Egy fiatal szarvas december havában Betegen fetrengett hideg barlangjában. Hol anyai szívét főkép az szaggatta, Hogy kettős borjait nem ápolgathatta, Kik csak tejhez szokván, még füvet nem téptek, S gyengeségök miatt botorkázva léptek. - Zsíros őszi fűvel rakva volt a tanya, Melyet télre gyűjtött ez a gondos anya. Abból ett előttök, hogy ha elszoknának A tejtől s erősebb ételre kapnának, Addig is míg a föld megnyitván kebelét, Önként kitálalja a vadak ételét. Betegsége híre elment mindenfelé, S más nap a barlangot a néző betelé. A látogatóknak unta várni végét. Kérdik: hogy van? s miként érzi egészségét? Innen egyenesen mennek a szénára, Melyet zsugorgatott borjai számára. Ekként látogatták sínlődő társokat, Hogy minden nap nála megtömték hasokat. - A szarvasnak végre történék halála, S a sok szomorú fél helyet sem talála. Csakhamar holt testét egy lyukba beteszik, Azután a sarjút egy szálig megeszik. - - Más nap virradóra, hogy kiürült hasok, A jászolra mentek az árva szarvasok: De fájdalmok után mely nagy lett félelmök, Látván, hogy nincs többé egy szálnyi élelmök. Az éhség foga közt még két nap gyötrődtek, Azután mind ketten éhen megdöglöttek. Ez a rövid mese céloz az olyakra, A kik futva mennek a toros házakra, S benyelik az árvák végső falatjokat Az nap, melyen sírba zárták be atyjokat, Kik a házban, melyre az úr mért siralmat, Mintegy őt bosszantván, ütnek lakodalmat. A hét árvák anyját itatják erővel, Még a megholtért is isznak bolond fővel. - Megunt hitves társát vígan temethette, A ki legelőször a tort elkezdette.