Baby Bear


HÉT ÓNTÁNYÉR, HÉT ÓNKUPA ÉS EGY TEÁSKANNA TÖRTÉNETE

 

 

Egyik este Rémusz bácsi valamit keresgélt a polcon. Véletlenül levert róla egy óntányért.

Nagyot csörrent a tányér a földön, akkorát, hogy az öreg cirmos, amely eddig Rémusz bácsi heverőjén szundikált, ijedtében kiugrott az ablakon.

- Jaj! - mondta a Kisfiú. - Eltört?

- Már hogy tört volna el! - felelte az öreg. - Jó erős holmi ez! Megvolt már Betty asszony kislánykorában is. Mondhatom, sok finom ételt ettem belőle.

- Mekkora lármát csinált! - álmélkodott a Kisfiú. - És hogy megijedt tőle a macska!

- Meghiszem azt! - mondta Rémusz bácsi. - Az ilyen óntányérok szörnyű csörgésre képesek. Fogadni mernék, hogy nemcsak a macska ijedne meg tőle, hanem akármilyen más állat is.

- Még a Nyúl is? - kérdezte a Kisfiú.

- A Nyúl? Még mit nem! Hiszen éppen ő volt az, aki egy bizonyos alkalommal nem kevesebb, mint hét óntányért, hét ónkupát és egy ónból való teáskannát vert össze, hogy a lármával megszalajtson egy csapat nagyerős, nagyokos állatot!

- Hát a Nyúl nem a csörgődobot ütötte: didi-bumm, didi-bumm? - tudakolta a Kisfiú.

- Az máskor történt - felelte az öreg néger. - Azon a napon, amelyről most beszélek, edények­kel csapott zajt: csirr-csörr, klang-blang, zirr-zörr.

- Akkor ezt mondd el! - kérte a Kisfiú.

- Mondom - válaszolta Rémusz bácsi.


A Nyúlnak volt egy kis földje, abból éldegélt családostul. (Meg persze abból, amit itt-amott mindenféle ügyeskedéssel szerzett.) Egyik évben igen jól ütött be a termés, úgyhogy a Nyúl nemcsak az éléskamráját tölthette meg, hanem még el is adhatta a felesleget.

- No, asszony - mondta a feleségének -, végre egy kis pénzhez jutottunk. Mit vegyünk rajta?

- Legjobb, ha tányért és kupát vásárolsz - válaszolta a Nyúlné. - A gyerekeink mindenféle ütött-kopott bádogholmiból esznek-isznak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak. És ha még futja a pénzből, új teáskannát is vehetsz, mert a régi már horpadt.

A Nyúl azt felelte, hogy igen jónak tartja az ötletet; szerdán bemegy a városba, és a heti­vásáron megveszi az edényt: hét ónkupát, hét óntányért a hét gyermeknek, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Nyúlné alig várta, hogy elmondhassa valakinek, milyen szép ajándékot ígért a férje. Éppen arra jött a Menyét felesége, annak mindjárt elújságolta:

- A férjem szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Menyétné meglátogatta régi barátnőjét, a Nyest feleségét.

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban - mesélte -, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- No lám! - jegyezte meg a Nyestné. - Az én férjem nem ilyen bőkezű. Mi bezzeg csempe, csorba bögrékből teázunk, amióta csak összeházasodtunk.

De azért ő is továbbadta a hírt a Rókánénak:

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ejnye! - csóválta a fejét a Rókáné irigyen. - Hát ilyen jól megy a dolguk?

El is mondta még aznap a Farkasnénak:

- Nyúl úr annyira megszedte magát, hogy szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Adta csibésze! - csóválta a fejét a Farkasné. - Kíváncsi vagyok, hogy jutott ekkora vagyon­hoz!

Futott a Medve feleségéhez.

- Nyúl urat majd felveti a pénz! - közölte vele. - Szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ez már teszi! - felelte a Medvéné. - Hiába, meglátszik, hogy melyik állat az életrevaló!

Az asszonyok este mind elmondták a férjüknek:

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Róka felkereste a Farkast.

- Hallottad már? - kérdezte. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

- Sőt, ha futja a pénzből - tette hozzá a Farkas -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

Felkerekedtek mind a ketten, meglátogatták a Medvét.

- Tudod-e, mi újság? - kérdezte a Farkas. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

- Sőt, ha futja a pénzből - folytatta a Róka -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Hallottam már a dologról - felelte a Medve -, és azt mondom, hogy ha megveszi: hadd vegye meg, bizonyosan szüksége van rá. A gyerekei eddig mindenféle ütött-kopott bádogedényből ettek-ittak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak.

- Nem hittem volna, hogy ilyen jó bolond vagy! - csóválta a fejét a Farkas.

- Mi közünk ahhoz, hogy miből esznek-isznak a Nyúl gyerekei? - tette hozzá bosszúsan a Róka. - Nem tartozik ránk.

- Hát akkor mi az, ami ránk tartozik? - tudakolta értetlenül a Medve.

- Csak az, te bamba - felelte a Farkas -, hogy a Nyúl szerdán bemegy a városba.

- Tudom - bólintott a Medve. - Hét ónkupát és hét óntányért vesz gyerekeinek a vásárban, sőt, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ha bemegy a városba - magyarázta a Róka -, akkor haza is jön onnan. Mégpedig az erdőn keresztül.

- Tiszta sor! - felelte a Medve. - Arra kell jönnie. De hát ez az ő dolga.

- Tiszta sor! - utánozta csúfondárosan a Medvét a Róka. - A mi dolgunk pedig az, hogy meg­lessük a vízmosásnál, és jól megtépázzuk.

- Ezenfelül pedig jól el is agyabugyáljuk - tette hozzá a Farkas. - Megérdemli, amiért annyi borsot tört az orrunk alá.

- Hát ami igaz, az igaz - dörmögte a Medve. - Egy kis lecke csakugyan nem ártana neki.

Így aztán a három jó barát megállapodott abban, hogy szerdán, hetivásár után meglesi a Nyulat az erdőben, és alaposan megfizet neki a csörgődobos tréfáért meg a többiért.

Ez a nap is elkövetkezett. A Nyúl bement a városba, és vett a vásárban hét ónkupát és hét óntányért a hét gyereknek, sőt, mivel futotta a pénzéből, vett még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A tányérokat berakta a tarisznyájába, a kupákat a fülüknél fogva madzagra fűzve a nyakába akasztotta, a teáskannát pedig a kezében lóbálta - úgy indult hazafelé.

Messze volt a város. A Nyúl az erdőben leült a földre, hogy hátát egy fatörzshöz támasztva, pihenjen egy keveset.

Amint ott üldögél, egyszerre halk pityegést hall a fáról:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.

A Nyúl mindjárt megismerte a Cinke hangját. És ahogy felnézett a magasba, látta is, hogy csakugyan: ott ágaskodik, forgolódik a Cinke egy ághegyen.

Nem sokat törődött vele; gondolta: hadd locsogjon az az oktondi madár. Csak akkor fülelt fel, amikor a Cinke folytatta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet, hanem hármat
-
ugyan kire-mire várnak?

- Kit látsz? - kérdezte a Nyúl. - Ki az a három, akit emlegetsz?

A Cinkének az volt a szokása, hogy sohasem felelt egyenesen a kérdésre.

Most így cifrázta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet: hármat látok.
Egyikük sem jó barátod.

- Köszönöm a figyelmeztetést - szólt fel a magasba a Nyúl. - Sejtem már, ki lehet az a három! És azt is, hogy mit keresnek itt!

Lerakta a tarisznyáját meg a többi holmit, és arrafelé lopódzott, amerre a Cinke nyújtogatta a nyakát. Meg is pillantotta a vízmosás mélyén a Rókát, a Farkast és a Medvét. Szundikáltak mind a hárman: úgy látszik, nem gondolták, hogy a Nyúl ilyen hamar megjárja az utat.

„Nem volt elég a futásból, amikor Öhöm-Böhöm verte a csörgődobot? - nevetett magában a Nyúl. - Most majd futhattok a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm elől! Mert jön ám nemsokára!”

Visszatért a fa alá, ahol az imént pihent. A madzagra fűzött ón-kupákat visszaakasztotta a nyakába (jó lazán, hogy minden lépésre összekoccanjanak), a tarisznyát megint a vállára vetette (de előbb kivett belőle két tányért), a teáskannát pedig a fejébe csapta, mint valami sisakot (éppen elfért benne a két hosszú füle).

Amikor mindezzel elkészült, óvatosan felkapaszkodott a dombtetőre, fogta a két tányért, amelyet az imént kivett a tarisznyából, és össze-összecsapta, ahogy a zenekarokban szokásos.

- Hujjujjujjuj! - rikoltotta. - Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

A Róka, a Farkas, a Medve felkapta a fejét a vízmosás mélyén. - Hát ez miféle lárma? - kérdezték egymást riadtan.

- Hujjujjujjuj! - üvöltött, a két tányért egymáshoz verdesve, a Nyúl. - Én vagyok itt: a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm!

- Hallod? - kérdezte a Róka a Farkast.

- Hallod? - kérdezte a Farkas a Medvét.

- Hallod? - kérdezte a Medve a Rókát.

Felugrottak mind a hárman.

- Hallom! - mondta a Róka a Medvének.

- Hallom! - mondta a Medve a Farkasnak.

- Hallom! - mondta a Farkas a Rókának.

A Nyúl ugrott egyet, csak úgy helyben, de ettől összekoccant a madzagra fűzött hét ónkupa a nyakában, és összecsörrent a maradék öt óntányér a tarisznyában.

- Hujjujjujjuj! - ordítozott a Nyúl. - Jaj annak, aki az utamba kerül! Karmom horgas, agyaram éles, hátam, oldalam csupa szúró tüske! Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Róka a Farkasnak.

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Farkas a Medvének.

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Medve a Rókának.

- Hujjujjujjuj! - visított a Nyúl, s azzal nyakában a hét ón-kupával, kezében két óntányérral, tarisznyájában a maradék öttel, fején a teáskannával (amely úgy állt rajta, mint valami sisak) - zirr-zurr, bing-bong -, szélsebesen lerohant a dombról, egyenesen a vízmosás felé.


- Zirr-zurr? - csóválta meg a fejét a Kisfiú. - Bing-bong? Az elején azt mondtad, hogy csirr-csörr, klang-blang és zirr-zörr!

- Ejnye már! - szólt bosszúsan Rémusz bácsi. - Mit vágsz a szavamba? Igenis: zirr-zurr és bing-bong! És ezenkívül csirr-csörr és klang-blang és zirr-zörr. Sőt, ha éppen tudni akarod: bimm-bamm és plimm-plamm is. Folytathatom?

- Hogyne - mondta a Kisfiú.


A három állat a vízmosás fenekén feltekintett. Nem volt sem idejük, sem bátorságuk, hogy valami alaposan körülnézzenek. Csak annyit láttak hirtelenjében, hogy valami nekidühült, csörömpölő, páncélos, sisakos szörnyeteg ront reájuk.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Róka.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Farkas.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Medve.

A Róka már futott is volna, de a Farkas úgy belebotlott, hogy elvágódtak mind a ketten. Futott volna a Medve is, de ő meg a földön hentergő Farkasba botlott bele, és elterült a vízmosás fenekén.

A nyúl meg tányért, kupát csörgetve, üvöltözve, ordítozva rohant le a dombról.

Csak nagy sokára találta meg összegabalyodott lábait a három állat. És ha már megtalálta, hát arra használta, amire a magukfajta rémült állatok szokták: futásra.

A Nyúl pedig abbahagyta a tányér- meg kupacsörgetést, ordítozást, üvöltözést, levette a fejéről a teáskannát, és szép csendesen, nyugodtan hazasétált.

Aznap este már a hét óntányérból evett, a hét ónkupából ivott a hét nyúlfióka, a Nyúlné pedig az új kannában főzte meg a teát.


Rémusz bácsi felkelt, felemelte az óntányért a földről, és visszatette a polcra. A cirmos is be­óva­kodott az ablakon, és visszafeküdt a heverőre, ahonnan a tányércsörömpölés ugrasztotta fel.

- No, hogy tetszett a mese? - érdeklődött Rémusz bácsi. - Szép volt vagy nagyon szép?

- Nagyon-nagyon szép mese volt - felelte a Kisfiú.

- Hát annak örülök - mondta az öreg.

- Te miért örülsz? - kérdezte a Kisfiú. - Hiszen te előre tudtad, hogy milyen lesz! Inkább én örülök.

- Akkor annak örülök, hogy te örülsz.

- Én meg annak örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök - mondta a Kisfiú.

- Én pedig örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök, hogy te örülsz - válaszolta Rémusz bácsi.

És gyorsan hozzátette:

- De most mindenesetre menj haza!

 

 

Divider

Logo