A zöld szakállú katona végigvezette őket a Smaragdváros utcáin, amíg ismét odaérkeztek a Kapuőrző Kulcsár szobájába. A Kulcsár kinyitotta szemüvegük lakatját, az okulárékat ismét elzárta a nagy ládába, és azután előzékenyen kitárta a kaput barátaink előtt.

- Melyik út vezet a gonosz Nyugati Boszorkányhoz? - tudakolta Dorka.

- Oda nem vezet út - válaszolta a Kapuőrző Kulcsár. - Arra sose megy senki.

- Akkor hogyan találjuk meg a Boszorkányt? - kérdezte a kislány.

- Mi sem könnyebb - felelte a Kulcsár. - Mihelyt megtudja, hogy a nyugorok országában jártok, azonnal odasiet, és rabságba vet benneteket.

- Nono, azt talán mégsem - ellenkezett a Madárijesztő. - Tudniillik el akarjuk őt pusztítani.

- Ó, az egészen más - mondta a Kapuőrző Kulcsár. - Eddig még senki sem pusztította el, és azért természetesen azt hittem, hogy benneteket is rabságba vet, mint ahogy a többiekkel tette. De vigyázzatok, mert nagyon gonosz és nagyon mérges, a végén tán nem is engedi meg, hogy elpusztítsátok. Tartsatok mindig nyugatnak, amerre a nap leáldozik, akkor biztosan rátaláltok.

Megköszönték a jó tanácsot, és elbúcsúztak tőle; azután pedig a százszorszéppel, boglárkával pettyezett selymes zöld réten át megindultak nyugatnak. Dorka most is a szép selyemruháját viselte, amelyet a palotában kapott, de legnagyobb meglepetésére észlelte, hogy a színe zöldből fehérre változott. Totó nyakában a szalag is elvesztette zöld színét, és éppúgy kifehéredett, mint Dorka ruhája.

A Smaragdváros elmaradt mögöttük. Ahogy továbbhaladtak, egyre rögösebb, egyenetlenebb lett az út; itt a Nyugat országában nem volt se ház, se tanya, és a földet sem művelte senki.

Délután a nap forrón sütött arcukba, mert nem volt sehol fa, amely árnyékot vessen; jóformán be sem esteledett, és Dorka, Totó meg az Oroszlán máris nagyon elfáradtak. Lefeküdtek a fűbe, és azonnal elaludtak, a Favágó és a Madárijesztő pedig őrizték álmukat.

A gonosz Nyugati Boszorkánynak csak egyetlen szeme volt, de az élesebb, mint a legerősebb távcső, és mindenhová ellátott vele.

Ahogy ott ült a vára kapujában, véletlenül körülnézett, és egyszeriben meglátta Dorkát, ahogy ott feküdt és aludt, barátai társaságában. Akármilyen messze voltak is, a Gonosz Boszorkány felbőszült, hogy behatoltak országába, ezért belefújt ezüstsípjába, amely a nyakában lógott.

A sípjelre óriási farkasok csordája sereglett köréje, valamennyi hosszú lábú, parázsszemű, éles fogú.

- Látjátok azokat az embereket ott? - mondta. - Menjetek oda, és tépjétek őket szét!

- Nem teszed őket rabszolgáiddá? - kérdezte a farkascsorda vezére.

- Nem, mert az egyik bádogból van, a másik szalmából, a harmadik egy kislány és a negyedik egy oroszlán. Egyikük sem való munkára, ezért tépjétek csak izinkekre mind a négyüket.

- Helyes - mondta a farkas, és elviharzott, társai pedig követték.

Szerencsére a Madárijesztő meg a Bádog Favágó virrasztottak, és meghallották a farkascsorda közeledtét.

- Ezekkel én fogok megbirkózni - szólt a Favágó a Madárijesztőhöz. - Állj a hátam mögé, én fogadom őket.

Felragadta élesre köszörült fejszéjét, és amikor a vezérfarkas odaért, a Bádog Favágó meglendítette karját, és egyetlen csapással levágta a farkas fejét, hogy az állat menten kilehelte lelkét. Alighogy a Favágó újra meglendítette fejszéjét, máris ott termett a második farkas, de az is elhullott az éles fejszecsapás alatt. Negyvenen voltak a farkasok, és a Bádog Favágó negyvenszer lendítette meg fejszéjét, míg a végén nagy halomban hevertek körülötte a döglött farkasok.

Akkor a Favágó letette fegyverét, és leült a Madárijesztő mellé.

- Ez jó munka volt, komám - mondta elismerően a Madárijesztő.

Megvárták, amíg Dorka másnap reggel fölébredt. A leányka megrémült a sok ordas farkas láttán, de a Bádog Favágó mindent elmagyarázott. Dorka megköszönte neki, amit érettük tett, azután megreggelizett, és ismét útnak eredtek valamennyien.

Reggelre kelve a Gonosz Boszorkány is kilépett vára kapujában, és körülnézett mindent látó egyetlen szemével. Hát látja ám, hogy farkasai mind egy szálig holtan hevernek, az idegenek pedig folytatják útjukat országán keresztül. Ettől még jobban nekibőszült, és kétszer belefújt ezüstsípjába.

Abban a minutában vad fekete varjak óriási csapata szállt feléje; olyan sokan voltak, hogy az eget is elsötétítették.

És a Gonosz Boszorkány így szólt a Varjúkirályhoz:

- Látjátok azokat az idegeneket ott? Szálljatok oda, és vájjátok ki a szemüket, aztán szaggassátok őket izinkekre.

A varjak hatalmas rajban repültek Dorkáék felé. Mikor a kislány meglátta őket, nagyon megijedt, de a Madárijesztő így szólt:

- Most rajtam a sor. Feküdjetek le mellém, és ne féljetek, a hajatok szála se görbül meg.

Valamennyien lefeküdtek tehát a földre, csak a Madárijesztő maradt állva, és széttárta karját. Mikor a varjak meglátták, megijedtek tőle, mert a varjú mindig megijed a madárijesztőtől - és nem mertek közeledni. Végül azonban megszólalt a Varjúkirály:

- Ez csak kitömött ember. Odamegyek, és kivájom a szemét.

Azzal nekirepült a Madárijesztőnek, de a Madárijesztő elkapta, és kitekerte a nyakát. Akkor egy másik varjú repült oda, de a Madárijesztő annak is kitekerte a nyakát. Negyvenen voltak a varjak, és a Madárijesztő sorra mind a negyvennek kitekerte a nyakát, amíg mind ott hevertek előtte holtan. Akkor odaszólt társainak, hogy fölállhatnak - és a kis társaság ismét folytatta útját.

Mikor a Gonosz Boszorkány megint arrafelé kémlelt, és meglátta, hogy hűséges varjai mind egy szálig holtan hevernek a földön, éktelen haragra gerjedt, és háromszor fújta meg ezüstsípját.

A levegő abban a minutában megtelt hangos zúgással, és hatalmas fekete méhraj jelent meg engedelmesen.

- Menjetek oda, és csípjétek halálra a betolakodókat! - parancsolta a Boszorkány, és a méhek megfordultak, és villámgyorsan odaszálltak, ahol Dorka és társai bandukoltak. De a Bádog Favágó már messziről meglátta őket, és a Madárijesztőnek mentő ötlete támadt.

- Szedd ki belőlem a szalmát, és takard be vele a kislányt, a kutyust meg az Oroszlánt - mondotta. - Akkor a méhek nem tudják megcsípni őket.

A Bádog Favágó megtette, amit a Madárijesztő mondott, és mivel Dorka egészen közel feküdt az Oroszlánhoz, és Totót a karjába vette, a szalma teljesen betakarta mindhármukat.

Mire a méhek odaértek, nem találtak senkit, csak a Bádog Favágót; nekirepültek, hogy agyoncsípjék, de fullánkjuk mind-mind beletört a bádogba, a Favágónak pedig kutya baja se lett. Minthogy a méh nem élhet tovább, ha a fullánkja eltörik, a fekete méhrajnak ezzel mind egy szálig befellegzett, vastag rétegben hevertek a földön, a Bádog Favágó körül, mint egy nagy rakás apró szemű fekete szén.

Dorka, Totó meg az Oroszlán feltápászkodtak, a lányka a Favágó segítségével visszagyömöszölte a szalmát a Madárijesztőbe, s az szebb lett, mint újkorában volt. Azzal ismét nekivágtak az útnak.

Mikor a Gonosz Boszorkány meglátta hűséges méheit apró szemű szén gyanánt ott heverni, olyan éktelen haragra gerjedt, hogy toporzékolt, haját tépte, fogát csikorgatta. Akkor odahívta egy tucat rabszolgáját- ezek a nyugorok voltak -, és hegyes lándzsát adott a kezükbe, rájuk parancsolván, hogy azonnal rontsanak rá a betolakodókra, és pusztítsák el őket.

A nyugorok nem voltak valami bátor vitézek, de a parancs - parancs; elmasíroztak tehát, amíg Dorkáékhoz nem értek. Ekkor az Oroszlán elbődült, és nekik ugrott, mire a szegény nyugorok úgy megijedtek, hogy a nyakuk közé szedték a lábukat, és elinaltak, amilyen gyorsan csak bírtak.

Mikor visszaérkeztek a várba, a Gonosz Boszorkány szíjjal alaposan eltángálta, és dolgukra küldte őket; ezek után pedig leült töprengeni, hogy mitévő legyen. Sehogy sem értette, miért fúlt kudarcba minden fondorlata, mellyel az idegenek életét ki akarta oltani; de mivel nemcsak gonosz volt, hanem hatalmas is, egykettőre újabb tervet kovácsolt.

Szekrényében őrzött egy Aranysipkát, melyen rubintos-gyémántos karika futott körül. Ennek az Aranysipkának varázsereje volt. Akinek birtokába került, az háromszor segítségül hívhatta a Szárnyas Majmokat, és ezek három kívánságát teljesítették. De senki sem hívhatta őket többször, mint háromszor. A Gonosz Boszorkány kétszer már igénybe vette az Aranysipka bűvös erejét: először akkor, amikor leigázta a nyugorokat, és uralkodójukká tette magát. Ezt a Szárnyas Majmok segítségével érte el. Másodízben akkor hívta őket segítségül, amikor a nagy Ozzal háborúskodott, és kiűzte őt a Nyugat országából. Ezt is a Szárnyas Majmok támogatásával hajtotta végre. Most már csak egyetlenegyszer vehette igénybe az Aranysipka bűvös erejét, ezért nem akart ehhez folyamodni, amíg minden más lehetőségét ki nem merítette. Most azonban, hogy szilaj farkasai, vad varjai, fullánkos fekete méhei mind elpusztultak, és rabszolgáit megfélemlítette a Gyáva Oroszlán, belátta, nincs más hátra, ha meg akarja semmisíteni Dorkát és cimboráit.

Elővette hát szekrényéből az Aranysipkát, és a fejére tette. Azután bal lábára állt, és lassan mormolta:

- Ep-pe, pep-pe, kak-ke!

Majd a jobb lábára állt, és így szólt:

- Hil-ló, hol-ló, hel-ló!

Végül a két lábára állt, és hangosan elkiáltotta magát:

- Ziz-zi, zuz-zi, zikk!

A varázslat megkezdődött. Elsötétült az ég, a levegőt mennydörgésszerű morajlás töltötte be. Szárnyak suhogása hallatszott, nevetés, rikácsolás, azután ismét kibukkant a nap, és fényében ott állt a Gonosz Boszorkány, hatalmas majomcsapattól körülvéve. Mindegyik majomnak a vállából egy pár hatalmas, erős szárny nőtt ki.

Az egyik majom sokkal nagyobb volt, mint a többi - úgy tetszett, ez a vezérük. Odarepült a Boszorkányhoz, és így szólt hozzá:

- Harmadszor és utoljára hívtál bennünket. Mit kívánsz?

- Menjetek, keressétek meg az országomba betolakodott idegeneket, és pusztítsátok el valamennyit, kivéve az Oroszlánt. Az Oroszlánt pedig hozzátok ide, mert elhatároztam, hogy felszerszámozom, mint a lovat, és befogom munkára.

- Parancsod teljesül - jelentette ki a vezérmajom; és a Szárnyas Majmok nagy karattyolással, lármával, szárnysuhogással elrepültek oda, ahol Dorka és társai vándoroltak.

Néhány majom felkapta a Bádog Favágót, és a levegőn át elvitte egy éles sziklákkal fogazott hegyvidék fölé; ott leejtették, a szegény Favágó a nagy magasságból a sziklaszirtekre pottyant, és úgy kicsorbult, behorpadt, hogy se moccanni, se nyikkanni nem bírt.

Mások a Madárijesztőt ragadták el, és hosszú ujjaikkal mind kicibálták a szalmát fejéből, ruhájából. Kalapját, cipőjét, ruházatát kis motyóba csomózták össze, és egy magas fa koronájába dobták.

A többi majom erős kötélhurkot vetett az Oroszlán köré, körültekerték, és szorosan megkötözték testét, fejét, lábát, amíg nem tudott se harapni, se karmolni, sem bármi módon küzdeni ellenük. Akkor a levegőbe emelték, és elrepítették a Boszorkány várába, ott berakták egy vasráccsal körülkerített kicsiny udvarba, ahonnét nem tudott kiszabadulni.

Dorkát azonban nem bántották. A leányka csak állt, Totót karjában fogva, társai gyászos sorsát figyelte, és várta, hogy mikor kerül reá a sor. A Szárnyas Majmok vezére oda is repült hozzá, hosszú, szőrös karját kinyújtva és félelmetesen vigyorogva ronda pofájával; de meglátta Dorka homlokán a Jó Boszorkány csókjának jegyét, és megtorpant, társainak is intett, hogy ne nyúljanak hozzá.

- Ezt a kislányt nem bánthatjuk - magyarázta nekik -, mert a Jó hatalmában áll, az pedig erősebb, mint a Gonosz hatalma. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elvisszük őt a Gonosz Boszorkány várába, és otthagyjuk.

A Szárnyas Majmok tehát gyengéden, óvatosan a levegőbe emelték Dorkát, és szélsebesen elrepítették a várig, ott pedig letették a kapu küszöbére. Azután a vezérmajom ekképpen szólt a Boszorkányhoz:

- Parancsodat végrehajtottuk, amennyiben hatalmunkban állt. A Bádog Favágó és a Madárijesztő elpusztult, az Oroszlán megkötözve itt van az udvarodban. Ezt a leánykát nem merjük bántani, sem a kutyáját. Hatalmad fölöttünk ezennel véget ért, soha többé nem látsz bennünket.

Azzal a Szárnyas Majmok rikácsolva, nevetve, lármásán a levegőbe emelkedtek, és csakhamar eltűntek szem elől.

A Gonosz Boszorkány meglepetten, aggódva észlelte Dorka homlokán a jelet, mert tudta, hogy nemcsak a Szárnyas Majmok - ő maga sem bánthatja a kislányt semmi módon. Lenézett Dorka lábára, és az ezüstcipellő láttán remegni kezdett félelmében, mert jól tudta, milyen hatalmas varázserő lakik benne. Első gondolata az volt, hogy elszalad Dorka elől; de azután véletlenül a szemébe nézett, és meglátta, milyen együgyű gyermeki lélek lakozik a leánykában, s azt is észrevette, hogy fogalma sincsen a bűvös erőről, amellyel őt az ezüstcipellő felruházza, így hát magában kuncogott, és ezt gondolta: "Akárhogy van is, mégiscsak rabszolgámmá tehetem, mert nem tudja, hogyan éljen a hatalmával." Fennszóval pedig szigorúan ráripakodott Dorkára:

- Gyere velem, és jól vigyázz, teljesítsd minden parancsomat, mert ha nem fogadsz szót, végzek veled, mint ahogy végeztem a Bádog Favágóval meg a Madárijesztővel. Dorka követte a Boszorkányt vára sok-sok gyönyörű termén keresztül, míg csak a konyhába nem értek; ott a Boszorkány ráparancsolt, hogy mossa el a fazekakat, lábasokat, söpörjön ki, és rakja a tüzet, hogy ki ne aludjék.

Dorka engedelmesen munkához látott, s elhatározta, tőle telhetően szorgalmasan fog dolgozni - annyira örült, hogy a Gonosz Boszorkány nem öli meg.

A Boszorkány eközben úgy határozott, kimegy az udvarra, és befogja a Gyáva Oroszlánt, mint a lovat; milyen mulatságos lesz - gondolta -, ha Oroszlán fogja húzni a hintóját, valahányszor kedve szottyan kikocsizni. De mikor kinyitotta a kaput, az Oroszlán elbődült, és úgy nekirontott, hogy a Boszorkány megijedt, kiszaladt, és bevágta a kaput.

- Ha nem tudlak felszerszámozni - szólt be a kapu rácsán át az Oroszlánnak -, majd kiéheztetlek! Egy falatot se kapsz enni, amíg meg nem juhászodul.

Attól fogva nem etette a rab Oroszlánt, de minden délben lement és megkérdezte:

- No, mi lesz? Megengeded, hogy fölszerszámozzalak?

És az Oroszlán mindennap ezt válaszolta:

- Nem. Ha bejössz, megharaplak.

Mit gondoltok, miért nem adta be a derekát az Oroszlán? Mert Dorka minden éjjel, mikor a Gonosz Boszorkány mélyen aludt, vitt neki ételt a konyhaszekrényből. Az Oroszlán jóllakott, aztán lefeküdt szalmaágyára, Dorka mellé bújt, fejét az Oroszlán puha, kese sörényére fektette, és így kettecskén meghányták-vetették bajaikat, s azon tanakodtak, miképpen lehetne megszökni. De belátták, sehogy sem tudnak kijutni a várból, mert állandóan őrzik a sárga nyugorok, akik a Gonosz Boszorkány rabszolgái, és annyira rettegnek tőle, hogy nem merik megszegni parancsát.

A leánykának egész nap keményen kellett dolgoznia, és a Boszorkány gyakran megfenyegette, hogy megveri az ócska parapléval, amelyet állandóan magával hordott. Valójában nem merte megütni Dorkát - a homlokán viselt jel miatt, de a leányka ezt nem tudta, és szörnyen félt a Boszorkánytól, meg Totót is féltette. A Boszorkány egyszer megütötte Totót a parapléjával, és a bátor kis kutya nekirontott, és beleharapott a lábikrájába. A Boszorkány nem vérzett ott, ahol Totó megharapta, mert olyan gonosz volt, hogy már a vére is beszáradt. Dorka sorsa tehát rosszra fordult, s ő maga is egyre jobban elkeseredett, ahogy belátta, hogy távolabb került Kansastól, Emmi nénitől, Henrik bácsitól, mint valaha. Néha órák hosszat sírdogált, Totó előtte ült, felnézett rá, és keservesen vonított, hogy mutassa, mennyire együtt érez kis úrnőjével. Totónak voltaképpen édes mindegy volt, hogy Kansasban van-e vagy Oz birodalmában, amíg Dorkával együtt lehetett; de tudta, hogy a kislány bánkódik, és ezért ő is bánkódott.

Nomármost a Gonosz Boszorkánynak egyetlen vágya volt: hogy megkaparintsa az ezüstcipellőt, amelyet Dorka állandóan viselt. Méhei, varjai, farkasai halomra pusztultak, az Aranysipka varázshatalmát elhasználta; de ha meg tudná szerezni az ezüstcipellőt, nagyobb erőre tenne szert, mint amennyi azelőtt birtokában volt. Gondosan figyelte Dorkát, leste, nem veti-e le valamikor a cipőjét, gondolván, hogy akkor ellophatná. De a leányka olyan büszke volt csinos topánkájára, hogy sohasem vetette le, csak ha fürdött, meg éjszaka, ha aludt. De a Boszorkány annyira félt a sötétben, hogy éjszaka nem mert belopózni Dorka szobájába, a víztől pedig még sokkal jobban félt, mint a sötétségtől, és így sosem merészkedett Dorka közelébe, amikor fürdött. A vén Boszorkány tudniillik sosem nyúlt vízhez, és gondosan ügyelt rá, hogy víz sohase érintse testét.

A gonosz teremtés azonban nagyon ármányos volt, és végül kieszelte a módját, hogyan kaparinthatná meg, amire vágyik. A konyha közepére vasrudat helyezett, és a vasrudat aztán varázslattal láthatatlanná tette, így mikor Dorka végigment a konyhán, megbotlott a láthatatlan akadályban, és teljes hosszában elvágódott. Nem nagyon ütötte meg magát, de az egyik lábáról leesett az ezüstcipő, és mielőtt utánanyúlhatott volna, a gonosz Boszorkány felkapta, és a maga pipaszár lábára húzta.

Módfelett megörült ravasz cselfogása sikerének, hiszen ha az egyik cipő a birtokában van, az övé a bűvös erő fele is, és Dorka még akkor sem használhatná ellene, ha tudná, hogy hogyan kell.

A kislány megharagudott a fél cipője elvesztén, és rászólt a Boszorkányra:

- Add vissza a cipőmet!

- Nem adom - rikácsolta a Boszorkány. - Most már az én cipőm, és nem a tiéd!

- Gonosz vagy! - kiáltott fel Dorka. - Nincs jogod elvenni a cipőmet!

A Boszorkány a szeme közé nevetett:

- Akármit mondasz, megtartom, és előbb-utóbb a másikat is elveszem tőled!

Dorka úgy megharagudott erre, hogy felkapta a keze ügyében álló vizescsöbröt, és tartalmát a gonosz Boszorkányra zúdította. A Boszorkány tetőtől talpig vizes lett, és abban a pillanatban rémülten felvisított: azután a hüledező Dorka szeme láttára fogyni, zsugorodni kezdett.

- Ide nézz, mit csináltál! - visította. - Egy pillanat, és elolvadok!

- Jaj de sajnálom! - sopánkodott Dorka, mert csakugyan nagyon megrémült, látván, hogy a Boszorkány úgy olvad el a szeme láttára, mint cukor a teában.

- Nem tudtad, hogy a víz a vesztem? - nyivákolt a Boszorkány elhaló hangon.

- Dehogyis, honnét tudtam volna? - felelte Dorka.

- Egykettőre elolvadok, és az egész váram a tiéd lesz. Gonosz voltam világéletemben, de sose hittem volna, hogy egy ilyen pöttömnyi kislány elolvaszt, és véget vet minden gonoszságomnak. Ide nézz ... eltűnök!

E szavakkal a Boszorkány összeesett, alaktalan, nyúlós, barna massza maradt a nyomában, és lassan terjedt, szétfolyt a konyha padlóján. Mikor Dorka látta, hogy a Boszorkány semmivé olvadt, hozott még egy vödör vizet, és azzal leöntötte a barna csúfságot. Aztán az egészet kisöpörte az ajtón. Fölvette az ezüstcipőt - ez volt minden, ami a vén banyából megmaradt -, megtisztította, megtörölte, és ismét a lábára húzta. Most végre szabad volt, azt tehette, amit akart! Kiszaladt az udvarra, hogy elújságolja az Oroszlánnak: a gonosz Nyugati Boszorkány elpusztult, és ők nem rabok többé az idegen országban.