Tizenhatodik fejezet

Misi Mókus lépésről lépésre megtartotta Apa-pirra-soka-tir utasításait, hogy elérje az örökké termő fát.

Nem is érte sem a földön, sem a fán semmi bökkenő-zökkenő. Ám arra nem számított, hogy egyszerre csak irdatlan nagy vizet pillant meg útjában.

A lépést a víz színén is ki lehet számítani - törte a fejét Misi -, de hogyan maradjon a víz színén, ha nekivág?

Hasztalan járt té és tova a parton. Hohó! Mégse!

Egy helyütt, a parti gyökerekhez hurkolva kicsi sajka ringott a hullámokon. Nyilván gazdátlan lehetett. Misi bizony nem sokáig tépelődött, egy perc alatt elkötötte a sajkát, s máris ott úszott a vízen. Most már az evezőcsapásokat számlálhatta lépésnek.

- Ötszázötvenötezer-százötvenegy-kettő-három!

A bölcs nem tévedett. Misi Mókusnak a nagy vízen át éppen kijött a lépése. A part közelében kellett megtalálnia az örökké termő fát. És csakugyan! Alig tekingetett körül, észrevett egy gyönyörű ligetet kicsikét lejjebb a víz partján, és a ligetben sohasem látott szépségű fákat.

Uzsgyé! Már kötötte is ki sajkáját, ugrott ki belőle, és törtetett lelkendezve a liget belsejébe.

Nos, a kellős közepén, a liget összes fáinál sudárabb, terebélyesebb fa előtt bámult csak el igazán Misi Mókus. A fa egyik ága teli volt virággal, a másikon éppen érett a gyümölcs, a harmadikról pedig már potyogott alá a gyönyörű pázsitra.

- Ez az örökké termő fa! - ujjongott Misi Mókus. - Mégiscsak eljutottam ide.

Itt aztán arany az élet! Nem kell fáradnia a mókusnak a magszedéssel, gyűjtögetéssel, az elrakással télire. Csak hancúrozik, játszik a fán vagy a fa alatt vígan, szabadon, gondtalanul, dologtalanul a mókus.

Hohó! De van-e itt egyáltalán mókus?

Ebben a pillanatban Misi Mókus szeme odatévedt a pázsitra, ahol egyre-másra pottyant le az érett gyümölcs a fáról.

- Micsoda furcsa alakok hevernek ott a pázsiton elnyúlva? - nézett körül Misi Mókus.

Nagyon ismerősek, mégis oly idegenek. Bundájuk vörös, farkuk bozontos, fülük hegyes és bojtos végű, akárcsak minden mókusé. Ámde a testi méretük és formájuk? Az megszégyenítené a legkövérebb hízó sertést is.

- Tán csak nem mókusfajta az a pár püffedt hólyag itt? - töprengett Misi.

Erre az egyik heverő alak kissé hegyezni kezdte a fülét, és ezt szuszogta nagy nehezen:

- Micsoda idegen és mégis ismerős hangot hallottam?

Misi ekkor odaugrott a kövér mókus elé, és bemutatkozott:

- Misi Mókus vagyok. Távoli rokon. Szabad-e becses körükbe tolakodnom?

- Suta a nevem! - mutatkozott be a kövér mókus Misinek.

Misi, mókusszokás szerint, élénk ugrabugrálásban fejezte ki az ismerkedés feletti örömét, mire Suta kissé lekicsinylőleg rászólt:

- Mit ugrálsz? Még kifulladsz! Feküdj inkább le!

- Mitől fulladnék ki? Rajtam nincsen akkora háj, mint rajtad - jegyezte meg Misi.

Mire Suta nem sértődött meg, inkább méltatlankodva tanácsolta Misinek:

- Hát egyél, hogy legyen hájad!

- Hohó! - felelte Misi. - Akkorára puffadni aztán nincs kedvem, mint te.

Míg ez a szóváltás lezajlott, a közelből egy másik elhízott mókus került elő, aztán egy harmadik. Ez volt köztük a legkövérebb.

- Nem fárad el a szátok a jártatásban? Inkább együnk - javasolta nagy szuszogva.

A legkövérebb mókus pedig aztán Misire emelte pisla szemét, és érdeklődött tőle:

- Te hogyan vagy az étvággyal, kicsi, vézna jövevény?

- Hogyan? A kutyafátokat is! - rikkantott Misi. - Hát én bizony a nagy úttól olyan éhes vagyok, hogy a fenőkövet is megenném.

- Jaj! Be boldog vagy! - sóhajtották karban a kövérek. - És nem veted rá magad a harapnivalóra? Mit vársz?

- Az én hazámbeli mókusok között illetlenségnek tartják, ha a vendég kínálás nélkül vesz a házigazdák eledeléből. Azért vártam eddig, hogy kínáljatok meg.

- Badarság az!... Egyél!... Faljál!... Habzsolj!... - buzdították nyögdécselve a kövérek Misit.

Nosza, Misinek sem kellett több! Nekifohászkodott a remek gyümölcsnek, és tömte, tömte a bendőjét, ahogy csak tellett tőle.

A sok kövérnek kidülledt a szeme a csodálattól. Pihegve biztatták Misit, hogy: még, még, még egyen!

Szinte átragadt rájuk Misi jó étvágya, s egyik a másik után kapkodott az örökké termő fáról, a kifogyhatatlan, hulló gyümölcsökből. És ők is faltak, faltak!

De milyen csúnyán, szuszogva, böfögve, levegő után kapkodva faltak! Annyira, hogy Misit egyszerre megundorították a falánkságukkal. Már semmi biztatásra sem tudott lenyelni többé egy harapást.

Misi elnézte őket. És nagyon gondolkodott. Ej-ej! Csak messzi képzelődés szerint van túl jó soruk az öröktermő fa mókusainak. Mert az elteltség bizony ugyancsak keserves dolog, nemcsak az ínségeskedés.

- Hát miért nem habzsolsz tovább, te kis messzi rokon? - noszogatta a sok kövér sorban Misit. - Na! Na! Na! Rajta!

- Hagyjatok békén! - legyintett rájuk elutasítóan Misi. - Ha jóllaktam, akkor jóllaktam! Nem akarok olyan fetrengő, lomha, hájas mókussá válni, mint ti!

- Ajjaj! Kivételeskedel?... Szöcskék olyan ösztövérek!... Szedjél egy kis zsírt magadra!

Így motyogtak összevissza a kövérek. Mintha ahhoz is lusták és eltompultak volnának, hogy valamit zokon vegyenek.

De egyszerre az egyik távolabb fekvő hízott mókus panaszosan nyivogta:

- Jaj, jaj, erre tart! Erre jön!

Mire valamennyien ugyanilyen panaszos nyafogásba csaptak. De ugyan mi fölött? Misi hallotta, hogy valami nagy dongó röpködhet errefelé, és annak hallik hol erősebben, hol gyöngébben a zümmögése.

Zürr-zürr-zürr-zürr-zürr-zürr-züri,
Arra szállok, aki türi.
zürr-zürr-zürr-zürr-zürr-zürr-züri,
Vérét szívom, aki türi.

“Ejnye, csak nem ettől a dongótól félnek úgy ezek a dagadt mókusok?” - gondolta Misi. És már éppen azon volt, hogy kérdezze tőlük: mit riadoznak ennyire?

Ekkor az egyik kövér, a legszélső, egyszerre harsány visítást hallatott:

- Rám csapott! Rám csapott! Segítség!

Misi Mókus a segélykiáltásra fölkapott egy nagy faágat. Odarontott. És supp!

Oldalról, hogy a mókust meg ne üsse, nekicsapott a mókus hátára telepedett dongónak.

És mi történt?

A dongót nem ütötte agyon a suhintással Misi. Csak elpenderült a levegőbe a kövér mókus hátáról. De hát a kövér mókus bundájából olyan förtelmes porfelhő kavarodott elő, hogy Misi nem győzött tőle eleget prüsszenteni. De még a dongó is undorral szállt tova.

- Hápci-hápci-hápci! Be piszkos bunda! Hát sohasem takarítod? Sohasem tisztálkodsz? - korholta Misi a mókust. - Nem szégyelled magad?

- Hogy kell tisztálkodni? - siránkozott a dagadt mókus.

- Úgy, hogy kirázod és ledörgölöd a bundádat, amíg kiszáll belőle a por. Így ni!

Azzal Misi nekiesett a dagadtnak. Rázta, forgatta, fölhemperítette.

Csak úgy füstölt a dagadt mókus bundája a kiszálló portól, akár meggyújtották volna.

Erre vinnyogni kezdett:

- Még, még, még! Takarítsál még! Oly jólesik a tisztaság!

És a többi kövér mókus is esedezni kezdett Misinek:

- Engem is, engem is!... Rázzál, hempergessél engem is!

- Ohohó! - kiáltott rájuk Misi. - Elég, ha megmutattam egy társatokon, mit tegyetek. Különben rám is fér a pihenés! Mert nagyot fáradtam idáig való utamon!