XIII.
Juhász, szamár.

 

 

 

Egy juhász egy szamárt a vásárra, hogy hajta,
Mint vigye, sokáig tanácskozott rajta,
Végre azt találta legszebb s jobb módjának,
Hogy négy lábát összekösse szamarának,
S fiastul egy rúdon veték a vállokra.
Így menvén, akadtak némely utasokra,
Kik mondják: „Juhászok tán elment eszetek,
Hogy e szép báránykát még boton viszitek.
Jobb volna, ha sorra ülnétek hátára
Úgy elérhetnétek jobbkor a vásárra.”
Akkor elszégyenlvén mind ketten magokat.
Eloldák bepólált ékes szamárjokat,
Vén farát a juhász a hátára tette,
A fia sebesen gyalogolt mellette.
Ismét utasokra csakhamar találnak,
Kik rajtok bámulván, útjokban megállnak:
„Nézd a szép paripán magát mint mereszti
A vén juhász s gyalog gyermekét ereszti.
Ha jó apa volna, maga leszállhatna
S izzadó fiának pihenést adhatna.”
Ezt hallván a juhász, magát földre veti,
Gyalog megy s helyébe fiát felülteti.
Csakhamar akadnak más utas csatára,
Kik veték szemöket a juhász fiára,
„S mondják: szép gyermek vagy, táthatod a szádat,
Ki gyalog ereszted megőszült apádat,
Jobb volna mind ketten ha rá felülnétek,
Így ő nem izzadna, s együtt mehetnétek.”
Az ellankadt juhász e szót megfogadja,
Hátul ül, s a kantárt a fiának adja.
Hirtelen találnak még más utasokat,
Kik szánván alattok nyögő szamarokat,
Kezdék a két juhászt sokképen nevetni,
Hogy tán a hollóknak akarják azt vetni.
Akkor a szamárról mindketten leszállnak,
Gyalog mennek, s megint másokra találnak,
Mond az egyik: „Pajtás láttad mássát ennek?
Nézd paripájok van, mégis gyalog mennek,
De kutya egye meg, én úgy nem uralnám,
Hanem felülnék rá, s napestig nyargalnám.”
Akkor a vén juhász tekintvén fiára,
„Írd fel ezt, mond néki, szíved táblájára:
Hogy könnyebb a Dunát fél markodba venni,
Mint mindennek kedvét dolgaidban tenni.”