A csengőhangú királylány
Írta: Molnár Imola,
illusztrálta: Liviu Boar
|
|
Egyszer volt, hol nem volt, réten innen, dombon túl, a vaskaputól bocskornyira, a köves úttól lábnyomnyira volt Jégcsap király birodalma. Annak a kellős közepében, a fehér galléros gyilkosgalóca tövében egy barlang tátongott. Falai mészkőből voltak, melyeket puha moha takart be, és csak itt-ott villant meg a napfényben néhány szikladarabocska. Senki sem sejtette, mi lehet a barlang mélyén, pedig ott díszelgett Jégcsap király palotája. Ám nem volt cifra palota, az ablaka sem volt zöldre festve, de még tubarózsa sem volt a párkányon. Jégvirág? No, abból jó sok volt. A bejáratot jégoszlopok díszítették, a szobákban jégvirágos padló volt, a mennyezetet pedig ezer meg ezer csilingelő, csengő-bongó jégcsap borította. Ebben a palotában lakott a király meg a királyné és a csengőhangú leányuk. A leány mindennap kisétált a palota mellé, a hidegvizű tó szélére. A tóban rézszínű halacskák, vak lazacok laktak. Szemük nem volt, de fülük annyi, ahány pikkely a hátukon. A királylány mindennap a halacskákkal játszadozott. Ha dalolni kezdett, a jégcsapok csilingeltek, a vak lazacok pedig táncra perdültek. Olyan muzsika fakadt a lyukból, hogy egészen a vaskapuig elhallatszott. |
|
|
|
|
A réten innen, dombon túl, Vaskaputól bocskornyira, Köves úttól lábnyomnyira, A gyilkosgalóca tövében, Egy barlangnak közepében, Jégvirágos palotában, Hidegvizű tavacskában, Hat vak lazac táncra perdül, Ici-pici jégcsap csendül. Akármibe fogadom, Magam meg nem mutatom!
|
|
 |
|
|
A réten innen, dombon túl, Vaskaputól bocskornyira, Köves úttól lábnyomnyira, A gyilkosgalóca... Még jóformán el sem kezdett dalolni, amikor a köves úttól lábnyomnyira förtelmes dübörgés, patacsattogás zavarta meg a vak lazacok és a királylány játékát. Egy sereg katona poroszkált tüzes paripán. De a csengő-bongó dal őket is a barlang szélére csábította. A katonák fűt-fát felkutattak, még a gyilkosgalóca fehér gallérja alá is belestek, mégsem találták a hang gazdáját. - Bújj elő, bújj elő, te csengőhangú, madárfüttyű akárki! –csalogatták a katonák a királylányt. De a lány nem akart előbújni a palotájából:
|
|
 |
|
|
Ekkor a katonák a barlangnyilás mellé telepedtek, és lett ott ám dinom-dánom! Három nap és három éjjel mulattak. Ettek-ittek, ugrándoztak, bukfenceztek, cigánykereket vetettek, s a korsójukat, kannájukat, késüket és villájukat, sisakjukat, páncéljukat, elmirzselt-morzsált elemózsiájukat, mind a lyukba vetették. Nem is gondoltak arra, hogy milyen nagy kárt tettek, hisz a sok lim-lom teljesen ellepte a hidegvizű tavat. Sírt a királylány, zokogtak a halak, bánkódott a hidegvizű tó, és éktelen haragra gerjedt a birodalom királya: |
|
- Ettetek-ittatok, mulattatok, A sok lim-lomra nem vigyáztatok! A kis tavamat beszennyeztétek, A palotámat tönkretettétek. A heje-hujából most már elég, Szikrázik a szemem, a dühtől ég!
|
|
|
|
Ám hiába keresték, kutatták, mégsem találták a csengő hang gazdáját, csak bedobigáltak mindenféle kacatot a barlangba. Addig-addig hajigálták, míg a palotát a sok lim-lom teljesen be nem fedte. A jégoszlopok, a jégvirágpadló és a jégcsapok megfakultak, a vak lazacok megbetegedtek. A királylány bánatában a szobájába zárkózott, és a könnyeit hullatta. Az édesanyja hiába vígasztalta, nem tudott enyhíteni a csengőhangú leánya bánatán. A király szeme pedig hol a dühtöl szikrázott, hol pedig a könnyeitől csillogott. Kiment a hidegvizű tó szélére, és torka szakadtából kiáltani kezdett, de a sok kacat miatt csak egy hangfoszlány szivárgott a felszínre: |
|
-A réten innen, dombon túl, Vaskaputól bocskornyira, Köves úttól lábnyomnyira, A gyilkosgalóca tövében, Egy barlangnak közepében, Megfulladunk a szemétben. Kistavamat beszennyezték, Palotámat tönkretették. Annak adom leányomat, És fele királyságomat, Ki jégcsapomat megtisztítja, Halaimat meggyógyítja.
|
 |
|
|
Futott a hír, szaladt, akár a pejló, mígnem egy szegény legény fülébe nem jutott. No, azóta a szegény legénynek se éjjele se nappala. Folyton odavágyott a muzsikáló palotába. Mit gondolt, mit nem magában, egy szép napon tarisznyájába elemózsiát pakolt, s elindult megkeresni a a barlang mélyén levő palotát. Ment, mendegélt a szegény legény réten, dombon, erdőn keresztül, míg eltévedt. Egy tarló mellett vezetett az útja, ahol éppen egy kévekötő kötelet tekergetett. - Mi járatban errefele, te szegénylegény? – kérdezte a Kévekötő. - Hej, merre van a gyalogút, A réten innen, dombon túl, Vaskaputól bocskornyira, Köves úttól lábnyomnyira? A barlang mélyét keresem, Hogy a király lányát elvegyem. – így a szegény legény. - Hej, kedves barátom, én tudom ám, merre van az a palota. A gyilkos galóca töve mellett, a barlang mélyén. No, de kéz kezet mos. Ha megjavítod a kévekötőgépet, segítek neked eljutni oda. – felelte a Kévekötő. A szegény legény ráállt a vásárra. |
|
|
 |
- Ki az? Ki háborgat otthonomban? – szólt ki csípős hangján az öntőmester, és megpattintotta az ajtót. - Kedves Öntőmester, bántani én nem akarlak, csak hajlékot keresek a fejem fölé. Meg aztán egy kis falnivaló sem volna rossz az éhes gyomromnak. – mondta alázatosan a szegény legény. - Hát nem bánom, ha holnaputánig megöntesz ezer vasüstöt, itt alhatsz az otthonomban. – így az Öntőmester. - Itt a kezem, nem disznóláb! – és bedugta a kezét a résen a szegény legény. Az Öntőmester beengedte a szegény legényt, jót vacsoráztak, aztán nyugovóra tértek. Másnap reggel hajnalban kelt a szegény legény, jó nagy tüzet rakott, megolvasztotta, majd keverte a vasat reggeltől estig, míg el nem készült az ezer vasüst. Ekkor az üstöket egymásra rakta, s lett ebből egy akkora vashegy, hogy még az ég madarai is csodálkozva nézték. Az Öntőmester így szólt a szegény legényhez: - Ígéreted betartottad, az ezer üstöt megöntötted, nesze neked is egy üst. – evvel odanyomott a kezébe egy jó nagy vasüstöt.
|
|
A szegény legény megköszönte az ajándékot, és útnak indult. Innen már csak egyenesen előre kellett mennie. Hamarosan a fehér galléros gyilkosgalóca tövéhez érkezett, de a barlangnak hűlt helyét lelte. Nem volt itt se lyuk, se moha, se napfény. De volt helyette rozsdás sisak, kanál, villa, elnyűtt bakancs. A szegény legény elővette vasüstjét, és elkezdte beleszedegetni az eldobott kacatot. Hét nap és hét éjjel dolgozott, de bizony meg nem látszott a munkája. Hej, a nyolcadik napon a szegény legény csüggedten telepedett egy tölgyfa árnyékába, és már-már azon gondolkozott, hogy hadd vesszen a muzsikáló palota, amikor megszólalt a tölgyfán ülő bagoly: - Uhum-buhum, el ne menj, Sok kicsi sokra megy, Mi vasüstödet megrakjuk. Szemétdombra elvisszük.
|
 |
 |
A szegény legénynek a földbe gyökerezett a lába, úgy megijedt a furcsa hangtól, de még arra sem volt ideje, hogy magához térjen, a bagoly máris hívta a verebet, a veréb hívta a vérebet, a véreb hívta az egeret, az egér hívta a pelét, a pele hívta a békát, a béka hívta a bikát. Az állatok azonnal munkához láttak. Az egér, a pele és a béka a lim-lomot kapkodta. A szegény legény, a véreb meg a bika a teli vasüstöt tolta. A bagoly meg a veréb a barlang mélyéről hozta fel a kacatot. Így ment a munka pirkadattól alkonyatig, mindennap. |
|
|
|
|
- Halastóban tiszta víz, Hat vak lazac nagyot néz. Ripem-ropom a táncot, Te legyél ma a párom.
|
|
 |
 |
Ákom-bákom, gyere elő párom! De erre már az öreg király, a királyné és a palota népe is kiszaladt, örömükben táncolni kezdtek. A szegény legény délceg daliaként állt, de egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján. Életében nem hallott ennél szebb muzsikát, és még soha nem látott ennél szebb királylányt. Mégis összeszedte maradék erejét, odalépett az öreg királyhoz, és ezt mondta: - Halastódba vizet hoztam, Lazacodat orvosoltam, Jégcsapjaid csengnek-bongnak, Add hozzám a leányodat! Az öreg király megveregette a szegény legény vállát, majd így szólt: - Kedves öcsém, ezután te vagy ura palotámnak, íme itt a lányom keze, jégcsapcsengő csilingeljen! A szegény legény és a csengőhangú királylány akkora lakodalmat csaptak, hogy réten, dombon túlra, a vaskapui bocskornyomtól egészen a köves úti lábnyomig elhallatszott. Még ma is élnek, ha meg nem haltak...
|