LIII.
Hím és nőstény galamb.

 

 

 

Egy hím galamb, párját, mint élte reményét
Úgy táplálá, s őrzé, mint szemei fényét,
Ha a mezőn egy két kölesre akadott,
Meg nem ette, hanem abból neki adott.
S vég csepp vérét előbb kész volt kiontani,
Mint hű szeretete láncát felbontani.
Mert mint kívüle ő, más nőstényt nem ismert;
Úgy kedves párjához soha más hím nem fért.
Sok esztendő mulva, épen aratáskor
Történt, a tarlóra kirepült mint máskor,
Hogy búza szemeket hozzon kedvesének;
Azonban két ölyvök utána esének.
Ezt látván, a búza keresést felejté,
A mi már szájában volt, azt is kiejté.
Szerencsére mégis bebújt egy odúba,
Hol magán, s éhező párján merült búba.
Hát ha tudta volna, a mi rajta esett,
Míg búza szemeket számára keresett...
Egy hím, ki bujaság tűzétől felhevült,
Tudván távollétét, szép társához repült
S kezdte mézes szókkal hűséget próbálni,
De az kész volt harcra szűz szívéért szállni.
Négy óránál tovább már vele küszködött,
Tajtékos vérében szintén megfürödött,
S fészkéből is kezdett kicsorogni vére,
Hogy elbágyadt párja hazaért estvére.
Ezt látván érzékeny s bús szíve megretten,
S új erővel verik a szemtelent ketten.
Sőt a többeket is elő turbékolják,
S e közellenséget halálig paskolják.
Összetört testéről minden szőrt letépnek,
Hogy legyen rémítő például a népnek.

Ha ezek tanulván az egy természettől,
Irtóznak az ocsmány s rút cselekedettől,
S mint éltök öröme megzavarójának,
Úgy törnek vesztére a nős-paráznának:
Hát az ily házasság-rontó szemtelennek,
A keresztények közt, mit nem érdemlenek?