Mihaszna Mihók

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagygazda. A nagygazda elvette egy másik nagy­gazda lányát. Aztán vártak, vártak, hogy gyerekük szülessék. Tíz évig vártak, a tizedik évben nemhiába vártak, mert megszületett Mihók.

Öreg volt a nagygazda is, öreg a felesége, úgy megörültek Mihóknak, hogy naphosszat mást sem csináltak, mint becézték, dédelgették, kényeztették. Nyögött egyet, szaladt az anyja, nyögött kettőt, szaladt az apja, anyja. Ha meg bőgni kezdett, a városból hívattak hozzá doktort.

Ha éhes volt Mihók, ketten etették. Ha nem evett, ketten könyörögtek, hogy egyél, egyél. Ha mégsem evett, ketten sírtak, hogy jaj, mi lesz vele, elhitványodik, elsoványodik, a szél felborítja.

Fújt a szél? - Betakarták. Sütött a nap? - Vitték az árnyékba. Esett az eső? - Köpenyt kerítettek a nyakába. Ásított egyet? - Ágyat vetettek. Vakaródzott egyet? - Felhánytak minden ágyat, úgy keresték, mi csíphette meg.

Utóvégre Mihók úgy rászokott a kényelmes életre, hogy már beszélni se igen beszélt. Amikor elfogta az éhség, a hasára mutatott. Nem kellett több, rohant apja, anyja. Egyik a fejét fogta, a másik kanállal töltötte belé a levest. A pecsenyét apróra vagdosták neki, hogy ne kelljen rágnia.

Este levetkőztették, reggel felöltöztették, megmosdatták, haját megfésülték. Nagy legény lett belőle, de még soha nem járt a falu határában, s annyi munkát sem végzett még, mint egy beteg bolha.

Aztán egy nap meghalt az apja.

- Sírj, fiam - szólt rá az anyja.

Mihók megpróbált sírni, de bajosan sírt, mert magától még sírni sem igen tudott.

A temetésre kocsival vitték, a temetőből kocsival hozták. Ekkor látta Mihók először a falut. Azazhogy csak láthatta volna, de lusta volt a szemét kinyitni. Nem látott semmit a faluból.

Most csak az anyja gondozta. Öreg volt, gyönge volt az anyja, de nem lehetett olyan öreg és olyan gyönge, hogy a Mihók szavára ne ugráljon. Addig-addig ugrált, addig-addig szolgálta a fiát, míg egyszer csak ő is kilehelte a lelkét.

Jött a rokonság, s eltemették az anyját. A cselédek elszéledtek, Mihók egyedül maradt a házban.

Mikor megéhezett, olyan cudar jajveszékelésben tört ki, hogy a szomszéd átrohant hozzá, hadd lám, mi baja. Ott találta Mihókot az ágyban. Most is fekete ruhában volt, amit a temetőben viselt.

- Mi lel, Mihók, lusta Mihók? - kérdezte a szomszéd.

- Éhes vagyok - panaszkodott Mihók.

Gondolta a szomszéd, ha már úgyis átjött, hát megeteti a szerencsétlent. De ha úgy számított, hogy ezzel Mihók megelégszik, rosszul számított. Mert hogy jóllakott, Mihók parancsolgatni kezdett a szomszédnak, hogy hozzon be vizet, mosdassa meg, vesse meg az ágyat.

Jó ember volt a szomszéd, teljesítette minden kívánságát. Mielőtt visszament volna a maga portájára, így szólt Mihókhoz:

- Megszántalak, mert gyászban vagy, de azt ne hidd, hogy szolgád leszek. Ezentúl gondoskodj magadról te, elég nagyra nőttél.

- Úgy lesz - mondta Mihók.

De ha úgy is mondta, nem úgy gondolta. Mert másnap, alighogy kisütött a nap, Mihók megint iszonyú jajveszékelésben tört ki. Jajgatott, mint akit élve nyúznak, s még sózzák is ráadásul.

Elfelejtette a szomszéd, hogy előző nap hogy járt, s átrohant Mihókhoz. Ott feküdt az ágyban a lusta legény, kabátban, nadrágban, fekete csizmában.

- Mi lel? - kérdezte a szomszéd.

- Engem az, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok - panaszkodott Mihók.

Bosszankodott a szomszéd, hogy megint lépre csalta Mihók. De a jóság erősebb volt a lelkében a bosszankodásnál. Ellátta hát Mihókot, enni-innivalóval, megmosdatta, az ágyát felfrissítette. Mielőtt elment, figyelmeztette újólag, hogy ne jajveszékeljen, mert még egyszer úgysem jön át.

Mihók meg fogadkozott, hogy ezentúl majd ő gondoskodik magáról, ne féljen a szomszéd, nem zaklatja többé.

Fogadkozott, fogadkozott, másnap délelőtt azonban megint csak kitört belőle a jajveszékelés. A szomszéd megrémült, azt hitte, a nyomorult Mihókot rablók támadták meg, oly iszonyatosan jajveszékelt.

Odabent Mihók szobájában azonban színét sem látta rablónak. Csak Mihókot, amint nagy lustán szuszogott az ágyon.

- Mi lel? - kérdezte a szomszéd.

- Ha nem adsz tüstént ennem-innom, nem érem meg a holnapot - panaszkodott Mihók, s két tenyerét a gyomrára szorította, hogy éhségét csillapítsa.

- Hallod-e, Mihók - felelt a szomszéd -, én neked se enni, se inni nem adok többet. Van nekem dolgom a magam háza táján több is, mint elégséges. Nem érek én rá téged dajkálni.

- A lelkedre vennéd, hogy itt pusztuljak el a szemed láttára? - kérdezte Mihók panaszosan.

- Ha nem akarsz elpusztulni, megmondom, mit csinálj - mondta a szomszéd.

- Mit? - kérdezte Mihók.

- Házasodjál meg.

Elhalványodott erre a tanácsra Mihók ábrázata.

- Kit vegyek el, szomszéd uram? - kérdezte Mihók. - Hiszen mindenki tudja rólam, hogy milyen semmittevő, lusta vagyok. Olyan bolond lány nincsen a környéken, aki hozzám jönne.

Mire a szomszéd így felelt:

- Én tudok egy lányt, aki hozzád menne. Igaz, hogy nem bolond lány az, hanem okos. Csak szegény.

Egy darabig faggatta Mihók a szomszédot, hogy milyen a lány, magas-e, alacsony-e, szőke-e, barna-e, kövér-e, sovány-e. Azt is megtudta, hogy Juliskának hívják, a kondás leánya, a falu végén lakik.

Mikor megtudott mindent, amit tudni akart, Mihók így szólt a szomszédhoz.

- Jól van, szomszéd, köszönöm a jó tanácsot, meg is fogadom. Szóljon Juliskának, hogy jöhet bármikor, én feleségül veszem.

Erre a válaszra a szomszédot elöntötte a pulykaméreg, a feje vörösre gyulladt, a szeme forogni kezdett, maga körülnézett, hogy mit csaphatna földhöz. Talált egy korsót - földhöz csapta. Ettől egy kissé megnyugodott. Talált egy tálat - azt is földhöz csapta. Csak annyira nyugodott meg, hogy el bírta mondani, amit mondani akart:

- Hallod-e, te Mihaszna Mihók. Ha te olyan lusta vagy, hogy még leánykérőbe sem akarsz elmenni, hát én többé nem törődöm veled. Azt sem bánom, ha éhen halsz az ágyban. Mert ha éhen halsz, csak az történt veled, amit megérdemeltél!

Azzal a szomszéd kiment a szobából. Az ajtót meg úgy becsapta, hogy az a három csupor, amit az előbb elfelejtett földhöz teremteni, a padlóra esett, és diribdarabra tört.

Maga maradt lusta Mihók a házban, csak az éhség meg a szomjúság maradt mellette társnak. Az éhség csikarta a gyomrát, a szomjúság tikkasztotta a száját. Nemsokára azt sem tudta már, mitől szenved kutyábbul, az éhségtől-e vagy a szomjúságtól.

Amikor már nem bírta a gyötrelmet, üvölteni kezdett kínjában. Üvöltött, üvöltött, mint aki mindjárt kileheli a lelkét. Hiába üvöltött azonban, mert a szomszéd bedugta a fülét kenyér­béllel, s nem hallott semmit a rettentő üvöltésből.

Mit tehetett Mihaszna Mihók? - Mást nem, mint hogy elhatározta, történjék, aminek történnie kell, ő felkel az ágyból. Föl bizony. Ahogy az elhatározás megszületett, Mihók nyögni kezdett. Előre félt a fáradtságtól, előre nyögött hát. Nyögött egy órát, nyögött két órát, mikor már három órát nyögött, szép lassan felült az ágyon.

No, hogy most már az ágy szélén ült, csak az volt hátra, hogy lábra álljon. Nagy dolog ám lábra állni valakinek, aki feküdni szeret. Ijedtében Mihók megint nyögni kezdett. Nyögött egy órát, nyögött két órát, nyögött három órát. A harmadik óra végén lábra állt, s mindjárt lépegetni kezdett a kamra felé.

Sokat nem kellett menni a kamráig. Mihaszna Mihók mégis úgy elfáradt, majd kilöttyent a nyelve fáradtságában. Amikor azonban talált egy fél sonkát meg egy kenyeret, mindjárt fölfrissült, s vidáman hozzálátott a falatozáshoz. Akadt bor is egy palackban, azt fölhajtotta.

Miután kedvére jóllakott, lassan megfordult, hogy visszamenjen az ágyához, lefeküdjék, s kedvére eméssze, amit elfogyasztott. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy reggelre megint elfogja az éhség meg a szomjúság. Kiáltozni hasztalan kiáltozna, a szomszéd nem jön. Okosabb hát, ha ellátja magát étellel-itallal.

Körülnézett a kamrában, hogy mit vihetne az ágya mellé. De ott aztán nézhetett, mert üres volt minden, üres a stelázsi, üres a zsírosbödön, üres a rúd, amire a kolbászt akasztják, üres a kenyereskosár, még a liszteszsák is üres volt.

Megijedt Mihaszna Mihók, majd megfagyott a vére. Megijedt, hogy éhen hal az üres kamra mellett. Nagy ijedelmében nekivágott az országútnak, s meg sem állott, amíg a falu végére nem ért. A falu végén megkereste a kondás házát, bekopogtatott.

- Hozott isten, Mihók - mondta a kondás, amikor meglátta.

- Hozott isten, Mihók - mondta Juliska, a kondás leánya.

Azzal leültették, megkínálták borral, édes tésztával. Mihók pedig elgondolkodott, törte a fejét, majd beleizzadt, gondolkodott, hogy mit mondjon. Mert rettentő lustaságában az agya is elszokott a forgástól.

Estig ott ült, s nem szólt egy árva szót sem. Akkor a kondás kikísérte a kapuig, s hívta, hogy jöjjön máskor is, szívesen látják.

A szomszéd látta volt, hogy Mihók útnak indult, most beszólt hozzá, megkérdezte, hol járt.

- Hát a kondásnál, ahova te küldtél - felelt Mihaszna Mihók.

- Hogy telt a kondásnál? - kérdezte a szomszéd.

- Eltelt - felelt Mihók -, de csak az apja kísért ki.

- Menj el holnap is - biztatta a szomszéd.

Úgy is lett, elment Mihaszna Mihók másnap is a kondáshoz.

Megint szívesen fogadták, megint leültették, megint megkínálták. Ő pedig megint törte-gyötörte-kínozta a fejét, de csak nem jutott eszébe semmi. Hogy beesteledett, Mihók fölállott s elbúcsúzott. Most a kondás felesége kísérte ki a kapuig, s ő hívta, hogy nézzen be máskor is.

- Hogy telt a kondásnál? - kérdezte a szomszéd, mikor Mihók hazatért.

- Eltelt - felelt Mihók -, az anyja kísért ki.

- Menj el holnap is - biztatta a szomszéd.

Elment Mihók harmadnap is a kondásékhoz. Leült, evett-ivott, de csak nem szólt egy szót sem. Egy árva szó nem sok, annyi sem jött ki belőle.

Mikor este lett, fölállott Mihók, s elbúcsúzott tisztességgel.

Megszólalt ekkor a kondás felesége:

- Juliska lelkem - mondta -, tegnapelőtt apád kísérte ki a vendéget, tegnap én kísértem ki, ma kísérd ki te.

- Igenis, édesanyám - mondta Juliska engedelmesen.

Jól van, kikísérte a lány. Mikor a kapu elé értek, Mihaszna Mihóknak nagy hirtelen eszébe jutott, hogy neki most kérdeznie illene. Meg is kérdezte:

- Tudod-e, Juliska, miért jöttem hozzátok három este egymás után?

- Ha megmondja, megtudom.

- Én azért jöttem hozzátok - mondta Mihók -, mert feleségül akarlak venni.

- Menjen már - mondta Juliska -, ne csúfolódjék.

- Dehogy csúfolkodom - felelt Mihaszna Mihók -, elveszlek én most mindjárt, csak gyere hozzám.

- No - felelt Juliska -, ha csakugyan komolyan gondolja, majd beszélek apámmal, anyámmal, hadd lám, akarják-e.

Azzal Mihók hazaindult, a lány meg bement a házba, s megkérdezte a szüleit, hozzáadnák-e Mihókhoz.

- Jó volna férjnek - mondta a kondás -, mert van földje, állata, de dolgozni még soha nem dolgozott. Mi lesz veled, ha hozzámégy, megszakadhatsz a munkába.

- Azt csak bízza rám, édesapám - felelt Juliska.

Másnap átnézett a szomszéd Mihókhoz, s megkérdezte, hogy ment végbe a látogatás.

- Most a lány kísért ki - felelt Mihók.

Mire a szomszéd megtudakolta:

- Hát beszéltél-e vele?

- Beszéltem hát. Nem húzódik.

- Nohát - mondta a szomszéd -, ha nem húzódik, akkor holnap este elmegyünk ketten, s megkérjük a kezét, ahogy illik.

Úgy is lett, elmentek ketten, megkérték Juliska kezét. Meg is kapták.

Megtörtént az esküvő. A fiatalasszony beköltözött Mihaszna Mihók házába, s attól kezdve még szusszanásra is alig jutott ideje. Naphosszat egyebet sem csinált, mint etette-itatta mihaszna férjét, vetkeztette, öltöztette, mosdatta. Az alváson, evésen, iváson kívül mindent ő végzett helyette.

Így telt az idő nyárig. Nyáron Juliska így szólt Mihaszna Mihókhoz:

- Hallja-e, megyünk aratni - mondta -, mindenki arat már.

Megvonta a vállát Mihók.

- Nem bánom - felelt -, csak hozzad a széket.

Vette az asszony a széket, s megindultak az urával, ki a mezőre. Mikor kiérkeztek, Juliska letette a széket a búzatábla végére. Mihók ráhuppant nagy kényelmesen a székre, s nézte, hogy arat a felesége. Az meg, szegény, aratott, szakadt róla a verejték a tűző napsütésben, de csak nem hagyta abba, míg delet nem harangoztak.

Akkor így szólt az urához:

- Kend maradjon csak itt, én hazamegyek ebédért. Megkértem a szomszédasszonyt, hogy süssön lepényt.

- De aztán siess ám - nógatta a feleségét Mihók -, mert már nagyon kínoz az éhség.

Juliska megindult szaporán a szomszédasszonyhoz, s közben előre mulatott, hogy Mihókot megtáncoltatja. A szomszédasszony fia épp a katonaévét szolgálta. Huszár volt, s hazajött szabadságra. Így szólt hozzá Juliska:

- Kedves vitéz úr, ha nem terhelném, adja kölcsön nekem az egyenruháját.

Odaadta a huszár a ruháját, oda a kardját is. Juliska felhúzta a huszárgúnyát, felkötötte a kardot, az orra alá meg bajuszt rajzolt, meg ne ismerje véletlenül az ura. Azzal ment ki a mezőre, egyenesen Mihókhoz:

- Jó napot adjon isten! - köszöntötte.

- Adjon isten! - felelt Mihók.

- Hát kend mit művel itt? - kérdezte a huszár.

- Várom a feleségem - felelt Mihók.

- Aztán mért várja a feleségét? - firtatta tovább a huszár.

- Hát, hogy hozza a lepényt, mert éhes vagyok, meg hogy a széket arrébb tegye, mert idesüt a nap.

Nézegette a huszár Mihókot, méregette, mint a kupec a rossz lovat, aztán megkérdezte:

- Hát kend nem arat?

- Nem aratok - felelt Mihók -, mert nem tudok aratni.

A huszár szeme megvillant, a kardját kirántotta, s megsuhogtatta Mihaszna Mihók orra előtt. Ijedtében majd eltüsszentette magát a nyomorult.

- Mit akar, vitéz úr? - hebegte rémülten.

- Megtanítom kendet aratni - mondta a huszár.

- Minek az, vitéz úr, arat helyettem a feleségem.

De a huszár nem értett szót, hiába könyörgött, siránkozott Mihók. Ráparancsolt, hogy vegye a sarlót, s vágja a búzát, ahogy kell.

Mit tehetett Mihók, hozzálátott amúgy tessék-lássék a sarlózáshoz, de vesztére, mert a huszár ott volt a nyomában:

- Gyorsabban, hé! - kiáltotta, s ahányszor kiáltott, annyiszor vágott végig kardlappal a hátán.

Tízszer is végigkergette Mihókot a búzatáblán. Mikor már alig maradt búza lábon, így szólt a huszár:

- No, most megyek dolgomra, de nemsokára visszajövök, s ha meglátom, hogy nem arat, levágom az orrát, a fülét s legvégül a nyakát. Megértette kend?

Azzal a huszár visszament a szomszédasszonyhoz. Levetette a huszárruhát, megköszönte a huszár kedvességét, az orra alól lemosta a bajszot, visszaváltozott Juliskává. A lepény megsült, betette egy kantáros fazékba, s meg sem állott, míg a búzatáblához nem ért.

Addig már a fél falu összegyűlt, akkora híre terjedt, hogy Mihók aratja a búzát. Nézték az emberek, s nem akartak hinni a szemüknek. Úgy sarlózott Mihók, hogy belefáradt a szem, nem bírta követni.

Rákiáltott Juliska:

- Mit csinál kend, Mihók? Mikor elmentem, nem aratott.

- De most bizony aratok - felelt Mihók.

- Mi jutott eszébe, hogy arat? - kérdezte Juliska.

- Nekem semmi - mondta Mihaszna Mihók -, de itt járt egy huszár, s azt mondta, ha nem aratok, orrom-fülem-nyakam mind levágja. Hát inkább aratok.

Úgy megijedt Mihók a huszártól, hogy az ebédre való lepényt is csak vacsorára ette meg, amikor már az egész táblát learatta. Attól kezdve minden munkát elvégzett, amit csak kellett. Nem is hívták többé Mihaszna Mihóknak.