I.
Egy pár papagály kalitkában.

 

 

 

A több madarak közt, kik hű barátságban
Élnek hím s nőstény közt kötött házasságban,
Bámulásra méltók a kis papagályok,
S lehetnek a hites személyek példájok.
Mert nem csak mihelyest társaságba állnak
Egy észszel s erővel fészkecskét csinálnak,
Nem csak tojásukat aztán sorra ülik,
Szerelmök gyümölcsit míg lassan kiszülik,
S híven hordnak nékik vizet s fű magokat,
Míg szárnyokra kelvén tarthatják magokat;
Hanem ha fájdalmat, vagy bút egyik érez,
A másiknak szíve érte szörnyen vérez,
Sőt kínjai közt az, ha meghalni talál,
Bús nyögésit ennek végzi csak a halál...
Egy bölcsnek volt egy pár ilyen papagálya,
Ki mindennap gondos szemmel nézett rája.
Azt a gyors készséget csudálni nem győzte,
Melylyel egyik a más kedvét megelőzte,
Képzelte, de le nem tudta írni szókkal
Azt, a mit suttognak sok víg s nyájas csókkal.
Sokára a hímnek történt betegsége,
S párja nyögésinek nem volt szeri s vége,
Be nem húnyta egész éjjel is szemeit,
Sorra ápolgatta lankadt tetemeit,
Pehelyt hordott alá, s százszor egy órába
Vizet, vagy magot tett elalélt orrába.
Sőt egészségétől magát megfosztani
Kész volt; ha lehetne vele megosztani:
De semmit nem használt minden esdekléssel,
Mert holtát jelenti hörgő pihegéssel.
Látván a bölcs, hogy már magát elereszté,
Nem mozdítja lábát, szemét elmereszté,
Kivette mellőle, s hirtelen két felől
Két síma tűkört tett a kalitkán belől,
Hogy maga képével csalja meg bús párját,
S száraszsza meg méltó könye özön árját,
Vagy két nap hogy társa vele van, azt vélte,
Mikor a tükörben formáját szemlélte
S már oszlott mord köde bánatos szívének,
De majd kételkedve hivén két szemének,
Mint máskor kedvesét csókolni akarta,
S hogy ebben a tűkör köztök gátot tarta,
Víg öröme fénye hirtelen elszéledt,
S beforrt sebe kínja kétszeresen éledt.
Eltünt kedves társát mind addig zokogta,
Míg halálos álom szemeit befogta...
Boldog párok! kik ily szűz hűségben élnek,
Szíven szívet, kedven örömet cserélnek,
Fulánkjától a bajt, s fájdalmat megfosztják,
Mikor négy vállakra egyformán elosztják.
Új gyönyörűséggel foly minden órájok,
Még a komor bánat, s bú is nevet rájok.