Mialatt a Bádog Favágó lajtorját eszkábált az erdőben szerzett fából, Dorka lefeküdt aludni, mert nagyon elfáradt a hosszú úton. Az oroszlán is a földre kuporodott, s Totó is lefeküdt melléje.

A Madárijesztő elnézte a Bádog Favágót, ahogy a létrán dolgozik, s ezenközben így morfondírozott:

- Sehogy se tudom kitalálni, hogy miért van itt ez a fal, sem azt, hogy miből épült.

- Pihentesd az agyadat, és ne törődj a fallal - csitította a Favágó. - Majd ha átmásztunk rajta, meglátjuk, mi van a túlsó oldalán.

A lajtorja nemsokára elkészült. Kissé ormótlannak látszott, de a Favágó szerint elég erős, és megfelel a célnak. A Madárijesztő fölébresztette az alvókat, és elújságolta nekik, hogy a létra kész. Elsőnek ő maga mászott fel rajta, de olyan ügyetlen volt, hogy Dorka kénytelen volt nyomon követni és megtámasztani, hogy le ne essék. Mikor odáig felkapaszkodott, hogy átlátott a túlsó oldalra, a Madárijesztő felkiáltott:

- Tyűha!

- Ne állj meg! - szólt rá Dorka.

A Madárijesztő továbbmászott, és leült a fal tetejébe; akkor Dorka feje is kibukkant, és ő is elkiáltotta magát, akár a Madárijesztő:

- Tyűha!

Harmadiknak Totó ért föl, és tüstént ugatni kezdett, de Dorka lecsendesítette.

Totó után az Oroszlán következett, és utolsónak a Bádog Favágó; de mind a ketten tyűhát kiáltottak, mihelyt átláttak a fal túlsó oldalára. Végül valamennyien ott ültek egy sorban a fal tetején, és különös látvány tárult a szemük elé.

Szép nagy síkság terült elibük, melynek talaja olyan sima, fényes és fehér volt, mint egy nagy tányér. Az imitt-amott elszórt házak mind porcelánból voltak, vidám, tarka színekre festve. Icipici volt mindahány, a legnagyobbik is alig ért Dorka derekáig. Itt-ott csinos kicsi pajták, fészerek is voltak, körülöttük porcelán kerítés, és mindenfelé tehenek, juhok, lovak, malacok, csirkék, egyenként és csoportosan - valamennyi porcelánból.

De a legfurcsábbak ennek a különös országnak a lakosai voltak. Volt ott pásztorlányka, arannyal pettyezett ruhácskában, élénk színű pruszlikban, tüneményes arany-, ezüst-, bíboröltözékű királylány, aztán piros vagy sárga vagy kék csíkos térdnadrágba öltözött pásztor, cipellőjén aranycsat; drágaköves koronát viselő, selyemmentés, hermelin palástos királyfi meg hegyes süvegű, bő ruhájú bohóc, kinek orcájára két piros pötty volt festve. És ami a legkülönösebb: ezek az emberek egytől egyig porcelánból voltak, porcelánból volt a ruhájuk is, és mind olyan aprókák voltak, hogy a legmagasabbik közülük legföljebb ha Dorka térdéig ért.

Utasainkra eleinte rá se hederített senki, csak egy feltűnően nagy fejű, vörösbarna kis porcelán kutyus szaladt oda a falhoz, és ugatta meg őket vékonyka hangon; azután megint elszaladt.

- Hogy jutunk le a falról? - kérdezte Dorka.

A létra olyan nehéz volt, hogy nem tudták felhúzni, ezért a Madárijesztő levetette magát a fal tetejéről, a többiek pedig ráugrottak, hogy meg ne üssék magukat a kemény porcelánföldön. Nagyon vigyáztak, hogy ne ugorjanak a fejére, és meg ne vágják a lábukat a zsilettpengékkel. Amikor valamennyien szerencsésen földet értek, fölszedték a Madárijesztőt, akinek a testét egészen laposra taposták, és ismét visszarázták eredeti alakjába.

- Át kell kelnünk ezen a furcsa országon, és ki kell jutnunk a másik oldalán - okoskodott Dorka. - Mindenképpen tartanunk kell az irányt, és csakis délnek szabad haladnunk.

Elindultak tehát a porcelán emberkék országán át, és elsőnek egy porcelán fejőlánykához értek, aki éppen porcelán tehénkéjét fejte. Az idegenek közeledtére a tehén nagyot rúgott, feldöntötte a fejőszéket, a sajtárt és magát a lányt is; mindez nagy csörömpöléssel szétgurult a porcelánföldön.

Dorka rémülten látta, hogy a tehénnek az egyik lába letörött, a sajtár apró szilánkokban hever a földön, a szegény fejőlánykának pedig kicsorbult a bal könyöke.

- Nézze meg az ember! - zsémbelt a fejőlány. - Mit műveltek itt! A tehenemnek letörött a lába, most vihetem a javítóba, hogy odaragasszák! Mi jut eszetekbe, hogy idejöttök, és megijesztitek a tehénkémet?

- Ne haragudjál! Nem készakarva tettük! - kérlelte Dorka. De a takaros kis fejőlány nem is válaszolt dühében. Fölvette a tehene letört lábát, és durcásan elindult, a szegény pára pedig három lábon bicegett mögötte. Elmenet a lány a válla fölött még többször is szemrehányóan visszanézett a bumfordi idegenekre, akik ilyen bajba sodorták; kicsorbult könyökét szorosan testéhez szorította.

Dorka odavolt sajnálkozásában.

- Nagyon kell vigyáznunk - mondta a gyengéd szívű Bádog Favágó -, mert könnyen helyrehozhatatlan bajt okozhatunk ezeknek az aranyos kis emberkéknek.

Ahogy továbbmentek, egyszer csak gyönyörű ruhába öltözött fiatal királylány jött szembe Dorkával; az idegenek láttán megtorpant, majd futásnak eredt.

Dorka jobban szemügyre akarta venni, s ezért utánaszaladt; de a porcelán királykisasszony felsikoltott:

- Ne kergess! Ne kergess!

Olyan ijedt hangocskán szólt, hogy Dorka megállt, és megkérdezte:

- Miért ne?

A királykisasszony is megállt, biztonságos távolban, és így válaszolt:

- Mert ha futok, könnyen eleshetek, és összetörhetem magam.

- De hát akkor is megragaszthatnak, nem? - kérdezte Dorka.

- Meg, meg, de hát ragasztás után az ember már sose olyan csinos mint eredetileg volt!

- Persze, persze, azt el tudom képzelni - bólogatott Dorka.

- Nézd, itt van például Dzsóker bácsi, az egyik bohócunk - folytatta a porcelán királykisasszony. - Ő mindig tótágast akar állni, és már olyan sokszor összetörte magát, hogy száz meg száz helyen kellett megragasztani. Elég siralmasan fest; éppen itt jön, magad is láthatod.

Csakugyan, jópofa kis bohóc jött éppen feléjük, és Dorka észrevette, hogy hiába a piros-sárga-zöld csinos ruha, mindenfelé csupa repedés, hasadás az egész emberke, ami világosan mutatja, hogy hol mindenütt kellett már összeragasztani.

A bohóc a zsebébe mélyesztette mind a két kezét, felfújta a képét, és nevetségesen bólogatott; azután pedig a következő versikét hadarta:

Mint borjú az újkaput Hölgyikém, úgy bámulod Dzsóker bácsit, szegényt! Sorsod olyan mostoha, Hogy nem láttál még soha Vidám öreglegényt?

- Hallgasson, uram! - szólt rá a királykisasszony. - Nem látja, hogy ezek itt idegenek, és meg kell adni nekik a kellő tiszteletet?

- Hát ez talán nem tiszteletadás? - mondta a bohóc, és a feje tetejére állt.

- Ne törődjetek Dzsóker bácsival - szólt a királylány a jövevényekhez. - Több ízben elrepedt az esze tokja, azért olyan hóbortos.

- Ó, nem baj! - hagyta rá Dorka. - De te olyan szép vagy, hogy igazán szívből meg tudnálak szeretni. Nem engednéd meg, hogy magammal vigyelek Kansasba, és odaállítsalak Emmi néni kandallópárkányára ? Elférnél a kosaramban.

- Ezzel nagyon szerencsétlenné tennél - válaszolta a porcelán királykisasszony. - Nézd, mi itt a saját országunkban boldogan élünk, mert beszélhetünk, mozoghatunk kedvünk szerint. De ha valamelyikünket elviszik innét, annak a tagjai tüstént megmerevednek, attól fogva már nem tehet semmit, csak áll, és csodáltatja magát. Persze nem is várnak tőlünk egyebet, amikor ott állunk világszerte a vitrinekben, kandallópárkányokon meg szalonasztalokon, de elhiheted, sokkal vidámabban élünk itt a hazánkban.

- A világért sem akarlak szerencsétlenné tenni! - kiáltott föl Dorka. - Inkább elbúcsúzom tőled: élj boldogul!

- Isten veled - búcsúzott a királylány.

Utasaink óvatosan bandukoltak át Porcelánországon. A kicsiny állatok, emberek elszaladtak előlük, mert attól féltek, hogy a jövevények összetörik őket; tán egy óra sem telt bele, és barátaink máris eljutottak az ország túlsó szélére, melyet ismét porcelánfal határolt.

Ez a fal azonban nem volt olyan magas, mint az első, és az Oroszlán hátára állva, valamennyien fel tudtak kapaszkodni a fal tetejére; akkor az Oroszlán nekirugaszkodott, és maga is felugrott a falra, de ugrás közben a farkával feldöntött egy porcelán templomot, amely diribdarabkákra törött.

- Kár érte - sajnálkozott Dorka. - De végeredményben azt hiszem, jól jártunk, hogy nem tettünk több kárt ezekben a kis emberkékben, csak egy tehén lábát törtük el meg ezt a templomot. Hisz mind olyan szörnyen törékenyek!

- De még mennyire - helyeselt a Madárijesztő. - Mondhatom, örülök, hogy szalmából vagyok, és nem egykönnyen sérülök meg. Rosszabb dolgok is vannak a világon, mint Madárijesztőnek lenni.