Mikor Dorka fölébredt, a nap már besütött a fák között, és Totó jó ideje kinn hajkurászta a madarakat. A Madárijesztő türelmesen álldogált a sarokban, és várta Dorka fölébredését.

- Ki kell mennünk vízért - mondta Dorka.

- Minek a víz? - kérdezte a Madárijesztő.

- Hogy lemossam arcomról az út porát, meg aztán hogy igyam belőle, és a száraz kenyér ne akadjon a torkomon.

- Kényelmetlen lehet, ha az ember húsból van - tűnődött a Madárijesztő. - Aludni, enni, inni kell! Ezzel szemben van eszed, márpedig az sok kellemetlenséggel fölér, ha az ember rendesen tud gondolkodni.

Elhagyták a kalibát, és addig mentek a fák között, amíg tiszta forrásra leltek; Dorka megmosdott, ivott, megreggelizett. Látta, hogy már nem sok kenyérke maradt a kosárban, és örült, hogy a Madárijesztőnek nincs szüksége ételre, mert bizony a maradék alig volt elegendő neki meg Totónak aznapra.

Mikor befejezte az étkezést, és vissza akart menni a sárga téglával kövezett útra, egyszer csak halk, keserves nyögés ütötte meg a fülét. Fölfigyelt.

- Mi volt ez? - kérdezte riadtan.

- Fogalmam sincs róla - felelte a Madárijesztő. - Menjünk oda, nézzük meg.

Épp akkor újabb nyögés hallatszott, s úgy tetszett, a hang a hátuk mögül érkezik. Megfordultak hát, és néhány lépést tettek az erdő sűrűjében; ekkor Dorka észrevette, hogy valami megcsillan a sűrű lombon áthatoló napsugárban. Odaszaladt, és halkan, meglepetten felsikoltott.

Az egyik nagy fát félig kivágták; a fa mellett - fölemelt kezében fejsze - egy ember állt, aki tetőtől talpig bádogból volt. Feje, karja, lába mozgatható ízületekkel volt törzséhez erősítve, de mereven állt, mintha nem tudna mozdulni.

Dorka meg a Madárijesztő hüledezve szemlélték, Totó pedig hangosan megugatta, és belekapott a lábába, amibe persze belevásott a foga.

- Te nyögtél? - kérdezte Dorka.

- Én - válaszolta a bádogember. - Egy álló esztendeje már, hogy itt panaszkodom az erdő sűrűjén, de még soha senki sem hallotta meg a nyögésemet, senki sem jött a segítségemre.

- Mit tehetnék érted? - kérdezte Dorka halkan, mert nagyon meghatotta a bádogember szomorú hangja.

- Keríts olajozót, és olajozd meg az ízületeimet - válaszolta a Bádog Favágó. - Úgy berozsdáltam, hogy nem tudok mozogni. De ha jól megolajozod az ízületeimet, egyszeriben kutya bajom se lesz többé. A kalibámban a polcon találsz olajozót.

Dorka tüstént visszaszaladt a kalibához, meg is találta az olajozót, sietett vissza a bádogemberhez, és aggódva kérdezte:

- Hol vannak az ízületeid?

- Először is olajozd meg a nyakamat - mondta a Bádog Favágó.

Dorka megolajozta, de mert szörnyen rozsdás volt, a Madárijesztő megfogta a Bádog Favágó fejét, és óvatosan ide-oda forgatta, amíg szép simán ment, és akkor már a bádogember maga is tudta mozgatni.

- Most a karízületeimet olajozd meg - kérte, és Dorka megolajozta, a Madárijesztő pedig szép gyengéden meghajlogatta a karját, amíg az ízületei teljesen rozsdamentesek lettek, szinte jobbak, mint új korukban.

A Bádog Favágó megkönnyebbülten lélegzett föl, és leeresztette a fejszéjét, majd a fa törzsének támasztotta.

- Így már jobb! - mondta elégedetten. - Amióta berozsdáltam, fogom ezt a fejszét, örülök, hogy végre letehetem. No, most még a lábamat is olajozzátok meg, és akkor minden rendben lesz.

Gondosan megolajozták a lábát, amíg az is szabadon, simán mozgott; a Bádog Favágó nem győzte köszönni fáradozásukat, igen-igen udvarias és hálás fickónak látszott.

- Ki tudja, meddig állhattam volna ott, ha nem jöttök erre - mondogatta. - Semmi kétség, megmentettétek az életemet. De mi szél hozott erre, barátocskáim?

- A Smaragdvárosba igyekszünk, a nagy Oz színe elé - felelte Dorka. - A te kalibádban töltöttük az éjszakát.

- És mit akartok Oztól? - tudakolta a Bádog Favágó.

- Meg akarom kérni, hogy küldjön haza Kansasba, és a Madárijesztő azt szeretné, ha egy kis eszet rakna a fejébe.

A Bádog Favágó erősen eltűnődött a hallottakon. Kisvártatva megszólalt:

- Mit gondolsz, tudna Oz nekem szívet adni?

- Miért ne? - felelte Dorka. - Az se nehezebb, mint megajándékozni ésszel ezt a Madárijesztőt itten.

- Igazad van - helyeselt a Bádog Favágó. - Ha nincs ellene kifogásod, én is elmegyek veletek a Smaragdvárosba, és megkérem Ozt, hogy segítsen rajtam.

- Gyere csak - mondta a Madárijesztő szívélyesen, és Dorka hozzátette, hogy módfelett örül a társaságának, így hát a Bádog Favágó vállára vette fejszéjét, és együtt elindultak az erdőn át, amíg vissza nem értek a sárga téglával kövezett útra.

A Bádog Favágó megkérte Dorkát, tegye be kosárkájába az olajozót:

- Hátha utolér az eső, és újra berozsdálok! Akkor bezzeg kapóra jön majd.

Keresve sem találhattak volna alkalmasabb útitársat, mert csakhamar ismét olyan helyre értek, ahol a fák ágai úgy benőtték az utat, hogy lehetetlen volt áthatolni rajtuk. De a Bádog Favágó azonnal munkához látott, fejszéje vígan táncolt, és csakhamar utat nyitott az egész társaságnak.

Dorka mélyen gondolataiba merült, olyannyira, hogy észre sem vette, mikor a Madárijesztő megint belelépett egy gödörbe, és legurult az útról. Szegénynek segítségért kellett kiáltania, hogy Dorka észbe kapjon, és kisegítse az árokból.

- Mért nem kerülted meg a gödröt? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Mert nincs hozzá elég eszem - felelte vidáman a Madárijesztő. - Tudod, a fejem szalmával van kitömve, azért is megyek Ozhoz, hogy egy kis agyvelőt kérjek tőle.

- Aha, értem! - bólintott a Bádog Favágó. - Ámbátor nem az ész a legfontosabb ezen a világon.

- Honnét tudod, neked van? - érdeklődött a Madárijesztő.

- Nem, az én fejem teljesen üres - válaszolta a Bádog Favágó. - De valamikor volt eszem, és szívem is volt; és így, mivel mind a kettőt próbáltam, sokkal inkább a szívet választanám.

- Miért? - tudakolta a Madárijesztő.

- Elmondom neked a történetemet; abból majd megtudod. És miközben az erdőn át bandukoltak, a Bádog Favágó a következő történetet beszélte el útitársainak:

- Apám favágó volt, fát döntött az erdőn, és eladogatta; abból élt. Mikor fölcseperedtem, én is favágó lettem, és apám halála után gondját viseltem öreg édesanyámnak, amíg csak élt. Amikor meghalt, elhatároztam, hogy nem élek tovább egyedül, hanem megházasodom.

Megismerkedtem egy mumpic leánnyal, aki olyan szép volt, hogy hamarosan teljes szívemmel megszerettem. A lány megígérte, hogy hozzám jön feleségül, mihelyt eleget keresek, hogy egy csinosabb házat építsek kettőnk számára. Attól fogva még többet dolgoztam, mint valaha. De a lány egy öregasszonnyal élt, aki nem engedte, hogy a lány férjhez menjen, mert olyan lusta volt, hogy azt akarta, a lány maradjon vele, főzzön, és végezzen minden házimunkát. Ezért a vénasszony elment a Gonosz Keleti Boszorkányhoz, és két birkát meg egy tehenet ígért neki, ha megakadályozza ezt a házasságot. A Gonosz Boszorkány erre elvarázsolta a fejszémet, és egy napon, amikor inamszakadtából dolgoztam, hogy mielőbb meglegyen az új házam, és elvehessem a menyasszonyomat - egy nap, mondom, a fejszém megcsúszott, és levágta a bal lábamat.

Kétségbe voltam esve, hiszen tudtam, hogy féllábú ember nemigen lehet favágó. De elmentem egy bádogoshoz, és megkértem, csináljon nekem új lábat bádogból. Az új láb kitűnően bevált, mihelyt megszoktam, de a Gonosz Keleti Boszorkány éktelen haragra gerjedt, mert megígérte volt az öregasszonynak, hogy nem fogom feleségül venni a lányt. Mikor megint kimentem az erdőre fát vágni, a fejszém ismét megcsúszott, és levágta a jobb lábamat. Megint elmentem a bádogoshoz, és ő megint kitűnő lábat fabrikált nekem bádogból. Ezután az elvarázsolt fejsze egymás után levágta mind a két karomat, de én nem tágítottam, azokat is pótoltattam a bádogossal. Akkor aztán a Gonosz Boszorkány úgy intézkedett, hogy a fejsze megint csússzon meg, és vágja le a fejemet. Ezúttal már igazán azt hittem, végem van. De a bádogos éppen jókor jött arra, és új fejet készített nekem bádogból.

No, akkor azt hittem, végképp legyőztem a Gonosz Boszorkányt, és lelkesebben dolgoztam, mint valaha; de nem sejtettem, milyen ádáz és kegyetlen az én ellenségem! Új fogást eszelt ki, hogy megölje szerelmemet a szépséges mumpic leány iránt. Fejszémet újra megbabonázta, hogy kicsúszott, és kétfelé hasította testemet. A bádogos ezúttal is segített, bádogból törzset készített, és ízületekkel hozzáerősítette karomat-lábamat, hogy éppolyan jól tudtam mozogni, mint annak előtte. De jaj, nem volt többé szívem, így kiveszett belőlem a szerelem, és már mindegy volt nekem, hogy feleségül veszem-e a lányt vagy sem. Talán még most is él a gonosz öreganyó házában, és várja, hogy érte menjek.

Testem úgy csillogott a napsütésben, hogy valósággal büszke voltam rá, és most már azt se bántam, ha a fejszém megcsúszik, hiszen nem ejthetett rajtam sebet. Egyetlen veszély fenyegetett csupán: hogy az ízületeim megrozsdálnak; de mindig a kezem ügyében tartottam az olajozót, és gondosan megolajoztam magam, amikor csak szükségét láttam. Egyszer azonban megfeledkeztem erről, kinn az erdőn utolért a zápor, és mielőtt észbe kaptam volna, berozsdáltak az ízületeim, ott kellett állnom az erdőn, amíg csak arra nem vetődtetek, és nem segítettetek rajtam. Keserves megpróbáltatás volt, mondhatom; de a hosszú esztendő alatt, amíg ott álltam mozdulatlanul, ráértem végiggondolni az életemet, és ráébredtem, hogy mind közül a legnagyobb veszteség az, hogy nincs többé szívem. Amíg szerelmes voltam, én voltam a legboldogabb ember ezen a földön; de akinek nincs szíve, nem lehet szerelmes. Ezért elhatároztam, hogy szívet kérek Oztól, és ha megkapom, visszamegyek, és feleségül veszem a lányt.

Dorka meg a Madárijesztő egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta végig a Bádog Favágó elbeszélését. Most már értették, miért vágyik rá annyira, hogy szíve legyen.

- Én azért mégis inkább eszet kérek Oztól, és nem szívet - elmélkedett a Madárijesztő. - Mert az esztelen nem tudná, mit kezdjen a szívével, még ha volna is neki.

- Én a szívre szavazok - okoskodott a Bádog Favágó. - Mert az ész nem tesz boldoggá, márpedig a boldogság a legfőbb dolog ezen a világon.

Dorka nem avatkozott a vitába, nem tudta eldönteni, két barátja közül melyiknek van igaza; de úgy gondolta, ha egyszer hazakerül Kansasba Emmi nénjéhez, akkor már édes mindegy lesz, hogy a Favágó hogy boldogul ész nélkül, a Madárijesztő szív nélkül, és mindegyik megkapja-e, amit kíván.

Pillanatnyilag csak azon aggódott, hogy a kenyérke fogytán van, még egy szűkös étkezés kettejüknek Totóval, és a kosár kiürül. A Favágó meg a Madárijesztő, igaz, nem eszik sohasem, de ő - Dorka nincs szalmából vagy bádogból, ő nem tud meglenni étel nélkül.