2. Dorka a mumpicokkal tanácskozik

 

 

Arra ébredt, hogy a ház megrázkódik, mégpedig olyan hirtelen és olyan erősen, hogy - ha nem fekszik a puha ágyban, biztosan megütötte volna magát. De még így is akkorát zökkent, hogy a lélegzete elakadt; elképzelni se tudta, hogy mi történhetett, Totó pedig odadugta arcához a hideg orrocskáját, és kétségbeesetten nyüszített. Dorka felült; akkor vette észre, hogy a ház már nem mozog, és nincs is sötét - az ablakon át ragyogóan süt a nap, elárasztja az egész kicsi szobát. Dorka kiugrott az ágyból, az ajtóhoz szaladt - Totó a nyomában -, és felrántotta az ajtót.

Felsikoltott ámulatában, ahogy körülnézett, és a szeme egyre nagyobbra, egyre kerekebbre tágult meglepetésében.

A forgószél csodálatosan szép táj kellős közepén tette le a házat - forgószélhez képest eléggé szelíden. Körös-körül üde pázsit zöldellt, terebélyes fák garmadával termettek a zamatos, nedvdús gyümölcsöt. Mindenfelé gyönyörű virágágyak tarkállottak, fényes tollú, ritka madarak röpdöstek, csicseregtek a fákban, bokrokban. Nem messze kis patak csörgedezett csillogva zöld partjai között, halk mormolása muzsikaként csilingelt a leányka fülében, aki olyan sokáig élt a szikkadt, szürke prérin.

Ahogy ott állt és elgyönyörködött a sok szebbnél szebb látnivalóban, egyszer csak fura embercsoportot látott közeledni. Soha életében nem látott még ennél különösebb figurákat: sokkal kisebbek voltak, mint a felnőttek, akik közt addig élt, de azért nem voltak törpék. Körülbelül akkorák voltak, mint Dorka maga, aki korához képest jól fejlett gyerek volt - de az arcukon látszott, hogy sokkal öregebbek.

Néhány férfi közeledett és egy nő, mindannyian különös öltözékben. Csúcsos kalapjuk mintegy kétarasznyi magasan meredezett fejük fölé, kerek karimájára körös-körül kis csengettyűk voltak erősítve, s ezek minden lépésnél kedvesen csilingeltek. A férfiak kalapja kék volt, a nőé fehér, ugyancsak fehér köntöse redőkben csüngött le válláról, pici csillagok voltak elszórva rajta, s ezek úgy csillogtak a napsütésben, mint megannyi gyémánt. A férfiak ugyanolyan kék színű öltözéket viseltek, amilyen a kalapjuk, és fényesre suvikszolt csizmájuk szárán is kék hajtóka ékeskedett. Dorka olyasforma korúaknak nézte őket, mint Henrik bácsi: kettőnek szakálla is volt. A kis néni azonban sokkal, de sokkal öregebbnek látszott: arca csupa ránc volt, haja majdnem fehér, járása is merev.

Dorka a ház ajtajában állt, és látta, hogy az emberkék a házhoz közeledve megtorpannak, összesúgnak, mintha nem mernének közeledni. Végül a kis öreg néni odalépett Dorka elé, mélyen meghajolt előtte, és dallamos hangon megszólalt:

Üdvözlünk téged, ó, nemes lelkű nagy Varázslónő, a mumpicok országában. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk neked, amiért megölted a gonosz Keleti Boszorkányt, és felszabadítottad népünket a nehéz rabságból.

Dorka ámuldozva hallgatta az üdvözlő szavakat. Vajon mire gondol a kis nénike, amikor őt varázslónőnek nevezi, és azt állítja, hogy megölte a gonosz Keleti Boszorkányt? Hiszen ő, Dorka, csak egy gyönge kis lányka, aki a légynek sem vét, a forgószél sok-sok mérföldnyire repítette hazulról, és még soha életében nem ölt meg senkit és semmit!

De a kis néni szemlátomást válaszra várt, Dorka tehát nagy sokára, habozva megszólalt:

- Nagyon kedves, hogy ezt mondod, de azt hiszem, összetévesztesz valakivel. Én nem öltem meg senkit.

- Hát ha nem is te magad, de a házad - válaszolta az öreg nénike nevetve. - És az már egyre megy. Oda nézz! - folytatta, s a ház sarkára mutatott. - Ott a két lába, látod? Ott lóg ki a gerenda alól.

Dorka odanézett, és halkan felsikoltott ijedtében. Mert csakugyan, a vastag gerenda alól, amire a ház épült, két lábfej állt ki, hegyes orrú ezüstcipellőbe bújtatva.

- Jaj-jaj! - sopánkodott a leányka, kezét tördelve. - Úgy látszik, ráesett a ház! Mit csináljunk?

- Nincs mit tennünk - válaszolta a nénike higgadtan.

- De hát ki volt ez tulajdonképpen? - kérdezte Dorka.

- Mondtam már: a gonosz Keleti Boszorkány - felelte a nénike. - Hosszú esztendők óta rabszolgaságban tartotta a mumpicokat, éjjel-nappal csak neki robotoltak. Most felszabadultak, és szerfölött hálásak neked.

- Kik a mumpicok? - tudakolta Dorka.

- Mumpicoknak hívják azt a népet, amelyik itt lakik a Kelet országában, ahol a gonosz Keleti Boszorkány uralkodott.

- Te is mumpic vagy? - kérdezte Dorka.

- Nem, én csak jó barátjuk vagyok, bár Észak országában lakom. Mikor a mumpicok látták, hogy a Keleti Boszorkány meghalt, gyorsfutárt szalajtottak értem, és én azonnal idesiettem. Én az Északi Boszorkány vagyok.

- Teremtő Atyám! - kiáltott fel Dorka. - Igazi boszorkány vagy?

- Igazi ám! - felelte a nénike. - De én jó boszorkány vagyok, szeretnek is az emberek. Nem vagyok olyan hatalmas, mint az a Gonosz Boszorkány volt, aki itt uralkodott, másképp én magam szabadítottam volna fel a mumpicok népét.

- Én azt hittem, minden boszorkány gonosz! - rebegte a leányka, mert mi tagadás, meg volt szeppenve, hogy egy igazi boszorkánnyal áll szemtől szemben.

- Ó, nem, ez nagy tévedés! Oz birodalmában mindössze négy boszorkány volt, és azok közül kettő, az Északi meg a Déli, jó boszorkány. Ezt biztosan tudom, mert a kettő közül az egyik én vagyok, így hát nem tévedhetek. A Keleti meg a Nyugati Boszorkány csakugyan gonosz volt, de most, hogy az egyiket közülük megölted, Oz birodalmában már csak egy gonosz boszorkány maradt, mégpedig az, aki Nyugaton tanyázik.

Dorka egy percig eltűnődött, majd így szólt:

- Emmi néni azt mondta, hogy a boszorkányok már sok-sok esztendővel ezelőtt kihaltak.

- Ki az az Emmi néni? - kérdezte a nénike.

- Emmi néni a nagynénikém, Kansasban lakik, én is onnét jövök.

Az Északi Boszorkány gondolataiba merült, fejét lehajtva, tekintetét a földre szegezve. Azután fölnézett, és ezt mondta:

- Nem tudom, hol van az a Kansas, még sose hallottam róla. De mondd csak: civilizált ország?

- Ó, igen - felelte Dorka.

- Ahá, így már érthető a dolog. Mert a civilizált országokban, tudomásom szerint, nincs többé boszorkány, se tündér, se varázsló. De Oz birodalmába még nem jutott el a civilizáció, mi el vagyunk vágva a világ többi részétől. Ezért nálunk még ma is vannak varázslók és boszorkányok.

- Kik a varázslók? - kérdezte Dorka.

- Oz maga a legnagyobb Varázsló, a Bölcsek Bölcse - válaszolta az Északi Boszorkány, hangját suttogóra fogva. - Hatalmasabb, mint mi, többiek együttvéve. A Smaragdvárosban lakik.

Dorka éppen kérdezni akart valamit, de akkor a mumpicok, akik addig szótlanul álldogáltak, egyszer csak nagyot kiáltottak, és a ház sarkára mutattak, ahol a Gonosz Boszorkány feküdt.

- Mi történt? - kérdezte az öreg nénike, aztán odanézett és felkacagott. A halott Boszorkány lába ugyanis nyomtalanul eltűnt, nem maradt ott semmi, csak az ezüstcipellő.

- Olyan öreg volt, hogy gyorsan porrá aszalódott a napon - magyarázta. - Most aztán igazán és egészen vége. De az ezüstcipő a tiéd, ezután te viseled! - Az Északi Boszorkány lehajolt, fölvette a cipőt, kirázta belőle a port, és átadta Dorkának.

- A Keleti Boszorkány nagyon büszke volt erre az ezüstcipőre - mondta az egyik mumpic. - Valami varázslat is fűződik hozzá, de hogy mi, azt sosem sikerült megtudnunk.

Dorka bevitte a cipellőt a házba, és letette az asztalra. Aztán kijött újra a mumpicokhoz, és így szólt hozzájuk:

- Nagyon szeretnék minél hamarabb hazakerülni nénikémhez, bácsikámhoz, mert tudom, aggódni fognak értem. Nem tudnátok segíteni, hogy hazataláljak?

A mumpicok meg az Északi Boszorkány előbb egymásra néztek, aztán Dorkára, végül csak fejüket rázták.

- Innét keletre, nem messze ide, hatalmas sivatag terül el - szólalt meg az egyik. - Senki sem jut át rajta élve.

- Délen ugyanaz a helyzet - szólalt meg a második. - Magam is jártam ott, a tulajdon két szememmel láttam. Délen a kvarangyok országa terül el.

- Tudomásom szerint nyugaton is így van - szólalt meg a harmadik. - És a nyugati országban, ahol a nyugorok laknak, a gonosz Nyugati Boszorkány uralkodik, és rabszolgájává tenne, ha megpróbálnál átkelni a birodalmán.

- Észak az én hazám - szólalt meg az öreg nénike -, és a szélén azt is a nagy sivatag határolja, amely Oz birodalmát körülveszi. Úgy látom, kedveském, itt kell maradnod nálunk.

Dorka erre keserves sírásra fakadt, mert nagyon egyedül érezte magát az idegenek között. Könnyei láttán a lágyszívű mumpicok is elérzékenyültek, tüstént elővették zsebkendőjüket, és könnyeiket kezdték törölgetni. A kis öreg nénike ellenben lekapta a süvegét, és orra hegyére illesztve, ott egyensúlyozta, amíg háromig számolt:

- Egy, kettő három - mondta lassan, ünnepélyesen, mire a süveg menten palatáblává változott, amelyre nagy fehér krétabetűkkel ez volt felírva:

KÜLD EL DORKÁT SMARAGDVÁROSBA!

A nénike lekapta orráról a palatáblát, elolvasta a feliratot, aztán megkérdezte:

- Dorkának hívnak, kislányom?

- Igen, Dorka vagyok - felelte a leányka, felnézett, és megszárogatta könnyeit.

- Akkor el kell menned a Smaragdvárosba. Oz talán segít majd.

- Hol van az a város? - kérdezte Dorka.

- Az ország kellős közepén. Oz uralkodik benne, a Bölcs Nagy Varázsló, akit említettem.

- Jó ember? - tudakolta aggódva a kislány.

- Jó varázsló. Hogy ember-e vagy sem, nem tudnám megmondani, mert sose láttam.

- Hogy jutok a Smaragdvárosba? - kérdezte Dorka.

- Hát bizony gyalogszerrel kell odamenned. Hosszú utad lesz, a vidék odáig hol gyönyörűséges, hol sötét és félelmetes. Mindenesetre megteszek mindent, ami a varázstudományomtól telik, hogy megóvjalak minden rossztól.

- Nem jöhetnél velem? - könyörgött a leányka, mert az idegen földön a kis öreg nénit érezte egyetlen barátjának.

- Nem, azt nem tehetem - válaszolta a nénike -, de megcsókollak búcsúzóul, márpedig senki se meri majd bántani azt, aki az Északi Boszorkány csókjának nyomát viseli.

Odalépett Dorkához, és szelíden megcsókolta a homlokát. Ajka érintésének nyomán kerek, sugárzó folt támadt, amint Dorka később tapasztalta.

- A Smaragdvárosba vezető út sárga téglával van kikövezve - magyarázta a Boszorkány. - Nem tévesztheted el. És ha Oz színe elé kerülsz, ne ijedj meg, bátran add elő a történetedet, és kérd meg, hogy segítsen rajtad. Minden jót, kislányom!

A mumpicok mélyen meghajoltak Dorka előtt, és szerencsés utat kívántak neki, majd eltűntek a fák között. A Boszorkány kedvesen biccentett feléje, háromszor megperdült a bal sarkán, azzal eltűnt, a kicsi Totó óriási meglepetésére. Most, hogy a Boszorkány eltűnt, a kutyus hangosan ugatott utána - amíg ott állt, bezzeg még morogni sem mert!

De Dorka tudta róla, hogy boszorkány, ezért elvárta tőle, hogy ilyesformán fog eltűnni, és nem volt meglepve egy cseppet sem.