Másnap reggel a Madárijesztő így szólt barátaihoz:

- Kívánjatok nekem szerencsét, megyek Ozhoz, és végre-valahára megkapom az eszemet. Mire visszatérek, olyan leszek, mint mindenki más.

- Én olyannak szeretlek, amilyen vagy - mondta Dorka bensőségesen.

- Nagyon kedves tőled, hogy szeretsz egy Madárijesztőt - válaszolta emez. - De biztosan többre becsülsz majd, ha meghallod a remek gondolatokat, amelyeket az új agyvelőm kitermel.

Azzal vidáman elbúcsúzott valamennyiüktől, elment a trónterem elé, és bekopogott.

- Szabad! - szólt ki Oz.

A Madárijesztő belépett, és a kis emberkét az ablaknál ülve találta, gondolataiba merülve.

- Az eszem végett jöttem - bökte ki a Madárijesztő félénken.

- Igen, igen, persze; ülj le, kérlek, ebbe a székbe - mondta Oz. - Ugye, nem veszed zokon, hogy leszedem a fejedet, de másképp nem tudom berakni az új agyvelődet az őt megillető helyre.

- Tessék csak, vedd le bátran, csak az a fontos, hogy jobb legyen, mire visszateszed.

A Varázsló tehát levette a Madárijesztő fejét, és kirázta belőle a szalmát. Aztán bement a hátsó szobába, fogott egy messzely korpát, azt összekeverte egy jókora csomó zsilettpengével. Mikor mindezt alaposan összerázta, betöltötte a Madárijesztő fejének a felső részébe, a többit pedig jól kitömte szalmával, hogy a keverék a helyén maradjon.

Azzal visszaillesztette a fejet a helyére, és így szólt a Madárijesztőhöz:

- Mától fogva új ember vagy, úgy vág az eszed, mint a borotva!

A Madárijesztő boldogan, büszkén fogadta leghőbb kívánsága teljesülését, melegen megköszönte Oznak fáradozását, és visszasietett barátaihoz.

Dorka kíváncsian méregette barátját: koponyája valósággal duzzadt az észtől.

- Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Okosnak érzem magam - válaszolta a Madárijesztő komolyan. - Ha hozzászokom az új eszemhez, mindent tudni fogok.

- Mik azok a fura, pengeszerű dolgok, amik kiállnak a fejedből? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Azok mutatják, hogy milyen éles az esze - vágta rá az Oroszlán.

- No, megyek én is Ozhoz, a szívemért! - szólt a Favágó, azzal ment ő is a trónterem elé, és bekopogott az ajtón.

- Szabad! - kiáltott ki Oz.

A Favágó belépett:

- A szívemért jöttem.

- Helyes - mondta a kis ember. - De előre figyelmeztetlek, lyukat kell vágnom a melledbe, hogy behelyezhessem a szívedet. Remélem, nem fog nagyon fájni.

- Ó, cseppet sem - felelte a Favágó. - Nem is fogom érezni. Oz tehát bádogvágó ollót vett elő, és azzal kis, négyszögletes lyukat vágott a Bádog Favágó mellkasának bal oldalába. Aztán a szekrényből gyönyörű szívet vett elő: piros selyemből készült, és fűrészporral volt kitömve.

- Nem gyönyörű? - kérdezte.

- Szépnek szép - bólintott a Favágó örvendezve. - De mondd, gyengéd-e ez a szív?

- Ó, nagyon gyengéd! - válaszolta Oz, betette a szívet a Favágó mellébe, azután visszaillesztette a kivágott négyszöget, és gondosan odaforrasztotta, ahonnét kivette.

- Tessék - mondta elégedetten. - Most aztán olyan szíved van, amire mindenki büszke lehetne. Sajnálom, hogy foltot kellett raknom a melledre, de hát anélkül nem tudtam volna megoldani.

- Sose bánd a foltot! - kurjantotta boldogan a Favágó. - Örökké hálás leszek neked, sose felejtem el a jóságodat.

- Szóra sem érdemes - szerénykedett a Varázsló.

A Bádog Favágó visszasietett barátaihoz, akik melegen gratuláltak neki szerencséjéhez.

Most az Oroszlán ment el, és kopogtatott a trónterem ajtaján.

- Szabad! - szólt ki Oz.

- A bátorságomért jöttem - szólt az Oroszlán, ahogy belépett.

- Helyes - bólintott a kis öreg. - Máris adom.

Odalépett a szekrényhez, felnyúlt, és a legmagasabb polcról szögletes zöld üveget vett le, a tartalmát beleöntötte egy művészien faragott, zöldarany tálba, s azt a Gyáva Oroszlán elé tette. Az Oroszlán megszagolta, mint akinek sehogy sem ízlik, de a Varázsló rászólt:

- Idd meg.

- Mi ez? - kérdezte az Oroszlán.

- Hogy is mondjam: ha benned volna, bátorság volna. De persze tudod, hogy a bátorság, az mindig belül van: így ezt se nevezhetjük bátorságnak, amíg le nem nyelted. Ezért azt ajánlom, hajtsd fel ízibe.

Az Oroszlán nem sokat teketóriázott, fenékig ürítette a csuprot.

- No, mit érzel? - érdeklődött Oz.

- Bátornak érzem magam! - jelentette ki az Oroszlán, és boldogan sietett vissza barátaihoz, hogy elújságolja nekik szerencséjét.

Mikor Oz magára maradt, elmosolyodott: íme, gondolta, sikerült megadnia a Madárijesztőnek, a Bádog Favágónak meg a Gyáva Oroszlánnak pontosan azt, amit akartak. "Hogyan is hagyhatnám abba a szélhámoskodást - tűnődött -, amikor mindenki olyasmit kíván tőlem, amiről úgyis tudják, hogy megvalósíthatatlan? Könnyű volt boldoggá tennem a Madárijesztőt, az Oroszlánt meg a Bádog Favágót, mert azt hitték, hogy mindenható vagyok. De ahhoz már sokkal több fantázia kell, hogy Dorkát visszavigyem Kansasba, és egyelőre fogalmam sincs róla, miképpen fogjak hozzá."