Igazságos Mátyás király amilyen kegyes
pártfogója volt a szegény embernek, olyan
szigorú ura-parancsolója volt a hatalmas
főuraknak. Zúgolódtak is emiatt sokat az udvari
népek.
-
Urunk, királyunk - panaszolták nagy keservesen
-, mióta te vagy a király, azóta jobb dolga van
a szegény jobbágynak, mint az úrnak. Mindig
annak fogod pártját, mindig azzal beszélsz
kegyesen, mihozzánk alig van nyájas szavad.
- Ez
az igazság - felelte a nagy király. - Nem a nagy
fáknak kell a támaszték, hanem a kis bokroknak.
Ti gazdagok vagytok, hatalmasak vagytok,
megéltek a magatok emberségéből. A szegény
népnek meg egyebe sincs a kerek világon, mint az
én szeretetem. Ha én nem vigyáznék az apró
bokrokra, agyonnyomnátok ti hatalmas nagy fák.
A
főurakat azonban nem elégítette ki ez az okos
beszéd. Össze-összesúgtak a király háta mögött:
-
Megállj, Mátyás, a te trónusodra is
rázuhanhatnak még azok a hatalmas nagy fák!
Addig
súgtak-búgtak aztán, hogy egyszer a királynak a
fülét is megütötte a szóbeszéd. Nem szólt
semmit, csak végighordta királyi tekintetét a
zúgolódókon. Hanem azoknak torkukra akadt a szó
attól az egy szempillantástól. A haragos ég
villámlása nem lehetett annál ijesztőbb.
Ettől
fogva Esztergom várában fújták a követ az
ármánykodó főurak. Vitéz János volt ott a
házigazda, akiből Mátyás király kegyelme csinált
esztergomi érseket. Hálából ő tüzelt legjobban
királya ellen.
- Le
kell tenni a trónról. Beleültetjük helyette a
német császárt.
- Nem
úgy lesz az - szólt bele a kevély Ujlaki, aki
Mátyás királynak köszönhette hercegségét -,
inkább választunk királyt magunk közül!
- Ez
a beszéd! - helyeselte a gazdag Szapolyai s
olyan büszkén vágta föl a fejét, mintha már
rajta volna a korona.
Ebben
a percben halkan megkocogtatták az ajtót s
belépett rajta egy fekete ruhás ifjú ember.
Szomorú arca, magas fehér homloka, csak a szeme
égett, mint a parázs. Az urak haragosan kaptak a
kardjukhoz: ki meri kihallgatni az ő titkos
beszédjüket?
- Mit
akarsz, atyafi? - kiáltott rá Vitéz János, a
gazda.
-
Szegény festő vagyok, érsek uram, munkát keresek
- felelt nyugodtan a jövevény.
Az
urak is megnyugodtak ennek a hallatára. Vitéz
János pedig sietett betuszkolni a festőt a
palota másik végén az oszlopos címerterembe.
Tele voltak annak falai festve gyönyörű
történeti képekkel. Ott volt a honfoglaló Árpád,
ahogy hódolnak előtte a hosszúhajú tótok. Szent
István király, dicsfénnyel a feje körül. Szent
László, ahogy kergeti a kunokat. Nagy Lajos,
amikor fogadja idegen fejedelmek udvarló
követeit. Mátyás király úgy volt ábrázolva, hogy
a török császár nyakán tartotta a lábát. Ez volt
az utolsó kép.
- No
festő, itt még van üres hely a falon: munkához
láthatsz - mondta az érsek, s azzal magára
hagyta a jövevényt. Ő maga visszament a
vendégeihez, tovább tanácskozni afelől, hogy s
mint lehetne Mátyás királyt elpusztítani.
Egyik
így akarta, a másik úgy akarta, egyik jobban
tüzeskedett, mint a másik, mikor egyszer megint
csak fölpattant az ajtó. Ott állt a küszöbön a
festő, kigyulladt arccal. Kinyújtott karjával
megfenyegette a főurakat s hangja csengett, mint
a harang:
-
Magyar urak, elvégeztem a dolgom. Nézzétek meg,
tanuljatok belőle. Mondom nektek, hogy ha nem
tanultok, olyan sors várakozik az országra,
amilyen képeket én a falra festettem. Jaj lesz
Magyarországnak, ha Mátyás király meghal!
Ezzel
összetette a kezét a festő, mintha imádkoznék s
abban a percben már nem keze volt neki, hanem
szárnya, mint az angyaloknak. El is szállt
ragyogva, mint az angyal s repültében
visszakiáltott:
- Én
vagyok Magyarország őrangyala, az Úristen
parancsolatából szálltam le hozzátok.
Az
urak fakó orcával szaladtak a címerterembe,
megnézni, mit csinált ott a festő? Öt képet
festett a falra Mátyás király dicsőséges képe
után.
Az
első képen egy koronás férfi aludt a magyar
trónusban. Sírva, jajgatva költögette
Magyarország népe, de csak nem nyitotta ki a
szemét az alvó király.
A
második kép egy csendes patakocskát ábrázolt,
amelynek sáros fenekén halva feküdt egy
vaspáncélos gyermek, fején a magyar koronával.
A
harmadik képre borzalom volt nézni. Lánggal égő
városok, véres csatamezőn haldokló hadseregek
voltak rajta.
A
negyedik képen két rongyos ember birkózott
egymással a magyar koronáért s birkózás közben
kétfelé törték a szent koronát. Az ötödik kép
volt a legszomorúbb. Angyalok szálltak le az
égből s fekete szemfödővel takarták le
Magyarországot.
Az
urak sokáig álltak lehajtott fejjel a csudálatos
képek előtt s aztán szó nélkül szétváltak. Sose
zúgolódtak többet Mátyás király ellen. Hanem
alighogy meghalt a nagy király, azonnal
megkezdődött az osztozkodás. Elfelejtették
akkorára az esztergomi képeket a festőjükkel
együtt. Olyan királyt kerestek, aki nem tud
parancsolni nekik, hanem akinek a haját ők
tartják a markukban.
Találtak is ilyen gyámoltalan bábut.
Megválasztották királynak Ulászlót, akivel azt
tettek, amit csak akartak. Sanyargathatták a
szegény népet, marhatták, pusztíthatták egymást,
semmivel se törődött a jámbor Ulászló. Aludt az
istenadta a királyi székben.
Utána
Lajos király következett, a szerencsétlen
gyermek, aki a mohácsi csatában belefulladt a
Csele patak piszkos vizébe. Ahogy meg volt
festve a második képen.
És
azután lánggal égett az ország, mint a harmadik
festményen. Égette, rabolta, pusztította a
török.
Két
királya lett az országnak, de egyforma árva,
tehetetlen mindkettő: Kétfelé tört a magyar
korona s egyik se tudta neki hasznát venni.
A
siralom földje lett Magyarország. Elszállt innen
a szabadság s helyébe telepedett a rabszolgaság
sötét éjszakája. A török rabszolgái lettünk, meg
a németé. Leküldte angyalait a haragos Isten s
azok gyászszemfödelet borítottak a halott
országra. Ahogy a csudálatos esztergomi festő
megfestette az ötödik képen.