Panka és a tükörmanó

 

Kedves gyerekek. Ugye nem hallottatok még a bűvös tükörmanóról? Elmondom nektek, hogy ki ő.
Sajnos voltak olyan korszakok a Föld nevű bolygón, mikor világméretű háborúk dúltak, és olyankor sok ember szomorú lett. Éltek akkor hozzátok hasonló gyerekek is, akik még ezen sanyarú körülmények között is vágytak volna a mesére. Közülük néhánynak segített Arduk, a bűvös tükörmanó.

A pincében laktak legtöbbször Pankáék a szüleikkel a háború alatt. Odafönt a felszínen szép nagy házuk volt, szép bútorokkal. Azért kellett a pincét választaniuk olykor, mert ha bombatámadás jött, ott nagyobb biztonságban voltak.
- Anyu, fölmehetek a macimért?
- Miért Panka picim, csak nem ottfelejtetted a szobádban?
- A szekrényben játszottam vele. Félek, nehogy valami baja essen.
- Nem lesz baj drágaságom. Később felmehetsz érte. - alighogy kimondta ezt Panka anyukája, egy hatalmas durranást hallottak, megremegtek a pince falai, és porfelhő volt mindenütt. De nem történt velük semmi baj, mert a pince nagyon biztonságos hely volt számukra. Csupán egy tükör esett le a falról, és kettéhasadt.
- Jaj nekem. - hallotta Panka a mellette landolt tükröt megszólalni.
- Ki beszél?- kérdezte Panka.
- Emelj fel , majd meglátod.
- Panka odasétált a falhoz, és felemelt egy furcsán csillogó tükröt, ami kényelmesen elfért a kezében. Belenézett, de mindössze füstöt látott benne kavarogni.
- Nem látok semmit, szólt Panka.
- Pedig itt vagyok, csak hinni kell bennem és máris megjelenek. Te egyáltalán hiszel a mesékben?
- Szeretem a meséket.
- Az nem elég. Hinni is kell bennük, különben mit sem ér az egész. Nézz jó mélyen a tükörbe, itt vagyok.
Panka úgy tett, és máris látta kirajzolódni egy süveges emberke arcát.
- Na ugye, hogy itt vagyok.
- Igen, miért nem jössz ki a tükörből?
- Nem megy az olyan könnyen. Miért nem jössz te mindjárt be ide énhozzám?
- Nem tudnék. Különben sem ismerlek, anyukám szerint nem bízhatok meg az idegenekben.
- Na várj egy kicsit. Tedd rá a kezed a tükörre, és mondd ki azt, hogy jöjj el bűvös rét.
Alighogy kimondta ezt Panka, máris egy hatalmas rét közepén egy fa tövében ült egy törpe manó társaságában.
- Ha már így összehozott minket a sors, bemutatkozom. Arduk a tisztes nevem. Téged hogy hívnak?
- Panka vagyok, és 4 éves. Milyen szép itt minden! És máris letépett egy virágot maga mellől a fűből.
- Jaj, azt nem szabad, kiáltott fel jajongva Arduk. Az a király virága! Mindent letépett virágért 1 napot kell szolgálni a király udvarában. És a király azt szereti, ha előre dolgozunk a virágért, nem utólag.
- Én még nem tudok dolgozni, mondta Panka lebiggyesztett ajkakkal.
- Ha nem tudsz még most, az nem olyan nagy baj, de egy nappal mindenképpen adósa maradsz a királynak. Adósnak lenni márpedig nem jó dolog. Én is voltam egyszer adós, és meg is kellett fizetnem érte. Érdekes történet, kíváncsi vagy rá?
- Igen, meséld el!
- Még akkor történt, amikor nem tellett nagy házra, és egy fa odvában húzódtunk meg a kedvesemmel. Megjegyzem azóta is ott élünk.
- A kedvesed is olyan aranyos és pici, mint te vagy?
- Igen, de ne szakíts félbe, mert el fogom felejteni, hogy hol folytassam a történetet. Na szóval, kivirradt egy szép reggelen, és én ahogy szokás, elmentem eleséget gyűjteni a családnak, mert bizony akkor volt két pici gyerekem, akik ha tudni akarod természetesen még nálam is picibbek voltak és aranyosak is. Elmentem az erdő szélére is, de valahogy nem sikerült találnom semmit, még gombát sem, mert nem volt eső már sokadik napja. A gomba pedig az eső noszogatása nélkül nem növöget se hogysem. Akkor aztán megláttam, hogy az erdő melletti tisztáson a király az egész udvar társaságában sütkérezik a napon. Jajj de irigyeltem őket. Gondoltam biztosan teli van a hasuk, és csak úgy jó dolgukban nem tudnak mit tenni, hát süttetik magukat. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy megkérem a királyt, adjon egy kis eleséget a családomnak, mert nem mehetek haza mégsem üres kézzel. Odamentem hát az őrökhöz, és bebocsájtást kértem a király napozóhelyére, elmondtam a bebocsátáskérésem okát is.
- Mit képzelsz, ki vagy te, hogy a királyt akarod látni? - kérdezte az egyik.
- Kérem alássan, nem zavarnám én őt, de a szakácstól hiába kérnék eleséget, mert annak meg a királyt kellene megkérdeznie. A szakácsot meg ugye nem ismerem, még sem mehetek oda hozzá.

- Tényleg? És honnan veszed, hogy a királyt megkérdezheted?
- Kérem szépen az erdő ami itt van mellettünk, a családom kezében van már több, mint ezer esztendeje. És én becsületesen fizetem is érte az adót a királynak. Már csak nem sajnálna pár falatot egy ilyen becsületes alattvalótól, mint amilyen én vagyok.
- Márpedig akkor sem viszlek a király elé, punktum. Fordulj meg, és menj a dolgodra.
Törtem a fejem, hogyan juthatnék mégis a király elejébe? Leültem hát egy kicsit odébb a fűben, és töprengtem nagy szorgalmasan. Egyszer aztán látom, hogy egy virág hajladozik mellettem. De hát a virágok nem szoktak csak úgy hajolgatni, megnéztem hát, mi történik valójában? Megfogtam a virág szárát, kicsit félrehajtottam, és megláttam, hogy egy vakond éppen a virág alatt dugta ki a fejét a földből. Igen ám, de emiatt a virág gyökerestől kijött, és a kezemben maradt. Aki nem szemlélte közelről az esetet, azt hihette, hogy én téptem ki a virágot. Nem volt szerencsém, mert az őrök meglátták, hogy kezemben a növény , rám is szóltak.
- Mit képzelsz, ki vagy te? – kiáltotta az egyik.
- Nem tudtad, hogy a fenséges úr engedélye nélkül innen virágot kitépni tilos? Viszünk is az elejébe.

Nem tartott hát soká, és a királyt megnézhettem közelebbről is. Mondanom sem kell, hogy nagyon mérges volt.
- Hát bántott téged talán az a virág, hogy kitépted a földből? Mondj egy jó indokot, amiért kitépted, különben menten megfizetsz. – mondta a király.
Nem mondhattam el, hogy a vakond koma miatt jött ki a virág a földből, mert hát ő sem látta a föld alól, hogy éppen hol fogja kidugni a fejét. Az meg hát köztudott, hogy a vakond amúgy sem egy éleslátású fajta. Így hát azt mondtam, hogy megtetszett a virág, és haza akartam vinni a kedvesemnek és a gyerekeknek. Ekkor a király elkezdett faggatózni a családomról. Én meséltem neki róluk, és egyúttal éltem a lehetőséggel, és elmondtam, hogy most odahaza mindenkinek üres a hasa, és ha netán volna valami harapni való, azt bizony megköszönném.
A királynak , akit most már nem titok, úgy is hívtak, hogy fenséges úr, voltak gyermekei, és megenyhülten mondotta:
- Hát jó. Mivel még új az a rendelet, hogy nem szabad virágot kitépni, te bizonyára azt sem tudod, hogy ezért egy egész nap munkával kell fizetned. Azt parancsolom hát, hogy holnap jelenj meg nálam a vár udvarában, és jelentkezz a kertésznél. Ő majd megtanít téged virágot ültetni. Hozd el a gyermekeidet is, hadd játszanak az enyéimmel, amíg te dolgozol. Ott majd adunk nekik enni is, meg inni is. Most pedig eredj, a szakácstól kérjél ennivalót, adni fog neked.
Boldogan mentem haza tömött zsákkal a hátamon, mert tudtam, hogy a mai és a holnapi napon már nem kell elemózsia után kutatnom. Másnap a gyerekek nagyon élvezték a játékot a többi gyerek társaságában, és innentől kezdve az én életem is megváltozott, de hát az egy másik történet. Tetszett a történet Panka?
- Én is szívesen megismerném a királyt. Hogy néz ki?
- Ha legközelebb itt jársz, majd bemutatlak neki.
Pankának nem volt ideje többet szólni, mert Arduk, a tükörmanó elhúzta kezét az arca előtt, és álmot bocsájtott rá.
- Ébredj Panka! – rázta fel anyukája a pince sarkában alvó kislányt. Most már felmehetünk a macidért. Pankáék aznap este fent aludhattak a szép nagy tágas házban, mert a szirénák nem parancsolták le őket a pincébe. A kislány becses tárgyai a polcon pedig eggyel többen lettek. Egy tükördarab került fel a többi közé a polcra. Méltán megérdemelte ugyanis, hogy Panka kedvence legyen.