HOGY SELYPÍT A NYÚL HÁZA?

- És mit csinált a Róka, amikor a partra ért? - érdeklődött a Kisfiú.

- Először is megszárítkozott - felelte Rémusz bácsi. - Kifeküdt a napra, süttette magát, mert nagyon átfázott a hideg vízben. Azután pedig erősen elhatározta, hogy most az egyszer igazán végez a Nyúllal.

- És végzett vele? - kérdezte a Kisfiú.

- Majd megtudod a mese végén - válaszolta az öreg.

- Nem kell megvárnom a mese végét, mert máris tudom! - kiáltotta a Kisfiú. - Nem végzett vele.

- Honnan tudod olyan bizonyosan?

- Onnan, hogy ha végzett volna vele, akkor nem mesélhetnél róla többet.

- Igaz - mondta Rémusz bácsi.

A Róka, amíg a parton szárítkozott, folytonosan csak azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút a Nyúlon, de most aztán istenigazában.

Végül is azt sütötte ki, hogy amíg a Nyúl a folyón csónakázik, elbújik a házában (mármint a Nyúl házában), és éppen akkor fogja meg (tudniillik a Nyulat), amikor az a legkevésbé számít rá.

Mindjárt oda is lopódzott a Nyúl házához.

Szerencséje volt: sem a Nyúlné, sem a nyúlfiak nem voltak otthon, az ajtó pedig tárva-nyitva állt.

Körülnézett, nem látja-e valaki. De szerencséje volt ebben is: senki sem vette észre a szom­szédok közül, amikor besurrant a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem győzte dicsérni az eszét, amikor nemsokára meghallotta, hogy a Nyúl - lippiti-klippiti - vidáman szökdécselve, már jön is hazafelé.

„No, Nyúl komám - mormolta a bajusza alatt -, most aztán alaposan megadod az árát annak a sok bosszúságnak, amelyet eddig okoztál!”

Lippiti-klippiti - vidáman szökdécselve tartott hazafelé a Nyúl. A kertkapuban azonban hir­telen megállt.

„Amikor elmentem hazulról, nyitva hagytam az ajtót - töprengett magában. - Ugyan kinek jutott eszébe, hogy becsukja?”

Más talán benyitott volna a házba, hogy meggyőződjék, nincs-e odabent valaki. A Nyúl azon­ban óvatos volt, mert tudta, hogy a Rókától minden rossz kitelik.

Megköszörülte hát a torkát, és elkiáltotta magát:

- Hej, te ház!

A ház, persze, nem válaszolt. De nem válaszolt a Róka sem, aki az ajtó mögött leskelődött: fogalma sem volt, mit kellene tennie.

- Hej, te ház! - kiabált a Nyúl. - Miért nem felelsz? Hát hiába tanítottalak a jó modorra? Még azt a keveset is elfelejted, amit eddig nagy nehezen megjegyeztél?

A Róka az ajtó mögött zavartan fészkelődött, mert életében sem hallott olyant, hogy valaki egy házat nógasson beszédre.

- Valami történhetett ezzel a házzal! - mondta hangosan a Nyúl. - Eddig még sohasem fordult elő, hogy ne üdvözölt volna, ha hazajöttem. Talán csak nem bújt el valaki odabent? Mert ha idegen van a szobában, akkor megértem, hogy a ház nem mer beszélni.

Tölcsért formált a tenyeréből.

- Hej, te ház! - kiáltotta. - Van bent valaki?

„Ha nem felelek - gondolta a Róka -, a Nyúl megtudja, hogy idegen van a házban!”

Elkiáltotta hát magát:

- Nincs itt senki!

A Nyúl most már tudta, hányadán áll. De egy kis tréfát azért nem akart elmulasztani. Így válaszolt:

- Örülök, hogy végre megszólaltál. De mi lelt, hogy már nem selypítesz? Reggel, amikor elmentem hazulról, javában selypítettél, ami természetes is, hiszen még csak kétéves vagy!

„Ha ez a ház reggel selypített - gondolta magában a Róka -, akkor selypítenem kell nekem is. Máskülönben észreveszi a Nyúl, hogy nem a ház beszél.”

Kikiabált az ajtó mögül, olyan selypesen, ahogy csak tudott:

- Ninc itt szenti! Cat én ededül vadot itt!

- Akkor jó - felelte a Nyúl. - Már azt hittem, hogy a Róka bujkál odabent. Figyelmeztetni akartam, hogy meneküljön, mert egy mérges agárkutya jár a nyomában, és láttam, hogy éppen errefelé tart.

Semmitől sem félt annyira a Róka, mint az Agártól.

Nem gondolt már selypítésre, nem gondolt már bujkálásra, nem gondolt már a bosszúra sem: feltépte az ajtót, és hanyatt-homlok iszkolt ki a házból, ki a kertből, el a Nyúl háza környé­kéről.

Nem is ment vissza egyhamar.