A nap meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt és van az égen egy Nap. Látta a Nap, hogy felhőtündérek kergetőznek a Föld körül. Erősebben küldte a Föld bolygó felé a sugarait, hogy a felhőcske tündérek el ne tévedjenek.
Suhant a kék égbolton a fehér kíváncsiság-tündér, a lila szépség-tündér, a sárga irigység-felhő, szürke bánat-felhő. Legmagasabban a fehér felhőcske szállt.
Alatta suhant a lila szépség. Körülöttük ólálkodott az irigység. Alacsonyan gomolygott a bánat szürkén, szomorúan. Versenyeztek, hogy ki tud legmagasabbra, leggyorsabban repülni.
Állt egy kislány a réten és nézte a felhő-tündéreket. Látta milyen gyors és ügyes a fehér kíváncsiság-tündér, észrevette milyen formás és változékony a lila szépség-tündér. Megdobogtatta a szívét az izgalom, amikor felfedezte körülöttük a sárga irigység-tündért.
−Jaj, mindjárt közéjük keveredik! − kiáltott fel a jó kislány, aki sosem volt irigy senkire és semmire.
Az őzikék a bokrok rejtekében megálltak, titokban ők is az eget nézték, mintha azzal, hogy a szemükkel kísérik a felhő-tündérek útját az égen, segítettek volna a leánykának.
−Ó, mindent eltakar a szürke bánat felhő-tündér! − szomorkodott a kisleány.
Ettől még jobb erőre kapott a bánat felhő-tündér, még jobban el tudta takarni a fehér és lila színben pompázó társait.
A rekettyésben az őzikék is szomorúan hajtották le a fejüket.
Egyszer csak felderült a kislány arca, mert eszébe jutott, van neki felhőradírja. Éppen most kapta a nagymamájától, hogy leradírozza a kék égről a nehéz, szürke és fekete felhőket.
- Várjatok, máris segítek! − szólt a kislány, a sárga és szürke gomolyból itt-ott kilátszó fehér és lila színű felhő-tündéreknek.
Felemelte a kezét és gyengéden radírozni kezdte a rakoncátlan felhő-tündéreket. Az irigység-tündér teljesen elhalványult, már nem fojtogatta a kíváncsiság-tündért. A szomorúság-tündér nehezen oszladozott, de a kislány olyan ügyesen radírozgatta belőle a feketeséget, hogy abból a felhőből is csak a fehér maradt.
Az őzikék, nagyot sóhajtottak és újra futásnak eredtek az erdő sűrűjében, vidáman szaladtak a fák között.
A fehér fátyolfelhőn, a lila derengésen átsütött a Nap. Sugarai megtörtek a felhő-tündérek örömkönnycseppjein. Minden szín felragyogott: a kék, a piros, a sárga, a zöld, mind-mind ott pompázott az égen híd formában a felhő-tündérek között.
Még a Nap is elmosolyodott az égen, amikor látta a szivárványhídon, hogy milyen boldogan mennek haza a felhő-tündérek titkos lakhelyükbe, egyik a tengerbe, másik egy nagy tóba.
A jókislány elrejtette a zsebébe a felhőradírt, futott a türelmesen várakozó kutyájával játszani.

Mit gondolsz kedves olvasóm, tudott vigyázni a kislány a felhő-radírjára? Megvan még neki, hogy máskor is leradírozhassa az irigységet meg a szomorúságot az égről?
Voltál már szomorú? Ki vigasztalt meg? Hogyan oszlatta el a bánat felhő-tündért körülötted?
Van-e neked radírod?