Katicabogár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két kedves, puha kéz. Egyiken sem volt gyűrű, hanem ráncok és törések voltak rajta, a munkának az aranynál is értékesebb jelei. Ez a két kéz most egy kerek kosarat fogott. Jól körültapogatta. Aztán letette a földre. Majd a kosár aljára tiszta, fehér papírost tett, a papírosra szőlőleveleket. Aztán a két áldott kéz szőlőfürtöket rakott a kosárba. Ó, milyen gondosan, vigyázva rakta egymásra, hogy egyetlen szem össze ne törjön a kívánatos, üde gyümölcsből. Hogy válogatta ki a javát, csak a javát tette a kosárba! Mosolygó piros és fehér fürtöket. S a kéz is szinte mosolygott, mert a kéznek szíve is volt – s ez a szív egy édesanya szíve volt. S az édesanya szőlőt csomagol, hogy elküldhesse kicsi fiának, aki most először van messze a háztól, mikor szüretelnek, mert városi iskolába jár, messze a falujától, messze a szőlőtermő domboktól, messze attól a két simogató anyai kéztől, amelyről beszélek. A két kéz még mindig válogat. – Ezt a szagos dinkát… ezt ő úgy szereti, no meg ezt az édes muskotályt… ez is a kedvence volt mindig. Ni, egy piros-pettyes katicabogárka van rajta! Már nyúlt is utána a jobb kéz, hogy leveszi a fürtről, de a bal kéz, amely kicsit közelebb van a szívhez, csak odasúg valamit a jobb kéznek, és a jobb kéz mosolyog, édesen, boldogan mosolyog, és rajta hagyja a katicabogárkát az édes muskotályfürtön. A kis bogár is mosolyog, tetszik neki a feladat, amit a két kéz által egy anyaszív rábízott. Ígéri, hogy el is végzi hűségesen, és bebújt a legnagyobb szem alá – aludni. Ki boldogabb ebben az egész nagyvárosban Ferikénél? Csomagot kapott otthonról. Szép, kerek kosarat, fehér, átlátszó csipkével letakarva. A csipkét rá is varrták a kosárra. Azt le kellett fejteni. Fejti is már Ferkó, s amint fejtegeti, eszébe jut, hogy ezeket az öltéseket az édesanyja keze varrta. Sorban, egymás után mindet. És ráteszi az arcát a kosárra. Oda, ahol az öltések vannak, és behunyja a szemét. És valósággal érzi a két puha kéz simogatását. Aztán csak kifejti az öltéseket. - Szőlő! Mennyi szőlő! S milyen gyönyörűek! A legszebbek, mind olyan fajta, amilyent szeretek! Édesanya válogatta, édesanya rakosgatta… - És Ferike érzi az édesanya szívének áldott melegét. Csak most érti meg igazán azt a néhány szép verssort, amit még tavaly tanult a falusi iskolában:
Ha szép gerezdet lát,
Azt is neked szánja.
Áldja meg az Isten,
Mikor nem is várja,
Mikor nem is látja…
Áldja meg az Isten…
És Ferike, amint így fohászkodik, lehunyt szeme előtt látja az édesanyja szelíden néző kék szemét is. És Ferike sírva fakad… mert igaz, hogy itt van ez a szép kosár szőlő – de nincs itt az édes… Mégiscsak nehéz messzi lenni tőle. Nagyon fáj a kicsi szíve, nagyon hull a könnye… De amint könnyein keresztül ránézett a szőlőfürtökre, hát a szagos dinka alól csak bújik ám ki a piros, pettyes katicabogárka… Pirosan, vidáman mosolyog Ferkóra. És megtelik derűvel az egész szoba… Ferkó szíve… ez az egész nagyvilág. Mert itt van egy katicabogárka. Egy élő kis jószág. Hazulról jött! Otthonról! Üzenetet hozott, mosolygást, békességet… Ó, csak tudta az a bal kéz, hogy mit súg a jobbnak! Tudta az édes anyai szív, hogy mi öröm a fiának!
Áldja meg az Isten,
Mikor nem is várja…