ERBEN
|
|
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki nagyon szeretett vadászni az erdőben. Egyszer éppen szarvast űzött, messzire utána ment és eltévedt. A király egyes-egyedül volt, leszállt az este, így hát nagyon megörült, amikor egy tisztáson kunyhóra bukkant. Egy szénégető lakott abban a kunyhóban. A király megkérte, hogy vezesse őt ki az erdőből, gazdagon megfizet érte. Szívesen elvezetném - mondta a szénégető -, de látja, a feleségem éppen gyereket vár, nem hagyhatom magára. Meg aztán hova is menne éjnek idején? Feküdjön le a padláson a szénára, reggel majd elvezetem. Nem sokkal azután kisfia született a szénégetőnek. A király odafent feküdt a padláson, nem jött álom a szemére. Éjféltájban észrevette, hogy a lenti szobából fény szűrődik ki. Le is kukucskált a mennyezet egyik hasadékán, és ezt látta: a szénégető aludt, a felesége mintha ájultan feküdt volna, a csecsemő körül pedig három anyóka állt, mindegyiknek egy égő fáklya volt a kezében. Az első így szólt: - Tőlem azt kapja ez a fiú, hogy nagy veszedelmekbe fog kerülni. A második így szólt: - Tőlem meg azt kapja, hogy szerencsésen megbirkózik mindennel, és sokáig fog élni. A harmadik így szólt: - Tőlem pedig azt kapja, hogy királylány lesz a felesége, az a kislány, aki ma született, és akinek az apja odafent hever a szénán. Ezzel az anyókák eloltották a gyertyájukat, és újra csend lett. Tündérek voltak mind a hárman. A király úgy érezte, mintha tőrt forgatnának a szívében. Egész éjjel nem bírt aludni; azon törte a fejét, mit s hogyan kéne tennie, hogy ne történjék meg, amit hallott. Virradatkor a gyerek sírni kezdett. A szénégető felkelt, s látja, hogy közben a felesége örökre lehunyta a szemét. - Ó, te szegény kis árvám! - siránkozott. - Mármost mihez fogok veled? - Add nekem a gyereket - mondta a király -, én majd gondját viselem, és jó dolga lesz nálam; neked pedig annyi pénzt adok, hogy holtod napjáig nem kell többé szenet égetned. A szénégetőnek tetszett az ajánlat, és a király megígérte, hogy elküld a gyerekért. Amikor hazaért a kastélyába, nagy örömmel újságolták neki, hogy ekkor és ekkor éjszaka kislánya született. Éppen azt az éjszakát mondták, amikor a három tündért látta. A királynak elborult az arca, odahívta egy szolgáját, és azt mondta neki: - Elmégy ide meg ide az erdőbe, ott lakik a kunyhóban egy szénégető; odaadod neki ezt a pénzt, kapsz tőle egy kisgyereket. A gyereket magadhoz veszed, útközben aztán vízbe fojtod. Ha pedig nem fojtod vízbe, téged dugunk a víz alá! A szolga el is ment, kosárba rakta a csecsemőt, és amikor egy mély és széles folyó hídjára ért, kosarastul beledobta a vízbe. - Jó éjszakát, kéretlen vőmuram! - mondta a király, amikor a szolga elmesélte, hogy mi történt. A király azt hitte, hogy a csecsemő megfulladt, de az nem fulladt meg: úszott a vízen ringatózva, mintha bölcső volna ez a kosár, s aludt édesdeden, mintha dajkálná a víz; így ért el egy halászember kunyhójához. A halász kint ült a parton, a hálóját foltozgatta. Egyszer csak meglátja, hogy úszik valami a folyón: beugrik a ladikjába, gyorsan odaevez, és ki is húzza a vízből a kosarat a csecsemővel. Aztán odavitte a feleségéhez, és azt mondta: - Mindig fiúgyereket akartál, hát most itt van: a víz hozta. A halász felesége nagyon megörült, és felnevelte a kisfiút, mintha sajátja lett volna. Elnevezték Folyófinak, mert a folyón került hozzájuk. Teltek-múltak az évek, és a kisfiú szép szál legénnyé serdült, messze földön nem akadt párja. Egy nyáron úgy esett, hogy arra lovagolt a király, egyes-egyedül. Rekkenő hőség volt, a király inni kívánt, és betért a halászhoz, hogy egy kis friss vizet kérjen. Amikor Folyófi odaadta a vizet, a király ránézett és meghökkent. - Ez aztán a derék legény, te halász! - mondta. - A te fiad? - Az enyém is, meg nem is - felelte a halász. - Éppen húsz éve úszott ide a folyón egy kosárban, akkor még aprócska csecsemő volt, és mi felneveltük. A királynak elborult a tekintete, ő maga pedig fehér lett, mint a fal; mindjárt tudta, hogy ez az a gyerek, akit vízbe akart fojtatni. De csakhamar összeszedte magát, leugrott a lováról, és azt mondta: - Futárt kéne küldenem a királyi kastélyba, és nincs velem senki; elvihetné ez a legény az üzenetemet? - Ha királyi felséged parancsolja, a fiú máris indul - mondta a halász. A király leült, és ezt a levelet írta a királynénak: “Ezt a legényt, aki a levelemet viszi, nyomban vágasd le karddal; nagy ellenségem ez énnekem. Mire hazaérek, meglegyen. Ez az én királyi akaratom.” Azután összehajtogatta az írást, és lepecsételte a gyűrűjével. Folyófi mindjárt fogta a levelet, és útra kelt. Egy nagy erdőn kellett átvágnia, s mielőtt még észbe kapott volna, letért az útról és eltévedt. Azután csak kóborolt a bozótban, végül ráesteledett. Akkor elébe toppant egy öreg anyóka: - Hova-merre, Folyófi? - Levelet viszek a királyi kastélyba és eltévedtem. Nem mondaná meg, anyókám, hogy melyik a jó út? - Ma már úgysem érsz oda, sötét van - mondta az öregasszony -, maradj nálam éjszakára: nem idegenbe hívlak, hisz keresztanyád vagyok. A legény nem kérette magát, és alig mentek néhány lépést, szép kis házikó állt előttük, mintha a földből nőtt volna ki hirtelen. Éjszaka, amikor a fiú elaludt, az anyóka kihúzta zsebéből a levelet, és a helyébe másikat tett, amiben ilyen szavak álltak: “Ezt a legényt, aki a levelemet viszi, nyomban házasítsd össze a lányunkkal: jogos vőm ez énnekem. Mire hazaérek, meglegyen. Ez az én királyi akaratom.” Mikor a királyné elolvasta ezt a levelet, mindjárt kiadta a parancsot, hogy készüljenek a lakodalomra. Ő is meg a fiatal királykisasszony is nem győzött gyönyörködni a vőlegényben, annyira tetszett nekik, és Folyófi is meg volt elégedve királyi menyasszonyával. Néhány nap múlva hazajött a király, és amikor megtudta, hogy mi történt, borzasztóan megharagudott a feleségére, amiért ilyet tett. - De hiszen te magad parancsoltad, hogy házasítsam össze a lányunkkal, még mielőtt hazatérnél! - felelte a királyné, és odaadta a levelet. A király fogta, megnézte az írást, a pecsétet, a papirost - bizony hajszálig olyan volt minden, mint az övé. Aztán odahívatta a vejeurát, és kikérdezte, hogy merre járt. Folyófi elmesélte, hogy át akart vágni az erdőn, eltévedt, és éjszakára az öreg keresztanyjánál maradt. - És milyen volt az a vénasszony? - Ilyen meg ilyen. Ebből mindjárt tudta a király, hogy ugyanaz a vénasszony volt, aki húsz évvel azelőtt odaítélte a királykisasszonyt a szénégető fiának. Gondolkozott a király, gondolkozott, azután azt mondta: - Ami történt, azon már nem lehet segíteni: hanem azért mégse fogadlak ingyen vőmuramnak: csakis úgy tarthatod meg a lányomat, ha elhozol neki nászajándékba három arany hajszálat a Mindentudó Öregapó fejéről. Azt hitte a király, hogy így szabadul meg a legkönnyebben vejeurától, akit nem szívelhetett. Folyófi elbúcsúzott a feleségétől, és útnak indult - hová, merre? nem tudom; de hát akinek tündér a keresztanyja, az könnyen rátalál a jó útra. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön át, árkon-bokron keresztül, mígnem elérkezett a fekete tenger partjára. A vízen meglátott egy csónakot, abban ült egy révész. - Adjonisten, öreg révész! - Fogadjisten, vándorlegény! Hová-merre igyekszel? - Mindentudó Öregapóhoz, három arany hajszálért. - Hohó, ilyen utasra várok már régóta! Húsz esztendeje vagyok itt révész, és senki sem akar megszabadítani. Ha megígéred, hogy kitudod Mindentudó Öregapótól, mikor lesz vége a kínlódásomnak, akkor átviszlek. Folyófi megígérte, és a révész átvitte. Aztán egy nagy városhoz ért, szomorú város volt, omladoztak a falai. A város előtt egy öregemberrel találkozott, bot volt a kezében, alig bírt vánszorogni. - Adjonisten, öregapám! - Fogadjisten, szép fiacskám, hová-merre igyekszel? - Mindentudó Öregapóhoz, három arany hajszáláért. - Aj, aj, ilyen utast várok itt már régóta; oda is kell, hogy vigyelek egyenest a mi királyunkhoz. Amikor odaértek, azt mondta a király: - Hallom, elküldtek Mindentudó Öregapóhoz. Volt nekünk itt egy almafánk, fiatalító almát termett: aki egyet megevett, még ha fél lábbal a sírban volt is, nyomban megfiatalodott tőle, és olyan lett megint, mint ifjúkorában. De most már húsz esztendeje nem terem az a fa semmilyen gyümölcsöt. Ha megígéred, hogy kitudod Mindentudó Öregapótól, mit lehet itt tenni, akkor királyi módon megjutalmazlak. Folyófi megígérte, és a király nyájasan elbocsátotta. Aztán megint egy nagy városhoz ért, de az már félig romba dőlt. Nem messze a várostól egy fiú éppen sírt ásott a meghalt apjának, és a két orcáján szakadatlan peregtek a könnyek. - Adjonisten, bús sírásó! - köszöntötte Folyófi. - Fogadjisten, derék vándor! Hová-merre igyekszel? - Mindentudó Öregapóhoz megyek, három arany hajszáláért. - Mindentudó Öregapóhoz? Kár, hogy nem előbb jöttél! Ilyen utasra vár a mi királyunk már régóta: el kell, hogy vigyelek hozzá. Amikor odaértek, azt mondta a király: - Hallom, elküldtek Mindentudó Öregapóhoz. Volt itt nekünk egy kutunk, az élet vize fakadt belőle: ha abból ivott valaki, még ha a halálán volt is, nyomban meggyógyult tőle; aki pedig halott volt már, és meglocsolták azzal a vízzel, nyomban feléledt, és talpra állt. De most már húsz esztendeje elapadt a víz. Ha megígéred, hogy kitudod Mindentudó Öregapótól, mit lehet itt tenni, akkor én királyi ajándékot adok néked. Folyófi megígérte, és a király nyájasan elbocsátotta. Aztán sokáig ment-mendegélt egy fekete erdőn át, és az erdő közepén meglátott egy virághímes nagy zöld rétet, a réten egy aranykastélyt; ez volt a Mindentudó Öregapó kastélya, tündökölt, mint a parázs. Folyófi bement a kastélyba, de nem talált ott senkit, csak a sarokban egy öreganyót, üldögélve, fonogatva. - Isten hozott, Folyófi! - mondta az öregasszony. - Örülök, hogy újra látlak. - A keresztanyja volt, akinél megszállt éjszaka az erdőben, mikor a levelet vitte. - Mi szél fútt erre? - A király nem akar ingyen a vejének fogadni, és elküldött a Mindentudó Öregapó három arany hajszáláért. Az öregasszony elmosolyodott, és azt mondta: - Mindentudó Öregapó az én fiam, ő a ragyogó Nap; reggel kisfiú, délben meglett ember, este öregapó. Azt a három hajszálat pedig megszerzem én neked az ő arany fejéről, nemhiába vagyok a keresztanyád. Hanem így, ahogy vagy, fiacskám, nem maradhatsz itt! Mert az én fiam ugyan jótét lélek: de amikor este éhesen hazajön, könnyen megeshetik, hogy megsüt téged, és megesz vacsorára. Van itt egy üres dézsa, rád borítom. Folyófi megkérte, hogy kérdezze meg Mindentudó öregapótól azt a három dolgot, amire úgy ígérte útközben, hogy választ visz. - Megkérdezem - mondta az öregasszony -, te meg figyeld, hogy mit mond. Egyszerre csak odakint nagy szél kerekedett, és a nyugati ablakon berepült a szobába a Nap, egy aranyhajú vénember. - Ejnye, ejnye, emberszagot érzek! - mondta. - Kit bújtatsz itt, anyám? - Nappali csillagom, kit is bújtathatnék, hogy te meg ne lássad? Az a te bajod, hogy egész nap a világot járod, tele lesz az orrod emberszaggal; nem csoda, ha még este is érzed, amikor hazajössz! Az öregember nem szólt erre semmit, leült vacsorázni. Vacsora után az öreganyó ölébe hajtotta aranyhajú fejét és elszenderedett. Amikor az anyóka látta, hogy már alszik, kitépte egy arany hajszálát, és a földre dobta - úgy zengett, mint a megpendített húr. - Mit akarsz, anyám? - kérdezte az öreg. - Semmit, fiacskám, semmit; elszunnyadtam, és csuda egy álmot láttam. - Mit álmodtál? - Egy várost láttam álmomban, volt ott egy forrás, amiből az élet vize fakadt; ha valaki beteg volt, és ivott belőle, meggyógyult; ha pedig halott volt, és meglocsolták azzal a vízzel, feltámadt. De most már húsz esztendeje elapadt a forrás. Mit lehetne tenni, hogy újra meginduljon? - Semmi az: egy béka ül a kút mélyén, nem hagyja folyni a vizet; öljék meg a békát, tisztítsák ki a kutat, akkor úgy folyik majd a víz, mint hajdanában. Mikor az öreg megint elaludt, az anyóka kitépte még egy hajszálát, és ledobta a földre. - Mi az már megint, anyám? - Semmi, fiacskám, semmi! Elszunnyadtam, és megint olyan csudásat álmodtam. Egy várost láttam álmomban, volt ott egy almafa, fiatalító almát termett; aki öreg evett belőle, újra megfiatalodott. De most már húsz esztendeje nem terem az a fa semmilyen gyümölcsöt. Mit lehet tenni? - Semmi az: egy kígyó fekszik a fa alatt, kiszívja az erejét; öljék meg a kígyót, ültessék át az almafát, akkor úgy fog teremni, mint hajdanában. Aztán az öreg gyorsan elaludt megint, és az anyóka kitépte egy harmadik arany hajszálát is. - Ej, hát miért nem hagysz aludni, anyám? - mondta az öreg mérgesen, és fel akart kelni. - Feküdj, csak, fiacskám, feküdj, ne haragudjál, nem akartalak én felkelteni. De megint csak elszunnyadtam, és megint olyan csuda álmot láttam. Egy révészről álmodtam, aki a fekete tengeren evez, húsz esztendeje sínylődik ott, és senki se szabadítja meg. Mikor lesz vége a kínlódásának? - Buta ember, buta volt az anyja is! Nyomja valaki másnak a kezébe az evezőjét, ő meg ugorjon ki a partra, attól fogva az a másik lesz a révész. De most már hagyj nyugodni, korán kell útra kelnem, hogy fölszárítsam a királylány könnyeit, mert minden éjjel csak a férjét siratja, a szénégető fiát, akit a király elküldött három arany hajszálamért. Reggel felé megint nagy szél kerekedett odakint, és az anyóka ölében nem öregember ébredt, hanem egy szép aranyhajú gyermek, a Napocska; elbúcsúzott édesanyjától, és kiröpült a keleti ablakon. Az anyóka meg levette a dézsát Folyófiról, és így szólt hozzá: - Itt a három arany hajszál; azt is hallottad, mit mondott Mindentudó Öregapó erről a három hajszálról. Eredj isten hírével, engem többé nem látsz, nem lesz rám szükséged többé. Folyófi szépen megköszönte az öregasszony jóságát és elment. Amikor az első városhoz ért, a király megkérdezte, milyen hírt hoz magával. - Jót! - mondta Folyófi. - Tisztítsák ki a kutat, a forráson ülő békát öljék meg, és megint folyni fog a víz, mint hajdanában. Ezt a király mindjárt meg is parancsolta, és amikor látta, hogy bőven felbuzog a víz, tizenkét hattyúfehér paripát ajándékozott Folyófinak, meg annyi aranyat, ezüstöt és drágakövet, amennyit a paripák csak elbírtak. Amikor a második városhoz ért, ott is megkérdezte a király, hogy milyen hírt hoz magával. - Jót! - mondta Folyófi. - Ássák ki az almafát, találnak a gyökere alatt egy kígyót, azt öljék meg; aztán ültessék el megint a fát, és újra teremni fog, mint hajdanában. Ezt a király mindjárt meg is parancsolta, és az almafa éjjel virágba borult, mintha rózsákkal hintették volna be. Nagyon megörült ennek a király, és tizenkét hollófekete paripát ajándékozott Folyófinak, meg annyi kincset, amennyit a paripák csak elbírtak. Folyófi aztán továbbment, és amikor a fekete tengerhez ért, a révész megkérdezte tőle, sikerült-e kitudnia, hogy mikor szabadulhat. - Sikerült - felelte Folyófi - de előbb csak vigyél át, aztán majd megmondom. A révész vonakodott; de amikor látta, hogy hiába minden, átvitte a túlsó partra Folyófit meg a huszonnégy paripáját. - Majd ha megint átviszel valakit - mondta aztán Folyófi -, nyomd a kezébe az evezőt, te meg ugorj ki a partra, és attól fogva ő lesz révész helyetted. A király nem akart hinni a szemének, amikor Folyófi meghozta Mindentudó öregapó három arany hajszálát. A lánya pedig sírt, de nem keservében, hanem örömében, hogy hazajött a férje. - Hát ezeket a szép paripákat meg ezt a nagy kincset hol szerezted? - kérdezte a király. - Megszolgáltam érte - mondta Folyófi, és elmesélte, hogyan segítette hozzá azt a királyt a fiatalító almához, amitől az öregemberek megfiatalodnak, a másik királyt pedig az élet vizéhez, amitől a betegek meggyógyulnak, és a halottak feltámadnak. - Fiatalító almák! Élet vize! - suttogta utána a király. - Ha csak egy almát enném is, megfiatalodnék; s még ha meghalnék is, az a víz feltámasztana! Nyomban útra kelt, hogy megkeresse a fiatalító almákat meg az élet vizét, és azóta se tért vissza. Így lett a szénégető fiából a király vejeura, ahogy a tündér megjósolta, a király pedig - talán még ma is ott evez a fekete tengeren!
|