AZ ALMA.

Késõ õszre járt az idõ. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.

Nyúl futott át az erdõn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni ? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.

- Kárr - kár ! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyõfán ott üldögél a Varjú, és jóízûen nevet rajta.

- Hallod-e, Varjú koma ! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem az almát.

Varjú átrepült a fenyõrõl a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csõrébõl, le a földre.

- Köszönöm szépen, Varjú koma ! - kiáltottaa Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei ?! - szusszant egyet és elszaladt. - Hát ez meg miféle csoda ?

Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából

fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

- Állj meg, állj meg ! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat ?

- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

- Azonnal add vissza az almámat ! Én találtam rá !

Odarepült hozzájuk a Varjú is.

- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak !

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém !

Veszekedésük felverte az erdõ csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csõrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...

Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

- Mi történik itt ?! Mi ez a lárma ?!

Azt felelik neki a verekedõk:

- Medve, te vagy itt az erdõn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét,

aztán megkérdezte:

- Ki találta az almát ?

- Én ! - felelte a Nyúl.

De ki tépte le a fáról ?

- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.

- Jól van. De ki kapta el ?

- Én kaptam el ! - kiáltotta a Sündisznócska.

- Nos hát akkor - ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.

- De csak egy almánk van ! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.

- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:

- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe ?!

Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

- Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsõnek.

A másodikat a Varjúnak adta.

- Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot õ nyelte le.

- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.

- Ez a tiéd, Medve.

- Ugyan, miért ? - ámuldozott a Medve.

- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket !

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt,

mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.