A ló meséje

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt, volt egyszer egy ló.

Kiscsikó korában vígan nyargalászott anyja mellett a réten. Félesztendős korában szélhámos ló lett, szélső hámot kötöttek a szekérhez, úgy futhatott az igavonó lovak mellett.
Paripa korában büszkén lépdelt. Vígan nyargalt erdőn, mezőn. Hátaslóként vitte a gazdáját egyik legelőről a másikra, így segítette a munkájában a pásztort. Éppen akkor, amikor még büszke paripa volt, akkor találkozott egy szamárral. Ez a szamár sóval telt zsákot cipelt a hátán.
−Hallod-e, te kényes paripa segíts vinni egy keveset a terhemből! − kérlelte a szamár.
−Nem segíthetek biza’, mert igen sietek! −válaszolta gőgösen a ló. - Vigye mindenki a maga terhét! − ezzel elvágtatott, ott hagyta a szamarat az úton.
Telt, múlt az idő, a ló is megöregedett. Vénségére sem lett gebe, jól tartotta a gazdája szénával, zabbal. Az öreg ló szekeret húzott, hordta a termést a szántóföldről a magtárba.
Jól megrakták kukoricával a kocsiderékot, tetejére még a tököt is felrakták, ami a kukorica között termett.
Nekifeszült az öreg ló, egyenes úton még el is húzta a nehéz fogatot, de bizony az emelkedőn felfelé már rogyadozott mind a négy lába az erőlködéstől.
−Látom nehéz a terhed! Erőd is fogytán! - szólt az út mentén legelésző öreg szamár.
−Tán, ha melléd befognának, ketten még felhúznánk a dombtetejére ezt a rakományt!
Úgyis lett, a gazda befogta az öreg ló mellé a szamarat. Fel is jutottak szépen a terhükkel a kaptatón.
− Segítettél nekem, pedig én nem is kértem! Amikor te kértél én meg nem segítettem! − emlékezett vissza a ló.
− Úgy bizony! −válaszolta a szamár, és szabadulva a kötőhámból elindult újra valami jó tüskés bokrot keresni, amit lelegelhet.
−Köszönöm! - mondta volna neki a ló, de a szamár nem várta meg, amíg kimondja.

Te kicsi olvasóm, segítettél-e volna a szamár helyében?
Szamár volt-e a csacsi, hogy ő segített?