Hogyan született az északi fény?

 (Észt népmese)

Élt egyszer egy földesúr, aki a leghidegebb téli időben is minden csütörtökön este elment hazulról, s csak hajnalban tért vissza. Az uraság szigorúan megtiltotta, hogy bárki elkísérje útjára. Maga fogta be a lovat, és még a lószerszámot sem mutatta meg senkinek. Az egyik istállófiú azonban elhatározta, hogy kitudja az úr titkát. Egyik csütörtök este belopódzott az istállóba, s behúzódott az egyik sötét sarokba. Nem kellett sokáig várnia. Egyszerre megvilágosodott a nagy istálló, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna meg, s belépett az úr. Kihúzta a szánját, amely úgy ragyogott, mintha aranyból lett volna. Míg az úr befogta a lovat, a fiú bebújt a szán alá, és jól megkapaszkodott. Gazdája közben takarót terített a lóra meg a szánra, nehogy a szokatlan fényesség feltűnjön a cselédségnek. Azután az uraság felült a szánra, s nagy sebesen elindultak - egyenesen észak felé. Egyszercsak eltűnt a takaró a szánról meg a lóról, s úgy ragyogott minden, mintha égne. Hirtelen mindenfelől urak és asszonyságok vágtattak elő fénylő fogatokon nagy csengés-bongás közben. Versenyt hajtottak egymással, mintha ezer rubelekbe fogadtak volna. Ekkor vette csak észre a fiú, hogy az úr a felhők fölé vitte, s a felhők nagy, csendes tavakként úsztak alattuk. Kis idő múlva megfogyatkoztak a szánok, s gazdája így szólt a szomszéd úrhoz: - Testvér, ha a többi északi fény hazament, menjünk mi is! - Az úr és a szolga repültek hazafelé a szánon. Másnap azt beszélték az uradalmi emberek, hogy soha életünkben nem látták így villogni az északi fényt, mint a múlt éjszaka. A szolga azonban úgy tett, mint aki semmit nem tud. Nem beszélt senkinek az éjjeli útról. Úgy hírlik, csak az unokájának mesélte el öreg korában, s annak a szájából terjedt el az eset. De mind a mai napig vannak még, akik északi fényként járják az égboltot, s ha télvíz idején azt látod, hogy nagyon villog az északi fény, akkor szánverseny zajlik az égben