zsákot, a száját a nap felé tartották, aztán hirtelen összefogták, rohantak be a templomba, ott a zsákot kinyitották.

- Így - felelték -, így csináljuk.

Látta Ábris, hogy megint bolondokkal hozta össze a balsors. Gondolta, mielőtt továbbmegy, megmutatja, mit tegyenek, hogy a templom világos legyen. Nagy ügyesen ütött a falba két ablakot, a templom kivilágosodott. Összesereglett az egész falu, mindenki dicsérte, csodálta, magasztalta Ábrist. Mindenki hálálkodott. Ő azonban odábbállt, mert a bolondokat nem szerette.

Ijedtében megint átrohant hét falun, s csak a nyolcadikban kurjantott föl megint:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

- No, ha azt keresel, jó helyen jársz - hallotta az egyik udvarból.

Benéz Ábris az udvarra, s lát egy nagylányt, kezében villa, előtte nagy halom dió. Megemeli a villát, beleszúr a dióba, hogy csörög, mint a bolond sarkantyú.

- Mit csinálsz, húgom? - kérdezte Ábris.

- Mit csinálnék? - felelt a lány. - Hányom fel a diót a padlásra. De nem megy, pedig három éve mást sem teszek.

No - gondolta Ábris -, még egy bolondot találtam. - Megmutatta neki, hogy a diót nem villával kell a padlásra fölhányni, hanem zsákban fölvinni.

Elámult a lány, hogy az idegen legény milyen okos, és hálálkodni kezdett, hogy így meg úgy. De azt már Ábris nem hallotta, mert ijedtében megint átszaladt hét falun, s csak a nyolcadikban jött vissza az ereje, hogy kurjantson:

- Eladó lányt keresek! Eladó lányt keresek! Szőkét, barnát, vereset! Eladó lányt keresek!

- Ne menj tovább egy lépéssel sem, itt vagyok én!

Odanéz Ábris, hát egy ügyes lány áll a kapuban, egyik kezében orsó, a másikban guzsaly, és fon. Igen ám, de ahogy jobban odanézett, hát látta Ábris, hogy a guzsalyon nem gyapjú van, hanem élő birka.

Ez is bolond! Innen sem házasodom! - gondolta. Szépen levette a birkát a guzsalyról, megnyírta, a gyapját a guzsalyra tette.

- Így szokták azt, lelkem - mondta szelíden, aztán úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki. Addig rohant, amíg bírta. Mikor az ina már reszketett, körülnézett, hol pihenhet meg. Hát éppen egy kocsma elé ért.

Bement a kocsmába, köszönt illendőképpen, és szalonnát meg bort kért a kocsmárostól, hogy egyék-igyék. A kocsmáros hozta, amit kért. Hozzálátott nagy búsan. De még egy falatot sem nyelt, mikor belépett a kocsmáros lánya.

Olyan szép volt, hozzá fogható szép lány soha nem élt a földön. Megtetszett a lány Ábrisnak, Ábris is megtetszett a lánynak, nem sokat teketóriáztak, hanem elhatározták, hogy össze­házasodnak. Örült a kocsmáros, örült a kocsmárosné, mindjárt megtartották az eljegyzést.

Sütött a kocsmáros malacot, pulykát, kacsát az eljegyzésre, a kocsmárosné meg fánkot, kürtös kalácsot, csörögét. Ettek-ittak, vigadoztak. Egyszer csak észreveszi a kocsmáros, hogy nincs bor. A kancsóra mutat, s odaszól a lányának:

- Hozz bort.

Veszi a lány a kancsót, lemegy a pincébe, megereszti a csapot. Ahogy körülnéz, megüti a szemét egy rozsdás balta, amelyik ott függ egy szegen az ajtó fölött. Elgondolja magában, hogy ha Ábris feleségül veszi, gyerekük születik, a kicsi Ábris. Mikor a kicsi Ábris megtanul járni, vesznek neki egy pár csizmát, lejön ide, a balta a fejére esik, s ha meghal, ugyan kire marad a pár kicsi csizma? Hogy idáig jutott a gondolkodásban, megeredt a könnye keservesen.

Odafent meg egyre jobban szomjaztak. Rászól a kocsmáros a kocsmárosnéra:

- Menjen le kend, hadd lám, miért késik a lányunk.

Lemegy a kocsmárosné. Megtalálja a lányát. Azt szegényt úgy rázta a zokogás.

- Mi bajod van, hallod-e? - kérdi tőle. - Miért sírsz?

- Már hogyne sírnék, édesanyám - felel a lány -, hiszen ha Ábris felesége leszek, gyerekünk születik majd, kicsi Ábris. Mikor megtanul járni, veszek neki egy pár csizmát. Felhúzza, lejön ide, fejébe esik az a balta ott, akkor kire marad az a pár kicsi csizma?

Eleredt a kocsmárosné könnye is, odaült a lány mellé az ászokfára. Most már ketten sírtak, ketten kérdezték:

- Jaj, kire marad? Kire marad?

Várnak, várnak a férfiak odafent, hát se bor, se lány, se asszony.

- Megnézem, miért késnek - mondja a kocsmáros.

Lement a pincébe. Már a gádorban megütötte a fülét a szomorú zsinatolás.

- Hát ti mért sírtok? - kérdi.

- Hogyne sírnánk... - felelték azok, s elmondták a történetet.

A kocsmáros elbődült, de úgy elbődült, hogy az egész pince megtelt a hangjával:

- Kire marad, jaj, kire marad a kis csizma?

Megunta a legény a várakozást, el is tikkadt szomjúságában, lement hát a pincébe. Ott találta a kocsmárost, a kocsmárosnét meg a szép lányt. Sírt mind a három, s mind a három azt kérdezte:

- Jaj, kire marad, kire marad, kire marad a kis csizma?

- Hogy a csizma kire marad - mondta Ábris -, nem tudom. De hogy kendtek hárman sült bolondok, annyi szent.

Azzal Ábris abbahagyta a menyasszonykeresést. Nagy sietve hazament, s feleségül vette a régi menyasszonyát. Ma is élnek, ha meg nem haltak.