Egy vadász egy ritka s ligetes erdőbe’, Egy még próbálatlan őzet vett üzőbe. Látván ez, a kopók hogy hágnak farkába, Nem kívánván esni gyilkosa markába; Mint inai bírták, gyorsasággal futott, Míg egy szép terebély hársfa alá jutott, Melynek egy szőlőtő folyt fel törzsökére: Rekedt pihegéssel ettől szállást kére. A nemes szőlő azt kész örömmel adott, Zöld palástja alatt, hol élve maradott. De látván, hogy messze az ebek haladtak, A nyomot elvesztvén más útra haladtak, S maga is a vadász, bár mérgében dúlt-fúlt, Elvesztvén a prédát, haza felé indult: Enni kezdte ágát menedékhelyének, Mely sisak s paizs helyt szolgált bús fejének. Jótétet a szőlőtőnek úgy köszönte, Hogy gyenge leveleit éh gyomrába tömte. Azonban a vadász búsult, s nem nyughatott, Hogy elszalasztotta e kedves falatot; Holott már feltette, hogy majd vad húst főzet, Még egyszer keresni, visszatért, az őzet. Először az erdő szélét veszi sorban, Hogyha megbúvt volna valamely bokorban. Kiváncsi nézésit szórja mindenfelé, Szerencsére alig tölt félóra belé, Hogy az őzet, melyet oly soká üldözött, A tőle megnyúzott szőlővesszők között Meglátja nagy bátran habsolni előtte, S kész lévén puskája, azt halálra lőtte. Úgy kell, mond a szőlő, ezt megérdemletted, Mert szállásadásom gonoszszal fizetted. Mint e balgatag őz tett a szőlőtővel, Sok rossz szívek bánnak úgy a jótevővel, Ki megilletődvén lecsorgó könyükön, Kegyesen könnyített nyomorult ügyükön. Testök megruházá, megtölté éh bélök Jó tanácsa, esze, s pénze köz volt vélök. Mihelyt a szükségből magukat kifejtik, A jótétet, mint az álmot elfelejtik, Sőt rút hitlenséggel több bűnök’ halmozzák, Azt, ki velök jót tett, rágják s rágalmazzák.