A mirminyó

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer két legény. Az egyiket Jánosnak hívták, a másikat Péternek hívták.

Egy nap az apjuk kiküldte Jánost és Pétert a rétre, hogy szedjenek egy kosár mentát, mert megkívánta a mentateát. A kosarat János vitte.

Alig értek ki a rétre, János nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltozta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kosarat, s nagyot kiált:

- Megvan!

Akkorra már sokan összegyűltek, aki arra járt, mind elfogta a kíváncsiság, mit űzhet olyan vadul János. Megkérdezték hát tőle:

- Mi van a kosár alatt, János?

- Mirminyó - felelte János.

- Aztán minek neked mirminyó?

- Pénzt keresek vele - felelt János.

Este hazament János meg Péter, vitték magukkal a mirminyót. Csináltak egy kalitkát, beletet­ték. A ház falára pedig kiírták:

- Két krajcárért megnézhető a mirminyó.

Járkáltak az emberek a faluban, látták a cédulát, csodálkoztak, tanakodtak, ugyan bizony mi a szösz lehet az a mirminyó. Kér krajcár nem sok, megfizették hát Jánosnak, s megnézték a mirminyót. Még a kisbíró is megnézte.

Addig-addig nézték, hogy Jánosnak lett egy kalap pénze. No, ha lett, nem sokáig volt, mert egy este leült kártyázni Péterrel, s eljátszotta az utolsó krajcárig. Péter megkérdezte tőle:

- Akarsz-e még játszani, János?

- Akarok hát - felelte János.

- Akkor játsszunk a mirminyóba - mondta Péter.

- Nem bánom - hagyta rá János -, játsszunk a mirminyóba.

Péter elnyerte a mirminyót Jánostól, s ezentúl neki fizetett két krajcárt, aki a mirminyót látni akarta.

Bosszantotta Jánost, hogy Péter napról napra gazdagszik, ő pedig megmarad a szegénységben. Odasettenkedett hát a kalitkához, s az ajtaját kinyitotta. A mirminyó kidugta az orrát a ketrecből, szimatolt balra, szimatolt jobbra, aztán elindult a kert felé.

Péter éppen akkor jött haza a faluból, s meglátta, hogy a mirminyó meg akar szökni. Nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltozta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

Meglett hát a mirminyó, de nem sokáig. Vasárnap Péter a kocsmába ment. A kocsmában kártyáztak, s hívták, hogy játsszon ő is. Péter leült játszani, s minden pénzét elvesztette. Felállt, hogy hazamenjen.

- Játsszunk a mirminyóba - mondták a kártyások.

Péter megcsóválta a fejét:

- A mirminyóba nem játszom, mert a mirminyót eladom.

Rengett bele az egész kocsma, akkorát kacagtak erre a kártyások.

- Eladod? - kérdezték. - Hát ki bolond, hogy megvegye?

Megmakacsolta magát Péter, hogy ő bizony eladja. Meglátják, hogy eladja. Azzal hazament, s hogy hazaérkezett, első dolga az volt, hogy a kapura kiírta: Eladó a mirminyó.

Járkáltak az emberek a faluba, látták a cédulát, csodálkoztak, találgatták, mi a szösz lehet az a mirminyó. Aztán bementek, megnézték. De megvenni egy sem akarta, sarkon fordult valamennyi, s ment dolgára.

Szegény Péter alig mert kimozdulni a házból, nem volt egy perc nyugovása sem. Amint meglátták, mindjárt megkérdezték:

- Eladtad-e a mirminyót? Eladtad-e a mirminyót?

De nem adta el, mert nem akarta megvenni senki. Fájt bele a füle, annyira figyelt a kapura, jön-e már valaki. Egyszer aztán jött egy béreslegény.

A béreslegény a falu végén lakott egy putriban. Nála szegényebb ember nem élt a faluban, de még a szomszéd falvakban sem. Egy este a szegény béreslegény nagy sóhajtások közepette aludt el. Addig-addig sóhajtozott, hogy elnyomta az álom. De a baja-bánata olyan nagy volt, hogy alvás közben is tovább sóhajtozott.

Ahogy így sóhajtozott a szegény béreslegény, egyszer csak nagy fényesség kápráztatja el a szemét. Úgy elkáprázott, hosszú ideig nem is látott egyebet, csak a fényességet. Később, hogy a szeme megszokta az erős fényt, észrevette, hogy a fény egy lámpából sugárzik. A lámpát pedig egy angyal tartja a kezében.

Mikor észrevette a lámpás angyalt, a szegény béreslegény köszöntötte illendőképpen:

- Jó napot kívánok, nagyságos angyal úr.

- Jó napot - felelt az angyal. - Hát te ugyan bizony miért sóhajtozol?

- Én azért, mert boldogtalan vagyok - felelt a béreslegény.

- No, ha meguntad a boldogtalanságot, van a faluban egy mirminyó, azt vedd meg, s holtig boldog leszel.

Azzal az angyal eltűnt, mintha sohasem álmodta volna. De a szavai a fülében csengtek a szegény béreslegénynek. Reggel útnak eredt hát, hogy a mirminyót megkeresse.

Sokáig nem kellett keresgélnie, hamarosan meglelte a Péterek kapuján a fölírást: Eladó a mirminyó.

Megörült a szegény béreslegény, megörült módfelett. Mindjárt bekopogtatott, s hogy Péter elébe jött a házból, megkérdezte, hogy a mirminyó mibe kerül.

Megörült Péter is, hogy végre eladhatja a mirminyót, nem marad szégyenben. De nem akarta kimutatni az örömét.

- Adj tíz forintot, s már viheted is - mondta.

Elbúsult erre a szegény béreslegény, kis híján kicsordult a könnye. Lám, most megszabadulhatna a boldogtalanságtól, s hiába kínálkozik a jó alkalom, nincsen pénze, nem ragadhatja meg.

- No - kérdezte Péter -, kell vagy nem kell?

- Pénzem az nincs, majd megszolgálom valahogy - felelt a szegény béreslegény.

- Pénz nélkül nem eladó - mondta Péter.

De aztán eszébe jutott, mennyit csúfolták-gúnyolták a mirminyó miatt. Eszébe jutott, hogy ha nem ad túl rajta, tovább gúnyolják. Utánakiáltott hát a szegény béreslegénynek, hogy jöjjön vissza.

- Egy feltétellel odaadom ingyen a mirminyót - mondta Péter.

- Mi az a feltétel? - kérdezte a legény.

- Csak az, hogy akivel itt a faluban találkozol, mind azt mondod, hogy tíz forintot fizettél érte.

- Megígérem - mondta a béreslegény -, de hogy egészen ingyen mégse kapjam a mirminyódat, neked adom ezt a sípot. Idejövet találtam az országúton.

Megnézte Péter a sípot, egyszerű bádogsíp volt, amilyet a vásáron árulnak. Péter zsebre vágta a sípot, a béreslegény pedig nekivágott az útnak hazafelé.

Estére hazaért.

Fáradt volt már, alig várta, hogy lefeküdjék. Igen ám, de a putri olyan szűk volt, hogy amikor a kalitkát betette az ajtón, ő maga már nem fért be. Megpróbálta fordítva. Előbb ment be maga a putriba, aztán kinyúlt az ajtón, hogy a mirminyós kalitkát behozza, így sem fért bele.

Ebből megértette szegény béreslegény, hogy ketten együtt, ő meg a mirminyós kalitka, nem férnek el a putriban. Mit csináljon? Mit csináljon? - törte a fejét. Kinn az udvaron nem akarta hagyni a kalitkát. Jöhet a menyét, jöhet a görény, jöhet a róka - s akkor volt mirminyó, nincs mirminyó. Ő meg maradhat a boldogtalanságban.

Utóvégre úgy határozott, hogy a mirminyót kiveszi a kalitkából, s odaköti egy madzaggal az ágy lábához. Így is tett.

Azzal ráfeküdt az ágyra ruhástul füléig húzta a pokrócot, alig szusszant hármat, máris aludt. Aludhatott volna nyugodtan, ha a putri ajtaját becsukja. Csakhogy nem csukta be.

Mikor az első álma elmúlt, fölérzett a szegény béreslegény. Néz az ágy végébe, a fele madzag ott van elrágva, a mirminyó sehol. Fut ki az országútra, hátha arra ment. Hát látja, a mirminyó éppen akkor ugrik át az árkon.

Nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltotta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

Azzal visszavitte a mirminyót a putriba. Most is az ágy lábához kötötte. De a másik lábához, gondolta, úgy jobb lesz. Aztán megint rávetette magát az ágyra, megint elaludt, megint fölérzett, megint az ágy lábára nézett, s megint csak a madzag felét látta, de a mirminyót nem.

Megint kiment az országútra, megint meglátta a mirminyót, amint nagy fürgén menekült. Ő maga megint kurjantott egyet, s futni kezdett a mirminyó nyomában. Magában meg átkozódott, hogy másnap boldog lehetett volna, de nem lesz boldog, mert hagyta megszökni a mirminyót.

Futott, futott. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el... De még mindig futott, ingben-gatyában futott, s ezt kiáltotta:

- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is meglesz!

Lógott a nyelve, zihált a melle, de a futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a kalapját, s nagyot kiált:

- Megvan!

De nem volt ám meg, mert a csapást elhibázta. Ahogy nagy búsan körülnéz, hogy hova lett a mirminyó, a szegény béreslegény látja, hogy ahhoz a házhoz ért, ahol a mirminyót vásárolta volt. A Péterek házához.

Bement hát a házba, s hogy Péter elébe jött, mondta neki, hogy a mirminyóért jött.

Megmérgesedett Péter, s rámordult a szegény béreslegényre:

- Hány mirminyót akarsz a sípodért? - kérdezte. - Én az enyémet odaadtam, elvitted, semmi dolgunk egymással.

- Megszökött a mirminyó - magyarázta a szegény béreslegény -, ide futott be, magam láttam, hadd keressem meg.

Péter ráhagyta, hogy keresse meg. A szegény béreslegény pedig hozzálátott, és kereste, kereste, kereste a mirminyót. Kereste három éjjel, három nap. Majd kiesett a szeme, annyira kereste. Mégsem találta meg.

A negyedik nap reggelén így szólt Péterhez:

- Nem találom a mirminyót, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem tudom, mitévő legyek.

- Megfúvom a sípot - ajánlkozott Péter -, hátha varázssíp. Mert ha varázssíp, akkor a hangjára bizonyosan előjön a mirminyó.

Megfújta a sípot. Alig fújta meg, azon nyomban előjött az ágy alól a mirminyó. A szegény béreslegény megfogta, az ölébe vette, simogatta.

Péter pedig így szólt:

- Úgy látom, csakugyan varázssíp ez. Megfújom még egyszer, hadd lám, mi történik.

Ahogy másodjára is megfújta, a mirminyó megrázkódott, s gyönyörűséges leányzó lett belőle.

- Hát veled mi történt? - kérdezte a szegény béreslegény a mirminyóból lett gyönyörűséges leányzót.

A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó megrázkódott, aztán így szólt:

- Velem csak az történt, hogy visszaváltoztam királykisasszonnyá. Egy gonosz boszorkány varázsolt mirminyóvá. Az átok úgy szólt, hogy akkor lehetek ismét királykisasszony, ha akad három bolond ember, aki végigkerget a mezőn. Akadtatok ti hárman. Most megint királykisasszony vagyok, s hozzámegyek közületek a legbolondabbhoz, hozzád, te szegény béreslegény. S hálából, hogy kiszabadítottál a gonosz varázslatból, egész életedre boldoggá teszlek.

Nagyot kurjantott erre a szegény béreslegény, s így válaszolt:

- Ha így akarod, én is így akarom. Én a tiéd, te az enyém.

Péter megfújta harmadjára is a sípot. Hát csodák csodája, hetvenhét terített asztal szállott alá az égből. A hetvenhét terített asztal mellé hetvenhét cigányzenekar. A falu népe körülülte a hetvenhét terített asztalt, s hetvenhét napon keresztül evett-ivott. A hetvenhét cigányzenekar hetvenhét nótát játszott minden fogáshoz.

A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó meg a szegény béreslegény hetvenhét évig boldogan élt. Ma is boldogok lennének, ha élnének, s csak azért nem boldogok, mert már nem élnek. Aki nem hiszi, járjon utána!