Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
   Pici, a kétarasznyi kisfenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta,
hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!
   Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok:
az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.
Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
    - Hogy aludtál ? - kisöreg!
    - Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
   Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
    - Milyen nap van ma ? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
    - Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
    - Az meg micsoda ? - érdeklődött tovább.
    - Én sem tudom - felelte Sudár.
   A tisztás szélén  az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
    - Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.
   A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
      Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.     Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
   - Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.
   Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:
   - Most figyeljetek - ezek az emberek!
   És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt  is- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de
attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt  és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
   Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott  az
eszébe.
  A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan  a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán
szép éneket:
   - Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...