A négyszáz éves obsitos
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét
országon is túl, még a hármas üveghegyen is túl, túl még azon
is, ahol a bolhát sarkantyúba verik, volt egyszer egy obsitos
katona. Messzi idegenben szolgált, ott kapta meg az obsitot. Nem
kapott se többet, se kevesebbet, mint három rézkrajcárt.
Vállára vette a tarisznyát, s ment,
mendegélt hazafelé. A három krajcárra nagyon vigyázott, nehogy
üres zsebbel érkezzék haza. Nem is vásárolt magának ennivalót,
hanem gombát evett meg erdei bogyókat, s forrásvizet ivott
hozzá.
A harmadik napon egy rengeteg szélére ért.
Gondolta, leül, s megpihen. Hadd kapjon erőre, hiszen a
rengetegben könnyűszerrel megtámadhatják a haramiák.
Mikor már eleget pihent, folytatta útját.
Alig ment néhány lépést, hát egy vén koldus biceg vele szemben.
Köszönt neki illendőképpen. A koldus is köszönt, aztán így
szólt:
- Hét nap, hét éjjel nem ettem. Ha nem
akarod, hogy itt haljak éhen, adj valamit ennem.
Az obsitos így felelt:
- Adnék én örömest, ha volna mit. Ennivalóm
nekem sincsen, de a három rézkrajcáromból egyet jó szívvel neked
adok.
A vén koldus megköszönte a rézkrajcárt,
azzal eltűnt az erdőben.
Az obsitos kiforgatja a zsebeit, hadd lám,
mi van bennük. De akárhogy is kutat, a három rézkrajcárból csak
kettő maradt. Mire végére jutott a vizsgálódásnak, megint
kibukkan a fák közül egy vén koldus. Még vénebb, még rongyosabb,
mint az előbbi volt.
- Adj’ isten, jó napot - mondta a koldus. -
Adj valamit ennem, csak egy falassal, mert hét nap, hét éjjel
nem volt étel a számban, s ha tovább éhezem, nem érem meg a
holnapi napot.
Az obsitos így felelt:
- Adnék örömest, ha volna mit. De ennivalóm
nekem sincsen, két rézkrajcáromból egyet azonban jó szívvel
neked adok.
Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt,
azzal eltűnt az erdőben.
Az obsitos meg úgy tett, mint az előbb.
Kiforgatta a zsebeit, nézte, mi van bennük. De hiába nézte,
nézte, a három rézkrajcárból már csak egy maradt. Mire végére
jutott a vizsgálódásnak, megint előlép az erdőből egy vén
koldus. Lehetett százéves is, s ami a testét fedte, azt már
rongynak is szégyen lett volna nevezni.
- Isten hozott! - mondta a vén koldus. - A
jó szerencse vetett utamba. Hét nap, hét éjjel nem ettem, nem
ittam, s ha te nem adsz legalább egy falat kenyeret, itt lehelem
ki a lelkem.
Az obsitos így felelt:
- Tartsa vissza kend még egy kicsit a
lelkét. Ennivalóm nekem sincsen. De van még egy rézkrajcárom,
azt kendnek adom. Vásároljon rajta kenyeret, s nem kell a lelkét
kilehelnie.
Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt, s
eltűnt az erdőben. Onnan azonban még utánakiáltott az
obsitosnak:
- Jótett helyébe jót várj!
Az obsitos megint kiforgatta zsebeit, hadd
lám, mi van bennük. De azokat bizony forgathatta, semmit sem
talált.
- Ha nincs semmim, majd lesz valamim -
mondta magában, s tovább folytatta útját.
Maga sem tudta, mióta ment, mendegélt. De
egyszer csak csikarni kezdett a gyomra. No, ebből mindjárt
kitalálta, hogy éhes. Ahogy ezt elgondolta, lát ám egy csárdát a
fák között. A csárdában kenyeret sütöttek meg pecsenyét. Odáig
hordta illatukat a szél.
No - gondolta az obsitos, itt megebédelek.
Így gondolta, mert éppen delet harangoztak.
Azzal már be is ment a csárdába. Köszönt, leült az asztal mellé,
s mondja a gazdának, hogy ebédelne.
A gazda mindjárt elsorolta, mi mindennel
szolgálhat. Az obsitos szédelgett bele, amint hallotta, hogy
ehet disznócsülköt tormával, kolbászt káposztával, rostélyost
hagymával, nyárson sült pulykát, de még paprikás csirkét is.
- Csirkét hozzon kend - rendelt az obsitos
-, hozzá kovászos uborkát.
- Hozok, amit akar, vitéz obsitos úr -
felelt a gazda -, de előbb fizessen három rézkrajcárt, mert
nálam annyi az ára az ebédnek.
Elszomorodott az obsitos, mert eszébe
jutott, hogy volt három rézkrajcárja, de most egy sincs. Mit
tehetett mást, azt mondta, otthon felejtette a pénzét, és
szégyenszemre kikotródott a csárdából.
Odakint a csárda előtt átkozódni kezdett az
obsitos. Odament hozzá egy ősz öregember, és megkérdezte:
- Ha meg nem sértem, vitéz úr, csak nem azt
a három vén koldust átkozza, akinek egy-egy rézkrajcárt adott?
Megcsóválta fejét az obsitos, hogy ő amit
tesz, soha meg nem bánja. Nem a három koldust átkozza hát, azok
rászorultak a pénzre. Inkább az osztrák császárt átkozza, hogy
olyan kevés pénzt adott neki, mikor hazaküldte.
Mire az ősz öregember így szólt:
- Szerencséd, hogy úgy beszélsz, ahogy
beszéltél, mert az a három vén koldus én voltam. Utoljára azt
mondtam neked, hogy jótett helyébe jót várj. Most eljöttem, hogy
jóságodért fizessek. Gyere be velem a kocsmába, megebédelünk.
Ebéd után aztán megmondod, mi a kívánságod. Három krajcárt
adtál, hármat kívánhatsz.
- Én szívesen - felelt az obsitos.
Bementek a csárdába, helyet foglaltak. Jött
a gazda, az ősz öregember fizetett neki hat krajcárt a két
ebédért. A gazda zsebre vágta a pénzt, elsietett, s már jött is
vissza a paprikás csirkével meg a kovászos uborkával.
Mialatt falatoztak, az obsitos
szakadatlanul töprengett, hogy mit kérjen, mit kívánjon. Tudta
jól, hogy még egy ilyen alkalom nem adódik az életben. Ha most
elrontja, sohasem hozhatja helyre.
Hogy az ebédet befejezték, az obsitos
előrántotta a pipát, s rágyújtott, hogy jobban gondolkozzék.
Meg is szólalt mindjárt:
- Azt már tudom, hogy elsőül mit kívánjak.
- Hadd hallom, fiam.
- Olyan pipával ajándékozzon meg kend,
amiből a dohány soha ki nem fogy, s amikor akarom, égjen, amikor
akarom, ne égjen.
Az ősz öregember bólintott, hogy meglesz.
Az obsitos meg folytatta:
- Másodikul olyan zsákot kívánok,
amelyiknek ha azt mondom, „fogd meg, zsákom, fogd meg” - hát
megfogja, amit kell, s míg nem szólok, el sem ereszti.
Bólintott az ősz öregember, hogy meglesz az
is.
- Harmadikul pedig - folytatta az obsitos -
olyan kártyát adjon nekem kend, amelyikkel ha játszom, mindig én
nyerek.
- A pipa megvan - szólalt meg az ősz
öregember -, próbáld ki.
Az obsitos kivette a szájából a pipát, s
azt mondta: „Ne égj!” Hát abban a szempillantásban a pipában
elaludt a tűz. Mikor látta, hogy csakugyan nem ég, az obsitos
ismét szájába vette a pipát, s azt mondta: „Égj!” Hát azon
nyomban füstölni kezdett.
- Ezzel nincs baj - mondta az obsitos, és
illedelmesen megköszönte az örökégő pipát.
Ekkor az ősz öregember odavarázsolt egy
ringyes-rongyos zsákot.
- Próbáld ki! - biztatta az obsitost.
Az obsitos rámutatott az ősz öregemberre, s
megparancsolta a zsáknak:
- Fogd meg, zsákom, fogd meg!
Meg is fogta a zsák az ősz öregembert, hogy
csak úgy nyekkent bele.
- Hallod-e, te obsitos, hát így hálálod meg
a jóságomat?! - kiáltott az ősz öregember a zsákból.
- Bocsásd el, zsákom! - parancsolta az
obsitos. Mire a zsák engedelmeskedett.
Az ősz öregembernek nem volt zsebe, mégis
belenyúlt. A zsebe, amelyik nem volt, üres volt. Mégis talált
benne egy pakli kártyát. Ezt a pakli kártyát odaadta az
obsitosnak.
- Kipróbáljuk - mondta az obsitos, és
mindjárt osztott az ősz öregembernek. Huszonegyest játszottak.
Az obsitos minden játszmát megnyert. Mikor már háromszáz
forintot nyert, azt mondta az ősz öregembernek, hogy a kártya
jó, mert csakugyan mindig ő nyer vele.
Az ősz öregember kezet rázott az
obsitossal. De mielőtt útnak indult volna, megkérdezte:
- Látom, fiam, okos ember vagy. Ilyen okos
obsitossal nem is találkoztam még. Mondd meg hát nekem, mi
célból kérted a zsákot meg a mindig nyerő kártyát. Mert a magam
eszéből nem bírok rájönni.
- Ha majd háromszáz év múlva találkozunk,
akkor megtudja kend.
Így válaszolt az obsitos, azzal rágyújtott
egy nótára, és útnak indult. Ment, mendegélt, nótázott,
fütyörészett, és estig meg sem állt. Este sem állott volna meg,
ha nem áll az út mentén egy hívogató kocsma.
Belépett, köszönt illedelmesen, és vacsorát
rendelt, mert a hosszú úttól megéhezett.
- Mit enne kend? - kérdezte a kocsmáros.
- Egy verőmalacot bőrében sülve, meg
három-négy kacsát hozzá, hogy jobban csússzon - felelt az
obsitos.
A kocsmáros szaladt az ólba, levágott egy
verőmalacot, hozzá négy kacsát, és megsütötte ügyesen. Az
asztal egyik oldalára egy hordó savanyú káposztát állított, a
másik oldalára egy hordó bort. Középütt állt a tál pecsenyével
és hat kenyér, egymás tetejében.
Az obsitos megdörzsölte a kezét.
- Így szeretek én vacsorázni - mondta, s
azzal falatozni kezdett.
Olyan szépen evett, hogy a kocsmáros szólt
a feleségének meg a lányának, jöjjenek, nézzék meg. Nem
mindennap láthatnak ilyen jó étvágyú obsitost.
Amikor belépett a kocsmárosné, az obsitos
illendően köszönt, akkor is köszönt, mikor a lányuk belépett. De
nemcsak köszönt, hanem kis híján a torkán akadt a falat. Világot
járt obsitos volt, rengeteg országban megfordult, de ilyen szép
lányt még soha nem látott. De nemcsak az obsitosnak tetszett meg
a lány, hanem a lánynak is megtetszett az obsitos.
Miután a vacsorát elköltötte, az obsitos
mindjárt megkérte a lány kezét a kocsmárostól. Még be sem
fejezte a mondókáját, a kocsmárosné meg a lánya hangos
jajveszékelésben tört ki, a kocsmáros pedig csendesen
könnyezett.
- Ejnye, hát ekkora baj, ha én kötöm be a
lányuk fejét? - kérdezte az obsitos.
- Nem az a baj - felelt a kocsmáros -,
hanem az a baj, hogy ide minden este egy század ördög jár. Itt
dorbézolnak, itt kártyáznak, mi szolgáljuk ki őket. Soha nem
egyeznének azok bele, hogy a lányom a kend felesége legyen.
- No, ha így állunk - mondta az obsitos -,
ma este én fogadom az ördögöket. Majd meglátjuk, ők visznek-e
engem a pokolba, vagy én küldöm őket oda.
Hiába kérlelte a kocsmáros, az obsitos nem
tágított. Beült az ördögök szobájába, az asztal mellé. Maga
mellé tette a zsákot, a zsebéből elővette a kártyát, s játszani
kezdett. Közben meg pipázott az örökégő pipából.
Így telt az idő éjfélig. Éjfélkor
kaparászás hallatszott a kürtő felől. Mindjárt tudta, hogy
megérkeztek az ördögök. No, ha megérkeztek, itt vannak,
gondolta, és tovább kártyázott. Mindig ő nyert. Félig, mert
öröknyerő kártyája volt. Félig meg azért, hogy egyedül játszott.
Az ördögök nem szóltak egy szót sem, csak
körülállták, s nézték, ahogy játszik. Aztán az egyik ördög
megbátorodott, s megkérdezte, mit csinál.
- Láthatja, kártyázom! - felelt az obsitos.
Mondták az ördögök, hogy ők is
kártyáznának.
- Tessék - felelt az obsitos, és mindjárt
osztott. Az első játszmát megnyerte, aztán a másodikat, a
harmadikat. Minden játszmát megnyert. Hajnalra annyi pénzt nyert
össze, hogy már alig maradt hely a szobában. Kötésig aranyban
kártyáztak, az obsitos is, az ördögök is.
Mikor az ördögök kifogytak a pénzükből,
elhatározták, hogy az obsitost megölik. De még meg sem
moccantak, az obsitos rászólt a zsákra:
- Fogd meg, zsákom, fogd meg!
A zsák annyit nyelt, ahány ördög volt a
szobában. Nem telt el több idő, mint egy szempillantás,
valamennyi ördög a zsákban ficánkolt. Az obsitos bekötötte a
zsákot, a vállára vetette, s meg sem állott, míg a falu
kovácsához nem ért.
A kovácsnál a zsákot rá tették az üllőre. A
kovács a kezébe nyomott az obsitosnak egy hatalmas kalapácsot, a
másikat ő vette kézbe, aztán hozzáláttak, és ütötték a zsákot,
ahogy csak bírták. Hét nap, hét éjjel ütötték. A nyolcadik nap
reggelén látják ám, hogy a zsák olyan lapos, mint a palacsinta.
Akkor megszólalt az obsitos:
- Bocsásd el, zsákom.
Kinyílt a zsák engedelmesen, de csak por
hullott ki belőle. A kovács meg az obsitos porrá verte az
ördögöket. Azóta nincsen ördög a világon.
Miután ilyen szerencsésen elintézte az
ördögöket, az obsitos visszament a kocsmába. Azóta a kocsmáros
kitakarította a kocsmát, az ördögök aranyát gondosan elásta,
hogy legyen a szűkös időkre.
- No - kérdezte az obsitos -, mikor lesz az
esküvő?
- Akár most mindjárt, édes fiam - válaszolt
a kocsmáros.
Úgy is lett, az esküvőt megtartották. Volt
pénzük, nem takarékoskodtak. Három falu népét hívták meg
vendégül. Az obsitos pedig boldogan élt a feleségével, amíg meg
nem öregedett.
Mikor elérte a nyolcvanadik évet, ágynak
esett. Ahogy fekszik az ágyban, látja ám, hogy az ablakon belép
a halál.
- Fogd meg zsákom, fogd meg! - biztatta a
zsákot.
A zsák meg is fogta a halált. Az obsitos
felkelt az ágyból, bekötötte a zsák száját, hogy a halál el ne
iszkolhasson.
Mit tehetett a nyomorult halál.
Forgolódott, forgolódott. De aztán látta, hogy abból a zsákból a
maga erejéből ugyan ki nem szabadul. Rimánkodásra fogta hát a
dolgot. Addig-addig rimánkodott, hogy az obsitos megsajnálta.
- Nem bánom, kieresztelek a zsákból, de ide
négyszáz évig be ne tedd a lábad.
A halál esküdözött, hogy úgy lesz. Nem jön
az obsitoshoz négyszáz esztendeig. Ebből még csak kétszáz év
telt el. Az obsitos ma is él a Török utca hét szám alatt. Aki
nem hiszi, nézze meg.