Dorka és társai egész idő alatt sűrű erdőben haladtak. Az út továbbra is sárga téglával volt kövezve, de avar, száraz gally borította, és nem valami kényelmes járás esett raj

A rengetegnek abban a részében kevés madár akadt, mert a madarak a szabad tájat, a napsütést kedvelik; néha-néha azonban fenyegető morgás hallatszott a sűrűből: a fák közt nyilván valamiféle vadállat rejtőzködött. A kislány szíve hevesen kalapált a morgás hallatára, mert nem tudta, milyen állat adja ezt a hangot; Totó azonban tudta: egy lépést sem tágított Dorka oldala mellől, és még csak nem is ugatott válaszképpen.

- Mikor érünk már ki az erdőből? - kérdezte a leányka a Bádog Favágótól.

- Nem tudom, sose jártam a Smaragdvárosban - volt a válasz. - De apám egyszer járt ott, mikor én még suttyó legényke voltam, és azt mondta, hosszú utat kellett megtennie veszélyes vidékeken át, jóllehet magának a városnak a környéke gyönyörű szép. De én nem félek semmitől, amíg kéznél van az olajozóm, a Madárijesztőnek sem árthat semmi, te pedig homlokodon viseled a Jó Boszorkány csókjának bélyegét, és ez megoltalmaz minden bajtól.

- És Totó? - kérdezte a leányka aggodalmasan. - Totót mi oltalmazza?

- Totót nekünk kell megvédenünk, ha bajba kerül - felelt a Bádog Favágó.

Alighogy kimondta, iszonyú bőgés hangzott fel az erdő mélyéből, és a következő pillanatban óriási Oroszlán ugrott elébük. Mancsa egyetlen csapásával az út szélére penderítette a Madárijesztőt, azután a Bádog Favágónak ment neki éles karmaival. Legnagyobb ámulatára azonban körme nem hatolt be a bádogba, jóllehet a Favágó hanyatt esett, és nem moccant.

A kis Totó bátran nekirontott az ellenségnek, most, hogy végre szembekerült vele; ugatva szaladt feléje, és az Oroszlán már eltátotta a száját, hogy megharapja, amikor Dorka Totó életét féltve, és a veszéllyel mit sem törődve, odaugrott elébe, akkorát csapott az orrára, amekkorát csak tudott, és rárivallt:

- Ne merd bántani Totót! Szégyelld magad, ekkora nagy állat létedre nem átallsz megharapni egy szegény kis kutyust?

- Nem haraptam meg - válaszolta az Oroszlán, és mancsával dörzsölgette Dorka ütésének fájdalmas nyomát az orrán.

- De meg akartad harapni - vágott vissza a leányka. - Tudod, mi vagy te? Gyáva kukac!

- Tudom - válaszolta az Oroszlán, és restelkedve horgasztotta le fejét. - Mindig is tudtam. De mit tehetnék ellene?

- Honnan tudjam, ha te se tudod? Megütni egy kitömött embert, a szegény Madárijesztőt, ki hallott ilyet?

- Ó, hát ki van tömve? - kérdezte az Oroszlán meglepetten, miközben nézte, ahogy Dorka fölveszi a földről a Madárijesztőt, talpra állítja, és emberi formába paskolja.

- Persze hogy ki van tömve, nem látod? - válaszolta Dorka még mindig mérgesen.

- Hát ezért dűlt föl olyan könnyen - jegyezte meg az Oroszlán. - Mindjárt csodálkoztam, hogy akkorát bukfencezik a levegőben. És ez a másik is ki van tömve?

- Nem, ez bádogból van - magyarázta Dorka, és talpra segítette a Favágót.

- Ezért csorbult ki rajta a körmöm - mondta az Oroszlán. - Ahogy megcsikordult a bádogon, végigfutott a hátamon a hideg. És mi ez a kis állatka, amit annyira féltesz?

- Ez a kutyuskám, a Totó - válaszolt Dorka.

- Bádogból van, vagy ki van tömve?

- Egyik sem. Totó ... izé ... hús-kutya.

- Ahá. Figyelemre méltó állat, és most, hogy jobban megnézem, csak ugyan nagyon kicsike. Igazán csak a magamfajta gyáva akarhat megharapni egy ilyen kicsiny állatot - folytatta az Oroszlán bűnbánóan.

- Hogy lettél ilyen gyáva? - kérdezte Dorka, és álmélkodva méregette a hatalmas fenevadat: akkora volt, mint egy kisebbfajta ló.

- Örök rejtély - válaszolta az Oroszlán. - Azt hiszem, így születtem. Az erdő állatai persze elvárják, hogy bátor legyek, mert az Oroszlánról mindenütt azt tartják, hogy az állatok királya. Azt is kitapasztaltam, hogy ha nagyon hangosan ordítok, minden teremtett lélek megijed, és hanyatt-homlok menekül előlem. Valahányszor emberrel találkoztam, halálosan megrémültem; de aztán elbődültem, és az ember a nyaka közé szedte a lábát, és elrohant. Ha elefánt, tigris, medve valaha is kikezdett volna velem, én lettem volna az, aki elszalad, olyan gyáva vagyok; de mihelyt meghallják a bőgésemet, mind elhordják az irhájukat, és én persze hagyom őket menekülni.

- De hát ez sehogy sincs rendjén. Az állatok királya ne legyen gyáva! - jegyezte meg a Madárijesztő.

- Tudom - felelte az Oroszlán, és farka bojtjával egy könnycseppet törölt ki a szeméből. - Ez az én nagy bánatom, és életem megrontója. De mit csináljak: mihelyt veszélyt érzek, a szívem kalapálni kezd.

- Talán szívbajos vagy - vetette föl a Bádog Favágó.

- Meglehet - bólintottá a Gyáva Oroszlán.

- Ennek örülhetsz - fűzte tovább a szót a Bádog Favágó -, mert ez azt jelenti, hogy van szíved. Nekem sajnos nincs, ezért szívbajos sem lehetek.

- Talán ha nem volna szívem, nem lennék gyáva - tűnődött az Oroszlán.

- Eszed van? - érdeklődött a Madárijesztő.

- Biztosan van. Sose néztem utána - válaszolta az Oroszlán.

- Én azért megyek a nagy Ozhoz, hogy eszet kérjek tőle - magyarázta a Madárijesztő -, mert az én fejem szalmával van kitömve.

- Én pedig szívet akarok tőle kérni - közölte a Bádog Favágó.

- Én meg azt kérem tőle, hogy küldjön haza Kansasba Totóval együtt - tette hozzá Dorka.

- Mit gondoltok, Oz tudna nekem bátorságot adni? - kérdezte a Gyáva Oroszlán.

- Éppolyan könnyen, mint nekem eszet - szólt a Madárijesztő.

- Vagy nekem szívet - így a Bádog Favágó.

- Vagy engem hazaküldeni Kansasba - fűzte hozzá Dorka.

- Akkor, ha megengeditek, én is veletek tartok - mondta az Oroszlán. - Hovatovább elviselhetetlennek érzem az életemet egy kis bátorság nélkül.

- Kapóra jön a társaságod - felelte Dorka. - Ha velünk vagy, a vadállatok biztosan elkerülnek. Szerintem azok még nálad is gyávábbak lehetnek, ha olyan könnyen megijednek tőled.

- Való igaz - mondta az Oroszlán -, de ettől én még nem leszek bátrabb, és amíg tudom magamról, hogy gyáva vagyok, addig nem lehetek boldog.

Így hát a kis társaság ismét elindult célja felé, az Oroszlán Dorka oldalán haladt méltóságteljes léptekkel. Totónak eleinte sehogy se tetszett az új útitárs, nem tudta elfelejteni, hogy kis híján halálát lelte az Oroszlán hatalmas állkapcsa között; de ahogy telt-múlt az idő, lassacskán nekibátorodott, és a végén szépen megbarátkoztak egymással a kutyus meg az Oroszlán.

Aznap több kaland már nem dúlta fel nyugalmukat. Egyszer, igaz, a Bádog Favágó rálépett egy bogárra, amely az út szélén mászott, és agyontaposta. Ettől nagyon elszontyolodott, mert mindig vigyázott, hogy meg ne bántson semmiféle élőlényt; és ahogy továbbment, a szomorúság meg a bűnbánat néhány könnycseppet facsart ki szeméből. A könnyek lassan lecsorogtak orcáján, megakadtak alsó állkapcsa zsanérjában, és ott rozsdásodni kezdtek. Mikor Dorka legközelebb kérdést intézett hozzá, a Bádog Favágó nem tudta kinyitni a száját, mert az állkapcsa berozsdált. Szörnyen megijedt, mikor észrevette, és élénk handabandázással jelezte Dorkának, hogy segítsen, de a kislány nem értette. Az Oroszlán sem jött rá, hogy mi a baj. De a Madárijesztő gyorsan kikapta Dorka kosarából az olajozót, és megolajozta a Favágó állkapcsát; a Favágó így pillanatokon belül ismét éppolyan jól tudott beszélni, mint annak előtte.

- Ebből az a tanulság - mondotta -, hogy nagyon meg kell néznem, hová lépek. Mert ha megint eltaposnék valami bogarat vagy rovart, megint elpityerednék, és az állkapcsom úgy berozsdálna, hogy nem tudnék megszólalni.

Attól fogva vigyázva lépkedett, örökké az utat kémlelte, és ha meglátott egy-egy picurka hangyát, óvatosan átlépett rajta, nehogy agyontapossa. Tudta magáról, hogy nincs szíve, ezért különösen vigyázott, hogy sose legyen szívtelen vagy kegyetlen senkihez és semmihez.

- Akinek van szíve - szokta mondogatni -, annak van, ami útbaigazítsa, így sose kell rosszat cselekednie; de énnekem nincs szívem, és ezért különösen kell vigyáznom. Persze ha Oz majd ad nekem szívet, már nem kell olyan nagyon óvatosnak lennem.