XL.
Légy, hangya.

 

 

 

A légy disputála egykor a hangyával,
S e nagy dolgos felett kérkede magával:
Bizonyára - úgymond - elveszett az eszed,
Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed.
A királyoknál van nekem kész asztalom,
Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom.
Mi van az oltáron még azt is megnézem
S már Jupiter előtt kiveszem a részem.
De a hangya erre oly jól megfelele,
Hogy a légynek eltölt szeme szája vele.
Király asztalához senki nem hív téged,
Azért is ott minden neked ellenséged.
Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek,
Kész ellened mindig keze az embernek.
A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz,
Többnyire te abból többé fel nem állasz.
Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem;
Mert magam élelmét bőven megkeresem,
Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron
Dolgozom, az időt megvévén nagy áron.
S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek,
Rakott tárházamba ősz végén bemegyek.

Az láthatja magát a rest légy képében,
Ki dicsekszik csupán nemes levelében,
Mely mint a név régi ősiről maradott,
Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott;
Ki egy rongyos mentét ha vethet előre,
Utálva néz alá a szántó-vetőre.
De mikor az ilyen egy-két agarával
Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával,
Azután itt s amott máson él arcára;
Élelmet keres az, december havára,
Meleg verejtékkel földét zsírosítván
Hazáját s királyát ekként gazdagítván.