Mikor ezt a történetet először mesélte az édesapám, olyan jót nevettem, hogy a könnyem is csurgott bele.

- Könnyű most nevetni, hékám - borzolta föl a hajamat édesapám -, de mikor ez az eset megesett, akkor se sírni, se nevetni nem volt szabad Magyarországon.

Nem ám, mert az a szabadságharc után volt. Akkor moccanni se volt szabad a magyarnak a maga hazájában. Aki sírt, arra azt mondták, hogy a magyar szabadságot siratja; aki nevetett, az bizonyosan annak örült, hogy majd föltámad még a magyar szabadság. Tehát börtönbe dugták a sírót is, a nevetőt is.

Lám, az öreg Darvas Pistát is becsukták, pedig az se nem sírt, se nem nevetett, csak fütyült. Mégpedig azt se valami hegyesen, csak olyan szép szomorúan. Mint ahogy az olyan elárvult öreg emberhez illik, aki a város hajdúja volt a boldogabb időkben, most meg a város szegénye. Mert mikor a német világ bejött, hajdúnak se kellett a magyar ember. Igaz, hogy nem is ment volna, ha hívták volna se.

Lám, Darvas Pista is szemébe mondta a kerületi főnöknek:

- Nem lennék én még kiskirály se, ha a németet kellene szolgálnom.

A kerületi főnök úr valami morva ember volt s olyan szép neve volt, hogy azt nyelvkitörés nélkül ki se lehetett mondani. Hroziancsiknak hívták volna a jámbort, de Darvas Pista meg­magya­rosította a nevét.

- Hod merted te nekem pfütyölni? - szögezte haragosan savószínű szemét az öreg hajdúra, mikor a fütyülésen kapták.

- Magamnak fütyültem én, nem másnak, nagyságos Rosszjancsi úr - billentett egyet a vállán Darvas Pista.

Rosszjancsi úr intett az őrálló cseh katonáknak:

- Vigyetek gonosz lászadót temlecbe bele. Hadd pfütyölje makának három napik.

Örült, hogy kitöltheti a bosszúját az istenadta emberen, de bizony nem sokra ment vele. Harmadnap kieresztették Darvas Pistát, negyednapra már megint ott fütyörészett a Hroziancsik ablaka alatt. De most már cifrázta ám, mint szűcs a subát. Legédesebb álmából fütyörészte fel a nagy urat s észre se vette, mikor már megint elejbe hurcolták a kakastollas katonák.

- Mit meksinálsz mekint, te lászadó? - acsarkodott rá Hroziancsik.

- Keresem a kenyeremet.

- Mit kereset? A kenyeret neket?

- No igen. Gondoltam, hogy ha valami szépen fütyülök, megin adat érte ingyen kosztot a nagyságos Rosszjancsi úr.

Aközben pedig olyan nyugalommal fogta két marékra a nagy zászlós bajuszát, hogy a főnök urat most már végképp elöntötte a pulykaméreg.

- Hod mersz te olyan lászadó pajuszt nekem hoszni.

- No, ne féljen, nagyságos Rosszjancsi úr, nem döföm meg vele. Mit tehetek én róla, ha nekem bajuszt adott az Isten, osztán ilyen emberformájú vagyok vele?

Rosszjancsi úrnak bizony hajat se sokat adott az Isten, a bajuszáról meg végképp elfelejtkezett. Nyilván ez hozta olyan dühbe, hogy csak úgy csattogott a foga a haragtól:

- Na majt amit az Isten adta, Hroziancsik elveszi.

Bizony elvette, mert mire Darvas Pista kikerült az utcára, olyan kopasz szájú figura lett belőle, hogy minden kutya megugatta. Leborotváltatta a Rosszjancsi a drága szép zászlós bajuszt, mégpedig szappan nélkül.

Egy hét múlva pedig bajusz nélkül járt a mi városkánknak minden embere. Kidoboltatta Hroziancsik, hogy aki bajusszal találtatódik, az olyan lázadót ő borotváltatja meg. De úgy ám, hogy soha többet ki nem hajt a bajusza.

Bolond világ volt akkor s akármilyen bolond volt a parancsolat, nem lehetett azt kinevetni. Hroziancsik úr nagyfejű vendéget várt, valami német tábornokot. S a bajusztalansággal akarta neki megmutatni, hogy milyen hamar németté tette ő a mi szilaj magyar városkánkat.

A látogatás előtt való este beosont Darvas Pista a kerületi főnök úrhoz. Az éppen a tükör előtt próbálgatta, hogy milyen szépen illik majd a katufrékjára az az érdemjel, amit most bizonyosan megkap. Dühösen fordult meg a Darvas Pista csoszogására, de az öreg hajdú titkolózva súgta neki a szája szögletéből:

- Pszt ne üssön lármát, nagyságos Rosszjancsi úr! Egy gonosz lázadót akarok föladni.

Rosszjancsi úr úgy megszelídült, mint a bárány. Saját kezével tessékelte bele Darvas Pistát a nagy bársonyszékbe.

- Nagyon konosz?

- Ojjé! Akkora bajusza van, hogy egyik vége egy araszt a másiktól.

Rosszjancsi most már szivart is dugott a vén hajdú szájába.

- Nagyon feszedelmes?

- Bíz az még harap is, ha jó kedvében találják. Annyi fegyver van nála, se szeri, se száma.

- Hat katonáfal fokatom el - borzongatta végig a hideg Hroziancsik urat. - Hol található az a konosz lászadó?

- Hol itt, hol ott bújdosik, minden éjszaka másik háznál. Most a Sós Pálék padlásán lappang. Hanem katonákat ne küldjön a nagyságos Rosszjancsi úr, alássan kérem, mert azok vagy bírnak vele, vagy se. Elég leszek én neki magam is. Én egyenesen a tömlöcbe csalogatom be, mert bennem nagyon bízik.

De már erre meg is ölelgette a nagy úr a szegény hajdút s még egy vadonatúj aranyat is csúsztatott a zsebébe. Az embereinek pedig kiadta a parancsot, hogy akit ez a jó ember idevezet, azt nyomban tömlöcbe vessék. De akárki lesz is, de akármilyen késő éjszaka is.

A kerületi főnök úr gyönyörű szépeket álmodott azon az éjszakán. S mikor reggel fölébredt, még nagyobb volt a gyönyörűsége. A hatalmas vendég megérkezett s nem tudott betelni Hroziancsik úr magasztalásával, mikor egy szál bajuszt se látott az egész városban.

- Az utolsó pajuszos lászadót az este fokattam el - hajlongott Hroziancsik alázatosan. - Sok pájunk folt fele. De most már temlecben ül. Lánc fan keszin-lábán, ekész pátran megnézhetjük.

A tábornok kegyesen megbillentette aranygalléros nyakát s a két úr leballagott a tömlöcbe. Az ajtóban töltött puskás őr állt, annak azt mondta Hroziancsik:

- Nisd ki a foklyot!

Az ajtó megnyílt, de a fogolynak a szeme úgy villogott a sötétben, hogy egyik úrnak se volt mersze belépni. Hroziancsik harsányan bekiáltott:

- Lépj elő, konosz lászadó!

A harsány hangra kiugrott a tömlöcből a Sós Pálék nagy fekete macskája fúva, prüszkölve s akkorát karmolt a tábornok úr lábaszárán, amekkora az ilyen gonosz lázadótól telhet. Hroziancsik pedig láthatta, ha akarta, hogy a fogolynak csakugyan hatalmas bajusza van. Egy arasztra esik egyik vége a másiktól.

Csakhogy Hroziancsik nem látott semmit a szégyentől. S még abban az órában úgy visszaszaladt Morvaországba, hogy tán képpel se fordult többet e felé a bajuszos ország felé. Azt az utcát, amelyiken kiszekerezett a városunkból, máig is Rosszjancsi sorának hívják.