A manógyár
Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég
tündérszoknyakék.
-
Na, gyere - mondta Tupakka -, megmutatom.
Végigmentünk egy rőzsekerítéssel szegett
dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy
hatalmas fehércseresnyefa. A fehércseresnyefán
volt egy sárgarigófészek. Fehérre meszelt,
kétszárnyú léckapu nyílt a rőzsekerítésben.
Tupakka kinyitotta. A téglával átabotában
kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó
vaskos, sárgára festett falú ház felé. A
vastag falba épített erős ajtó barátságosan
hívogatott, de Tupakka továbbterelt a
gazdasági udvarra. Innen lehetett egy
falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a
padláson lesz - gondoltam -, és kopogtam
fölfelé Tupakka után.
Odafönn egy lelakatolt ajtó őrizte a vastag
falú ház padlását, vele szemben az istálló
tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy
előhalássza buggyos nadrágja valamelyik
rejtélyes zsebéből a tekintélyes lakatkulcsot.
De nem, a szénapadlás felé terelt.
Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az
istálló homlokfalánál Tupakka szétkotorta a
szénát.
Ott
volt.
Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen
tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek
benne, izmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny
pörgettyű, színes propellerek forogtak rajta,
sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek,
lendkerekek. Helyre kis masina volt.
-
Na, ez az - mondta Tupakka. - Ez a manógyár.
Már
éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor
csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a
gépezet végén egy ajtócska - olyanforma, mint
a kakukkos óráé -, és tömött aktatáskával a
hóna alatt kisétált rajta egy vigyori
manócska.
-
Buff-buff. Huhu - mondta, és gyors léptekkel
eltűnt egy rejtett szénaalagútban.
Azon tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy
ijesztgetett, amikor Tupakka újra megszólalt.
-
Ez azért van, mert süt a nap.
-
Mi van azért?
-
Hogy vigyori.
-
Mert ha nem süt?
-
Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben
mélabús manócskák születnek, viharban
mérgesek, szélben érdesek, zivatarban
kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson
bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg,
amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő,
rontó-bontók.
-
És mi lesz velük?
-
Mi lenne?! Szétszélednek a világban,
odaszegődnek egy-egy emberhez és
vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek,
kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek,
rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden
embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj
annak, akinek három rontó-bontója van.
Ijedten tekergettem a nyakam.
-
Nekem is van?
Tupakka göcögve nevetett.
-
Éppen négy.
Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán
nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy
Tupakka mondta volna, a manócskák, amint
átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok
lesznek.
Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra
a mérgeim, az érdeim, a mélabúim,
rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem
is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem
néha-néha? Milyen manóim lehetnek?
Na,
sebaj, gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De
akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül
álltam ott, térdig szénában. Visszakecmeregtem
a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn
a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem:
Ballabáre misszibán
acan kamurró allabána
aszisz szenajja obbali
papája és mamája
Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég
tündérszoknyakék.
Neked vajon milyen manód van?