Kiscipó

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Szegények voltak , semmijük sem volt. Egyszer kéri az ember az asszonyt:
- Süss nekem anyjuk egy kiscipót, mert nagyon megéheztem!
- Ugyan miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen. Ej, Te anyjuk!
Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: Hátha kerül így egy kis liszt. Így is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát,
felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, megdagasztotta a kiscipót, kisütötte a kemencében.
Mikor kisült a kiscipó kitette az ablakba, hadd hűljön.
Addig míg hűl a cipó rágyújtok a pipámra anyjuk, ne korogjon annyira a gyomrom. - Csak pipázzék kend nyugodtan. Közben elunta magát a kiscipó, arra gondolt szétnéz a világban. Legurult az ablakból, s a padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarba, az udvaron túl a kapun, mindig messzebb, mindig messzebb. Gurult, gurult az úton, s szembe jött vele egy nyúl.
- Megeszlek, te kiscipó!
- Meg ne egyél , inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked.
A nyúl hegyezni kezdte a fülét, a kiscipó pedig rákezdte az énekét

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"

S már gurult is tovább. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna. Begurult a kiscipó az ösvényen az erdőbe, s szembe találkozott a farkassal. Ó milyen fenséges az illatod Te kiscipó, én most téged megeszlek! Ugyan ne egyél meg , inkább hallgasd meg először milyen szépet énekelek Neked, És már rá is kezdett.

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"

S mire a farkas elkaphatta volna, már csak hűlt helyét találta a kiscipónak. Így éhesen tovább ballagott a farkas. A kiscipó gurult tovább az erdőben, s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot. Hú, milyen finom illatot érzek, megeszlek téged
kiscipó, ne egyél meg tányértalpú, inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek Neked! S ezzel már rá is zendített, Miska Bá' pedig a fülét hegyezte:

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"

Mire nótája végére ért, úgy eltűnt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult, de egyszer csak szembe találkozott a rókával.
- Ej, milyen jóképű milyen pirospozsgás vagy!
Megeszlek téged Te kiscipó!- Ne egyél meg inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek Neked! Már rá is kezdett:

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"

Felséges ének!- szólt a róka- csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer, mert ez nagyon tetszett, én is szeretném megtanulni.
Nagyon jól esett a kiscipónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka koma orra hegyére, s újra kezdte az énekét:

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"

Abban a pillanatban a róka hamm! bekapta a kiscipót. Ha a kiscipó nem lett volna ilyen hiszékeny az én mesém is tovább tartott volna. Most már az erdőben róka énekli tovább a kiscipó énekét.

" Én vagyok a kiscipó, lisztből sütött nagyanyó,
engem nem esz meg senki, mert elgurulok, így ni!"